Világom, világom

anderszkor•  2020. november 9. 20:36

Valóságshow

(A valóságshow ...melyben a szereplők a valós élettől elzárva, közösséget alkotva a valóságot imitáló helyzetekben teljesítenek különböző feladatokat, konfliktusokat oldanak meg, illetve generálnak.)


Amikor az átlagembert megkérdezik, hogy szerinte mi a valóság, általában az a válasz, hogy az embertől (mivel az ember szempontjából merül fel a kérdés) vagy egyéntől függetlenül létező dolgok összessége.


Ebbe a megfogalmazásba azonban még nagyon sok világnézet belefér, ezért az egyes világnézetek tovább szűkítik a valóságot alkotó elemek halmazát, saját szájuk íze szerint.

A vallások általában leszűkítik az emberi fajra, mint legintelligensebb fizikai élőlény és (a földi) istenre, istenekre a top elemek típusát.

A materialisták pedig csak az érzékszervekkel és műszerekkel érzékelhető illetve ismert törvényekbe beleférő (kiszámolható) elemeket, jelenségeket tekintik a valóság részének. Illetve az érzékelést még jobban korlátozva csak a bizonyíthatóan érzékelt dolgokat tekintik a valóság részének.

Tehát az olyan dolgok, mint a gondolatok,érzések, érzelmek, álmok, amelyek hétköznapjaink legnagyobb részét alkotják és meghatározzák létünket, lényünket, nem tekintik a valóság részének. Illetve a fizikai folyamatokat igen, amelyek (szerintük) létrehozzák őket, csak a tartalmukat nem, mivel az nem független az egyéntől és nem bizonyítható mások számára.

Vagyis a valóság: minden, ami nem emberi (még mindig csak az ember szemszögéből nézve)

A spirituális világnézet pedig úgy látja, hogy a materialista nézet szerinti egyéntől független elemek nem valósak (mivel az egyén magasabb szintű tudata hozza létre őket), viszont ezen elemek megtapasztalása valós, releváns. Más szóval a tudat által létrehozott falba, ha beveri a fejét, akkor annak fájó következményei vannak.

Körülbelül úgy, mint ahogyan álmunkban ha nekimegyünk a fizikailag nem létező falnak, akkor érezhetjük is a fájdalmat (ha az álomban való tapasztalásnál releváns a fájdalom érzése, ha a fájdalomról szól az adott álom rész).

Amikor azt mondják a materialisták, hogy csak a fizikai világ létezik, mert semmi bizonyíték arra, hogy létezne a jelenleg ismert fizikán túli valóság, senki sem tapasztalta még meg, akkor érdemes az álmainkra gondolni.

Az álomvilágban egyetlen (a fizikai világból származó) atom sem található, nincs benne semmi fizika, vagy legalábbis általában nem érvényesülnek benne az általunk ismert fizikai szabályok (hiszen tudatos álom esetén bármire képesek vagyunk), mégis "látunk", "hallunk", "érzékelünk", úgy hogy érzékszerveinket nem érik ingerek (legalábbis nem mindig). Úgy élünk (úgy éljük meg az adott történetet) abban a nem fizikai világban, hogy semmi sem valós körülöttünk (fizikailag nem létezik), mégis érezzük megtapasztaljuk a környezetünket.

Azért lehetséges mindez, mert a tudtunkon belül zajlik minden, mondhatják a materialisták. Tudatunkon belül bármit képesek vagyunk elhitetni magunkkal, képesek vagyunk bármit valósnak, igazinak, élethűnek látni.

Mi van akkor, ha az ébrenléti állapotunk csak nekünk látszik ébrenlétinek? Mi van akkor, ha az ember nem más mint egy álombeli szereplő, az egyén az álom főhőse? Egy olyan tudat álomhőse, amely egy egész ember életet képes végig álmodni. Az álomhős számára évek telnek el, lezajlik egy élet, de az álmodó számára csupán néhány pillanat (az örökkévalósághoz képest).

