amer blogja

Egy téli est, kis unalom,

forró tea, benne kis rum,

régi levél, fotó album,

sok szép emlék.

Hol van a nyár, az ifjúság,

régi álmok, egy kacagás,

kis randevú, álmodozás,

s a régi lány?

Röpke tavasz, akácvirág,

illatos út,ahol te vársz,

virágból font, fejedre szánt

kis koszorú.

Váratlan jött a szerelem,

egy forró csók, s fogom kezed,

már nem erény a türelem

szerelmesen.

Egy kedves arc, egy égő száj,

egy suttogás, hangja oly lágy,

csendes mosoly, kis bíztatás

és ölelés.

Milyen jó így merengeni,

arra mi volt, emlékezni,

s azt ami szép, versbe szedni

egy téli estén.

Az újév egén még a tavalyi fény lebeg,
fényszmog takarja a csillagokat.
Nyüzsgő emberek között, meztelen lélekkel
és görcsös szívvel járja az utat.

Botladozik, mint a részeg, és eltűnődik,
elrontotta életét semmiért,
magával is vitázva faggatja a sorsot:
hol tévedtünk el, mikor és miért?

Sodródik a tömeggel fáradt mámorában,
rágyújt, és a cigaretta fénynél
rágódik filozófiák és viták felett,
miket, mint a port, hordott el a szél.

Még emlékszik gátlástalan ígérgetőkre,
vakhitű nemzedék átkaira,
kik régen elfeledték a küzdelem célját.
És emlékszik régi álmaira.

Már csak aludni vágyik, mélyen, mint a halál,
hazát cserélne, de itt vert gyökeret,
hitte, az a város lesz örökre otthona,
ahol most egy fáradt "idegen" lett.

Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami cél felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk miért
olyan nehéz…

Megyünk, mindig megyünk,
álmokat kergetünk,
boldog vidámakat
és rossz lidérceset,
de már álmodni is
olyan nehéz…

Tudja-e valaki,
hogy az a rögös út,
amelyen most járunk,
vezet el a célhoz,
mely meghatározza

majd sorsunkat?

Hiszen lehetetlen
egy álomfosztott célt
követni!
Menni, mindig menni,
vonszolva magunkat
a semmi felé,
és tudni,
nem lesz megérkezés.

Pislogó mécses mellett egy vackon fázni,

tűz melege nélkül éhkoppot tűrni,

viselni az ócska rongyot, amely nappal

télikabát, éjjel fordítva paplan,

fejet hajtani fekve egy halom lomra,

a lehelettől jégcsapos a kamra,

melynek sarkában a reménytelenség ül,

a test és a lélek abba csömörül.

Testvéreink, ti, akik még jobban éltek,

akik ránk sokszor csak gúnyosan néztek,

adventkor szívetek legyen hozzánk szelíd,

mert életünk már végéhez közelít.

A boldog szavakat jó ideje gyűjtöm

egy kedves karácsonyi dalhoz,

de  a síró gyerek mindig eszembe jut,

kit a boltból anyja kihúzott,

neki kenyérhez ajándék nem jutott.

Hozsannás ünnepi dalt kellene írni,

arról, hogy megszületett Jézus,

és a fenyőfák tövében ünnepelni!

Bár olyan kevés ember érti

mikor Krisztus lesz, miért kell meghalni.

Szeretünk összebújni ezen az estén,

hogy álarcok nélkül szeressünk,

hogy együtt a közös dalt dúdoljuk végre,

és hittel nézünk fel az égre,

az élet vad karénekét feledve.

Dalolnék én is, de torkomra forr a szó,

hiszen a háborúkból élő

fegyvergyárosok tegnap még bombát dobtak,

embereket pénzért gyilkoltak,

és ezek majd mindent folytatnak holnap.

Csak egy bűvös éjszakán szabad a lelkünk,

börtönéből ilyenkor kitör,

és bizakodunk áhítatos csöndben,

habár tudjuk, hiába minden,

nem a sorsunkat váltotta meg Isten.