anémone @-->------

Ziháltan kapkodom a levegőt,
szemeimben a fájdalom fénye,
melyekkel még kutatom
a lehetetlen,
jégbe fagyott emléket.

Keresem, deres fák ágain
eres, falevél kezedet,
csupasz, dermedt akácosban
barna tekinteted.

Hiába.....
sivár minden.
Mint tigris
gyönge áldozatát,
homály szaggatja a
fényeket.
S a lassan csukódó
szemeim már látják:
elvesztettelek.

Olvadok, nem köt semmi sem
se jég, se múlt, se fájdalom.
Szabadon lélegzem
a napsütésben,
önmagam vagyok.

Ajkaim simítja a boldogság
akár könnyű tenger a partokat
hol a  remegő apró  homokszemek
szerelemtől
izzanak.

Bennem élnek fájó hangjaid
a forró nyár rideg szele
a bús, fájdalmas kis szemeid,
az elalélt, gyöngécske  kezed.

Érzem még a szobád illatát,
az aggódó tekinteted
élettől megfáradt arcodon,
az elhomályosult színeket.

Ki fog ezentúl gondoskodni,
őrizni, féltő léptemet
a te pótolhatatlan, csodás
aggódó, szép szereteted

Ülök, könnyeimmel küszködve,
siratva a drága múltat
a nélküled üres jelenben,
lábnyomod őrző utakat.

Boldogan őrzöm az emléked
az együtt töltött éveket
bár ez nem pótol és hiányzol
szeretve őrzöm képedet.