Lehetséges-e, hogy az életünk (az ember élete) csupán egy álom, amiről észre sem vesszük, hogy az? Lehet-e úgy megtapasztalni a környezetünket, hogy észre sem vesszük, hogy nem a valóság van körülöttünk? Erre reggelente ébredés után mindenki megkapja a választ.


Lehetséges-e, hogy saját valóságshow-nk főszereplőjeként feladatokat oldunk meg, melyekből leszűrjük a tanulságokat a show végén? Hogy azután a következő évadban újabb feladatok, újabb tanulságok következhessenek?


anderszkor•  2020. október 2. 08:11

A zsákban futás művészete

Az ember szavak nélkül születik. A gondolatai is inkább csak érzelmek, kép bevillanások a születéstől számítva még egy jó darabig. Ha nem lennének a környezetében olyanok, akik már megtanultak beszélni, akkor ez így is maradna a halálig.
Ez nem jelenti azt, hogy nem tud tanulni, fejlődni, hanem csak azt jelenti, hogy nem tudja tapasztalatait szavakba önteni. Nem tudja gondolatait mások számára is érthetővé tenni.

Néhány ismert vagy elképzelt esettől eltekintve azonban ritka az a helyzet, hogy az ember egyedül, fajtárs nélkül marad. Viszont, ha már többen vannak, jót tesz a túlélési esélyeknek, ha hatákonyan tudnak kommunikálni, egyezményes jelek segítségével.

Bár a túlélési esélyeket növeli a kommunikáció, egyben korlátozást is jelent az egyén számára a gondolatok, érzelmek jelekre (szavakra) való fordítása. Hiszen csak olyan szavakat lehet használni, amelyeket mindenki megért, amelyek a fogadó oldalon is léteznek és ugyanazt jelentik.

Az egyéntől függ, hogy milyen aktív és passzív szókészlettel rendelkezik, így a kommunikáció hatékonyságát a leggyengébb láncszem (a legkevesebb szókészlettel bíró) határozza meg. Hiába van valakinek hatalmas szókincse, ha a másik annak csak egy töredékét érti.

Az ember fejében pillanatról pillanatra cikáznak, kavarognak a gondolatok, érzelmek. Azonban ezek egy részét még a legnagyobb szókinccsel rendelkező sem tudja teljesen visszaadni. Amit pedig vissza tud, azt sokkal, de sokkal lassabban, mint ahogyan felmerülnek benne.

Egy hasonlattal élve, ha az ember gondolatainak, érzelmeinek kavargását egy mozgásában nem korlátozott emberhez hasonlítjuk, akkor a gondolatok szavakkal való tolmácsolása hasonlít egy zsákban futáshoz, ahol a sebesség és a lehetőségek is korlátozottak.

Tulajdonképpen a mindennapi életünk nagy részét zsákban futva töltjük el.

Akinek azonban ez nem elég, még jobban lekorlátozza magát, pl. csak bizonyos irányokba haladhat vagy csak egy bizonyos mintát követve juthat előre, esetleg zsákot húz a fejére is.

Őket hívjuk költőknek (vagy versfaragóknak az output függvényében). Ők azok, akik vállalják, hogy nehezített körülmények között is próbálják visszaadni azt, ami kavarog a fejükben.

Mivel egy eleve korlátozott folyamatot tovább korlátoznak, az eredmény még kevésbé lesz egyértelmű, már ami az így kifejezett gondolatok megértését jelenti. Más szavakkal, még több lesz a gyenge láncszem, kevesebben fogják teljesen megérteni, hogy mire is gondolt pontosan.

Mivel azonban a költészetet nem az evolúció termelte ki abban az értelemben, hogy a hatékonyságot növelje és segítse a túlélést, ezért nem is az a célja, hogy mindenki megértse.

Gyakran csak az a cél, hogy a szerző értse. Hogy kipróbálja magát, hogyan tudja ugyanazt máshogy, gyakran nehezebb körülmények, feltételek esetén megfogalmazni.

Mert a bekötött szemmel való zsákban futásban is lát valaki értelmet. Látja, megtapasztalja, hogy el lehet jutni A-ból B-be máshogyan is. Az eredmény pedig pont a nehezítések miatt lesz értékesebb.

anderszkor•  2020. május 20. 09:13

Az ima vajon mi?

