anémone @-->------

Szerelem, erő, végtelenség
ringasd álmokba lelkemet.
Szoríts, csókolj, ne engedj el
vigyázd minden léptemet

Simítsd gyöngévé karjaimat
érlelj, mint gyümölcsöt a nyár,
kiket fényükkel csillogtatnak
a júliusi éjszakák.

Adj levegőt, engedj élnem
légy híg bennem, mint az őrület.
Perzselj, szeress, tépd érzéseim
olvadj eggyé velem.

Üresen álló fekete szoba
ablakain jéggé fagyott a nevetés.
Ajtaját szerelem elveszett
kulcsa zárja,
fullasztó, dohos szenvedés.

Hatalmas falai magányba nyomnak
lelkem reccsen, fájdalmas lét,
alvó gyertyám lángjából
búsan pislant
a szétfoszló,
narancssárga remegés. 

Esőcseppek

Fonnyadt érzéseim, keserű reményem
szertefoszlott, semmivé,
mégis fájó, érző szál volt,
akár az őszi falevélé.

Kínban vergődve,
mozdulni nem bírok
köt emlék, köt a vágy,
köröttem csupasz fák ágairól
esőcseppek hullanak alá.

Végigfolyva kopott, rongy lelkemen,
hol az idő  a végtelenbe hág
a felejtés erős cseppje
nem bírja megadni magát.

Eres kezű falevelek
sárga, barna,
élet színű sokaság,
öreg szélben kergetőzve
fáradtan hullanak alá.

Színes madarak
nyugodt dallama,
simítja fodrozott lelkeik,
őszirózsák friss szirmaikkal
színezik újjá emlékeik:
zöldellő, vidám napjaikat,
hol vágyba fulladt minden éj
s mint villám vad égbolton
cikázott a szenvedély.

Alkonyatból nyúló,
igaz fénysugár,
szerető, remegő karjaiba zár
fák, rózsaszirmok, öreg falevelek
megékélt,
átszellemült arccal
alszanak tovább.

Nem érdekel ha fölém
gyűlnek sötét fellegek,
ha kegyetlen villámok
ízekre tépik levelem.
Nem érdekel ha szirmoktól
megfosztott szegény kóró leszek
csak az Egyetlen,
Te, Te
maradj meg nekem.