anémone @-->------

Süllyedek, egyre húz a mély
ajkaim szorítja a fájdalom
bőrömön kíntól hörög a lét,
összeroppasztja csontjaim
megbénulok.

Szememben félelem
áztatta könnyek,
mint riadt kis állat,
ziháltan fognám a kezed,
te fekete közönnyel
némán,
a sötét mélybe
engeded.

Fájdalmakban alszom el,
fájdalmakból zsibbadok,
percenként mar az idő
foga, omló por
vagyok.

Arcom páncél,
könnycseppeket
szorít,
bőrömet feszíti a csalódás,
sebzett lelkem
a rideg végtelen
csöndes karjaiba zár.

2010. július 25.

Porba alázó
büszke villámok
cafatokra téptétek
gyönge lelkem,
tépjetek ízekre,
legyek száraz kóró
aztán tűnjetek el
örökre.

Éjszaka gyakran
rémálmokból riadok
fájdalomtól hörög
testemen a lét,
álmaimban újra
eltaposnak,
redőnyök zárják
a szerelem fényét.

Fájdalom, szerelem
alázat rácsai
börtönbe zárják
fodrozott lelkem.
Ki szabadít,
hogyan lesz máskánt?
Kegyetlen világ, végtelen

Álmom egy fehér zongora
oly fehér, akár a tiszta hó,
kit úgy simogatnának
hosszú újjaim,
mint szerelmes hajókat
a Tisza folyó.

Önzetlenül adnám érzéseim:
zöldet, kéket, vöröset, fehéret
s neki minden egyes igaz hangja
kristálytisztán felelne.

Muzsikánk elmosná a
múlt fájdalmait,
érzéseink frissek lennének
mint vihar után a táj,
s mámorban ringatózva
csak játszanánk, játszanánk
hosszú éveken át.