Amikor vallásokról (vagy inkább nem-materialista világnézetekről) beszélünk, két elengedhetetlen elemmel kell mindenképpen számolni: teremtő intelligencia (isten) és személy, aki hisz a teremtő intelligencia létében (hívő).

Opcionálisan ide tartozónak lehet tekinteni az alapdokumentumot (szentírást) és a vallást támogató (vagy kihasználó) intézményt (egyház).

Azért opcionális az utóbbi kettő, mert nélkülük is működik a "hívőség". Nélkülük is léteznek emberek, akik hisznek egy magasabb intelligencia létében. Az lehet, hogy akkor esetleg már vallásról nem lehet beszélni, de nem is a vallás a címe a bejegyzésnek, hanem az ima, imádság, ami nem más, mint kommunikációs csatorna, eszköz a hívő és a teremtő között.

Az eszköz használatához nincs szükség sem a szentírásra, sem az intézményre, mivel a kapcsolat a teremtő és a hívő között személyes és (nem mellesleg) van olyan világnézet, amiben egyik sem létezik mégis használják az eszközt (kommunikálnak a teremtővel).

Némi eltérés ugyan van az ima értelmezésében a vallások valamint a szentírás és intézmény nélküli világnézet között, mivel az egyik a teremtő által jóváhagyott és teljesített kérésnek, a másik alanyi jogon járó és felmerülő igény bejelentésének tekinti, de a lényege ugyanaz. Kéretik és megadatik.

Amikor valaki imádkozik (kér, igényt bejelent), nem egy intézményt képvisel (egyház), hanem saját magát. Többek között ezért is személyes a kapcsolat.

Ezért, aki az imádkozás folyamatában az erőszakos hittérítést vizionálja, az kicsit elveti a súlykot, még akkor is, ha az imádkozás nyílvános felületen zajlik.

Az más kérdés, hogy a hívőben lehet annyi tappintat, hogy nem dörgöli más orra alá saját személyes kapcsolatát világnézetének alap elemével (teremtő), mert ez olyan érzést válthat ki a nem hívőből, hogy saját (nem hívő) világnézete csak egy a sok közül és opcionálisan választható. Márpedig ott, ahol felmerül a választás lehetősége, felmerül a helyes vagy helytelen választás lehetősége is. Felmerül a kétely is. A kétely félelmet szülhet, a félelem pedig rossz tanácsadó.


Például fenyegetésként értelmezhet egy ártalmatlan tevékenységet.


Előzmény: https://forum.poet.hu/imadkozzunk-egyutt

anderszkor•  2020. április 20. 11:22

Szabadság

Nincs birtokomban semmilyen felmérés, statisztika, hogy kinek mi ugrik be elsőre ezt a szót hallva, de nullától jelentősen eltérő esély van rá, hogy a mókuskerékből, a munkából való kiszabadulásra, az évi rendes szabadságra gondolnak a legtöbben.


Valószínűleg azért, mert a lakosság jelentős része munkával tölti a hétköznapjait. Van, aki szereti a munkáját, van aki kevésbé és van aki egyenesen utálja. Egy dologban azonban valószínűleg mind egyetért, szükség van rá és jól esik időnként nem dolgozni. Időnként mást csinálni, olyat, amihez igazán kedve van az embernek, amit szívesen csinál, ami jól esik.


Az már sokkal kevesebb emberben merül fel (még álmodozás során sem), hogy akár tehetné mindig azt, ami jól esik, ami igazán örömöt okoz, ami nem fárasztó, sőt feltölti.


Azért nem merül fel, mert elfogadja azt a nézetet, bár tapasztalatai (mások megfigyelései alapján) nem mindig találkoznak ezzel, hogy csak valamilyen kötelezően, kényszerűségből vállalt tevékenység (munka) biztosíthatja, ha nem is a boldog jövőt, de egyáltalán valamilyen jövőt, amibe nem hal éhen, ahol van fedél a feje felett. Visszacsatolást az jelent számára, hogy látja, tapasztalja, hogy aki (keményen) dolgozik, az nem hal éhen és a legtöbbjüknek még saját fedél is van a feje felett.


