Leányszív

Az estharang elzúgott már régen,

Kicsiny falunk alszik csendesen.

Könnyek között álmodom most ébren:

Rád gondolok, drága kedvesem!

Soraimat titokban így írom,

Gyertyafénynél, tornác szegletén;

Lelkem vérzik a levélpapíron,

Mert te, rózsám, nem lehetsz enyém.

Idehaza csodaszép az erdő,

A rétünkön arany május jár.

Fenn az égen feléd száll a felhő,

Merre elnyelt rég a láthatár.

Minden reggelt várok fohászkodva:

Érkezik-e tőled küldemény?

Repes szívem, ha megjő a posta:

Hogy tán élsz, s így marad még remény.

Leveleid már hiába kérem,

Tűzbe veti őket jóapám.

Gazdag ifjú lett a vőlegényem:

Esküvőnk lesz aratás után.

Ám azóta csak még jobban várlak;

A háború nem tarthat soká:

Akkor biz a két karomba zárlak,

S megszököm én veled bárhová.

De ha nem jössz, úgy nekem az élet

Nélküled már többé mit sem ér.

Szívem-lelkem zord bánatba réved,

Mely a sírba hamar elkísér.

Tudd meg hát, hogy míg e földön járok:

Érted ajkam hű imát rebeg;

Elszakíthat minket ezer átok,

De a másé soha nem leszek.

Utoljára azt üzenem néked:

Óvja az ég minden léptedet! --

S hozzon nekünk bármit is a végzet:

Szívem téged örökké szeret.

                      *

Nyár derekán híre jött a frontról:

Elesett a kántorék fia.

Emiatt lett egy lakodalomból

Kis falunkban nagy tragédia.

Oltár elé más vitte szerelmét,

De a mátka onnét elszaladt.

Patak partján másnap holtan lelték:

Gyötört szíve végül megszakadt.

Árnyas dombon pihen most a lányka,

Sírkeresztjén madárka dalol.

Azt beszélik, így jön hozzá párja,

Ki más honban nyugszik valahol.

Nem bánthatja őket többé senki,

Földi álmuk fent valóra vált:

Arcuk az ég örök fénybe rejti,

A két hű szív egymásra talált.

(Az előző, Bakaszív című soraim történetének folytatása.)