Pulchras dolore
VersElszakítva
Feltörő emlékek húrján
Játszik a hajnal derengve,
S a múltnak árnyai furcsán,
Kígyóként kúsznak szívembe.
Nem jő szabadító irgalom,
Mi feledésbe eltemet,
Így a hasító fájdalom
Korbácsként tépi lelkemet.
Szemeid távoli fényét,
Reszkető csillagok álmát
Felhők moraja tépi szét,
Feloldva magányom átkát.
Fájdalomtól megtisztulva
Felszáradt könnyed az égből
Az esővel rám hull újra;
S meghallom szavadat régről.
Utolsó könnyeim által
Elérlek majd egyszer téged:
Csordulva gyöngyragyogással
Lelkem a lelkedbe réved.
Utolsó könnyeid által
Elérhetsz majd egyszer engem:
Lelkünk örök ragyogással
Egymásra lel cseppjeikben.
(Csupán egy versbe formált dalszöveg: https://www.youtube.com/watch?v=ICjCVJSEp04&list=RDICjCVJSEp04&start_radio=1)
Rovarsors
Fekete-sárga frakkban a darázs:
Kerti partira jól kiöltözött.
De sok mustot vedelt, s jött a blamázs:
Így hentergett két szőlőszem között.
Addig nyelte a mézédes nedűt,
Hogy összeakadt a szárnya, lába.
Tücsök húzta neki a hegedűt,
Míg vánszorgott a padlásszobába.
Imigyen züllött reggeltől estig,
Nem gondolt, csak dőzsölős napokra.
Nem hitte el, hogy belebetegszik,
S a cimborákkal hullik halomra.
Egy reggel deres lett a fű, fagyott;
Szegény darazsunk árokba dőlve,
Fekete-sárga frakkban már halott --
Sírba vitte a temérdek lőre.
(Még tavaly ősszel írtuk közösen @Liwet:-tel.)
Leányszív
Az estharang elzúgott már régen,
Kicsiny falunk alszik csendesen.
Könnyek között álmodom most ébren:
Rád gondolok, drága kedvesem!
Soraimat titokban így írom,
Gyertyafénynél, tornác szegletén;
Lelkem vérzik a levélpapíron,
Mert te, rózsám, nem lehetsz enyém.
Idehaza csodaszép az erdő,
A rétünkön arany május jár.
Fenn az égen feléd száll a felhő,
Merre elnyelt rég a láthatár.
Minden reggelt várok fohászkodva:
Érkezik-e tőled küldemény?
Repes szívem, ha megjő a posta:
Hogy tán élsz, s így marad még remény.
Leveleid már hiába kérem,
Tűzbe veti őket jóapám.
Gazdag ifjú lett a vőlegényem:
Esküvőnk lesz aratás után.
Ám azóta csak még jobban várlak;
A háború nem tarthat soká:
Akkor biz a két karomba zárlak,
S megszököm én veled bárhová.
De ha nem jössz, úgy nekem az élet
Nélküled már többé mit sem ér.
Szívem-lelkem zord bánatba réved,
Mely a sírba hamar elkísér.
Tudd meg hát, hogy míg e földön járok:
Érted ajkam hű imát rebeg;
Elszakíthat minket ezer átok,
De a másé soha nem leszek.
Utoljára azt üzenem néked:
Óvja az ég minden léptedet! --
S hozzon nekünk bármit is a végzet:
Szívem téged örökké szeret.
*
Nyár derekán híre jött a frontról:
Elesett a kántorék fia.
Emiatt lett egy lakodalomból
Kis falunkban nagy tragédia.
Oltár elé más vitte szerelmét,
De a mátka onnét elszaladt.
Patak partján másnap holtan lelték:
Gyötört szíve végül megszakadt.
Árnyas dombon pihen most a lányka,
Sírkeresztjén madárka dalol.
Azt beszélik, így jön hozzá párja,
Ki más honban nyugszik valahol.
Nem bánthatja őket többé senki,
Földi álmuk fent valóra vált:
Arcuk az ég örök fénybe rejti,
A két hű szív egymásra talált.
(Az előző, Bakaszív című soraim történetének folytatása.)
Bakaszív
Takarodót elfújták már régen,
Ezredünk a táborban pihen.
Egyedül csak én vagyok még ébren:
Tenálad jár szerelmes szívem.
Tűz fényénél levelemet írom
Áprilisi holdas éjszakán:
Csókot küldök a levélpapíron,
Tenéked, szép barna hajú lány.
Odahaza zöldellik az erdő,
Falunk szélén virágos a rét.
Hazafelé vígan száll a felhő:
Hazatérni vágyom réges-rég.
A reggelt én szívdobogva várom:
Jön-e levél tőled, kedvesem?
Múlik egy hét, aztán kettő-három,
De nem írsz már egy sort sem nekem.
Fogy az időm, elhagy a reményem:
Vársz-e haza engem még talán.
Azért van így, tudom én azt régen:
Szerelmünk szép álom volt csupán.
Ne haragudj érte, mert imádlak,
S minden percben reád gondolok;
Érzem már, hogy többé sose látlak:
Hű szívemmel tőled búcsúzok.
Holnap reggel elindul az ezred:
Csatatéren arat a halál;
Barna kislány, ne hulljon a könnyed,
Ha majd sorsom végül rám talál.
Idegen föld lesz a nyugvóhelyem,
Síromhoz csak bús madárka jár,
Hogy helyetted megsirasson engem,
S vele szívem hozzád hazaszáll.
Búcsúzóul azt kívánom néked:
Virág nyíljon lépteid nyomán,
S ha egy új szív epedezik érted:
Szeressen úgy, mint én hajdanán!
*
Temetés van kint a határszélen:
Temetnek egy tüzér katonát;
Odahaza oltár elé éppen
Most visznek egy barna hajú lányt.
Odahaza csodaszép az erdő,
A rét ontja ezer illatát,
S nyári fényben susogja a szellő
Egy halott szív szerelmes szavát.
(Ebből a bugyuta dalocskából alakítottam már régen: https://www.youtube.com/watch?v=0fUSG_0Fl-k)
Őszelő
Oszladozik az éji felhősereg,
A fövenyről kígyózva száll a köd;
Egy fáradt hullám a nyárról fecseg,
Míg a partra sirálytollat lököd.
Még kirobban reggel az áldott fény,
Temérdek aranyát ontja a nap;
Az ég tavára suhan a remény,
S az ősz lent kutató kezére csap.
Az augusztus itt maradt tüze
Nem viseli, hogy ideje lejárt:
A bitorló ellen hősként küzdve,
Óvja holtig az elűzött királyt.
Egy kidőlt fán öreg bogár hódol
A végső gondtalan tündöklésnek;
Apró léte még merít a jóból,
S ott érik a sápadt esti fények.
A nyár elzúgó méhszárnyon üzen:
Holnap visszajövök, meglátjátok!
S búcsút intve száll tova a vízen,
Hol a hűs holdfény hint ezüst álmot.
(E sorokat @Liwet: Kiss Virág Lívia és én írtuk közösen.)