További megerősítést jelent számára, hogy akinek nincs munkája, az gyakran sokkal rosszabb körülmények között él, legalábbis ő úgy ítéli meg saját maga igényeit alapul véve, mint aki rendelkezik biztos jövedelemmel.


Az már általában kiesik a látóteréből (attól függően, hogy mennyire erős meggyőződése a kemény, örömet nem nyújtó munka, mint a boldogulás kizárólagos módja), hogy örömteli, (negatív értelemben) munkának  nem tekinthető tevékenység is biztosíthat megélhetést. Ha mégsem esik ki a látótérből, akkor úgy gondol ezekre az emberekre, mint kis számú, szerencsés kivételekre, akiknek van valamilyen Isten adta tehetségük, amit kamatoztatva, jövedelemhez jutnak.


Ebben tulajdonképpen igazuk is van. Hiszen rendelkeznek olyan Isten adta tehetséggel, ami segít nekik boldogan élni, úgy ahogyan szeretnének és nem szenvednek hiányt. Abban nincs igazuk, hogy ők a kis számú szerencsés kivételek. Hiszen mindenki rendelkezik ezzel a tehetséggel, adománnyal.


Ami nem más, mint a szabad akarat. Az irigyelt kisebbség nem azért él boldogan, végez örömteli tevékenységet, mert kivételes képességei vannak, hanem azért, mert ezt választotta. Azt választotta, hogy olyan dolgot csinál, amihez ért, amit szeret csinálni, ami örömet okoz. Amiért ebbe a világba érkezett. Még az sem biztos, hogy átgondolta rendesen, amikor megtörtént a szabad akarat által biztosított választás, hogy mennyire fog tudni ebből megélni. Lehet, hogy voltak kétségeik is, de a kétségeknél erősebb volt az elszántság, hogy olyan valamivel foglalkozzon, ami örömet okoz neki. A többi pedig jött magától. Lett jövedelem, ha nem is volt eredetileg tervezve, számolva vele. Ha pedig számoltak vele, akkor több lett belőle, mint amit álmodni mertek.


Nem kellett más hozzá csak egy döntés. Döntés, elkötelezettség amellett ami boldogságot okoz. Senki nem állítja, hogy ez könnyű döntés. Főleg azoknak, akiknek más elképzelésük van a megélhetésről. De az eredmény őket igazolta.


Bizonyos világnézet képviselői egyáltalán nem csodálkoznak azon, hogy az a modell, ami a boldogság választására épül, egy nagyon hatékony módszer nem csak a boldogság megszerzésére, fenntartására, de a megfelelő színvonalú megélhetésre is.


Mint írtam, nem könnyű ilyen döntést hozni. Ezért időnként segít az univerzum is meghozni egy-egy ilyen döntést. Olyan helyzet teremtésével, ahol ki kell lépni a komfort zónánkból és így más perspektívából is alkalmunk van megvizsgálni a dolgokat. Olyan perspektívából, amihez nem jutottunk volna, ha nincs az a kellemetlenség (katalizátor), ami az utunkba akadt.


Ilyen katalizátor a jelenlegi járvány is. Az emberek a megszokottól eltérő körülmények között találják magukat és új kihívásokkal találkoznak.


Mindenki máshogyan éli meg ezeket az időket. Mindenki úgy, ahogyan eljutott idáig, eddig a pontig. Akinek a félelem, a rettegés volt a domináns (vagy nagyon könnyen előcsalható) hozzáállása az új, ismeretlen dolgokhoz szituációkhoz, az most is a megszokott módon reagál a körülötte zajló eseményekre. Természetesen a rettegés alatt nem a fertőtlenítést, távolság tartást értem, mert ezek észszerű óvintézkedések. A haláltól való félelem is természetesnek vehető, hiszen ha nem is mindenki fél tőle, de általánosan elfogadott félni a halált. Ami viszont túlzásnak tűnik, hogy egyesek a világvégét vizionálják, attól rettegnek a történések miatt.


Valamilyen tekintetben vége lesz a világnak, annak a világnak amelyikben eddig éltünk, eddig megszoktuk. De az új világ egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb lesz, mint a régi. Sőt, a katalizátornak köszönhetően valószínűleg jobb lesz. Az emberek átértékelnek bizonyos dolgokat, máshogyan tekintenek a világra, egymásra, önmagukra.


Esetleg elegendő bátorságot gyűjtenek ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak, viszont egyértelműen saját érdeküket, boldogságukat szolgálják. Nem utolsó sorban az újból megkapott és átértékelt szabadságukat, mint isteni adományt szem előtt tartva és élve vele.



anderszkor•  2020. február 19. 16:48

Mások elfogadása

Előzmények:


https://blog.poet.hu/gondolatokmagok/motivacio

https://blog.poet.hu/anderszkor/elfogadas


Amennyiben sikerül eljsajátítani önmagunk elfogadásának képességét, következő lépésként mások hasonlóképpen történő elfogadása jön.


Ha önmagunk elfogadása (egy-egy tulajdonságunk vagy egész lényünk negatív érzelem nélküli tudomásul vétele) nem olyan egyszerű feladata, akkor ugyanez másokkal szemben még nehezebbnek mondható.


Nem csak azért mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, hanem mert a mások itt nem egy vagy két embert jelent (esetleg közeli családtag, ismerős), hanem mindenkit. A helyzetet még jobban nehezíti, hogy míg magunk esetében az elfogadást könnyíti, hogy egy ideiglenes állapotot kell tudomásul venni, mert jó esetben ott van rögtön egy lehetséges akcióterv a javítás érdekében, addig más esetében nem rendelkezünk és nincs is jogunk a javító szándékú akciótervhez.


Viszont ez részben meg is könnyítheti az elfogadást. Az a tudat, hogy nem tudunk és nem is a mi hatáskörünk másokat megváltoztatni (a nevelés alatt lévő gyerekek kivételt képezhetnek). Vagyis tudomásul vesszük negatív érzelem nélkül, hogy olyanok, amilyenek.


Itt megint nem a beletörődésről van szó vagy arról, hogy hagyjuk, hogy a másik bármit megtehessen, mert "elfogadtuk". Ha úgy ítéljük meg, hogy saját vagy más kárára irányul a cselekedete, tegyünk meg mindent, hogy ne okozhasson kárt. De ne úgy, hogy utána (akár sikerült kárt okoznia, akár nem) negatív érzelmekkel kísért szavakkal illesük (gondolatban vagy hangosan). Hiszen pozitív érzelmekkel is meg lehet fogalmazni szándékainkat vagy véleményünket. Csak egészen más szavak és hozzállás lesz az eredmény.


Mindenki valamilyen okkal, valami által vezérelve cselekszik. Ha nem ismerjük az okot, a hátteret, akkor csupán a cselekedetből nehéz objektíven szemlélni az eseményeket. Segít a mások elfogadásában (az ismertetett értelemben véve), ha szem előtt tartjuk, hogy nem lehetünk minden információ birtokában. Így nem tudhatjuk az igazi okot, hogy mi vezethetett egy nekünk nem tetsző, más által előidézett eseményhez.


Nagyon kevesen képesek arra, hogy on-the-fly elfogadjanak másokat (mindenkit). Viszont az már többeknek megy, hogy megbocsássanak valakinek (kevesebben, akár mindenkinek). A megbocsátás tulajdonképpen nem más, mint utólagos elfogadás.


Egyes világnézetek (vallásos és nem vallásos is) hirdetik az elfogadást, a megbocsájtást. Van ahol a feltétel nélküli szeretet nem más mint feltétel nélküli elfogadás.


Ha nem is lehet mindenkinek ezen világnézetek minden állításával egyetértenie, azt viszont ki lehet próbálni mindenkinek, hogy valóban gyökeres változást, életminőségbeli változást hoz-e az elfogadás. Önmagunk, mások és az események elfogadása.


Egy próbát mindenképpen megér.


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom