amer blogja

Vannak még néma dalaim,

olykor bennem muzsikálnak,

álarcok nélküli szavak,

hol sírnak, néha vidámak.

De nem tűrnek álarcokat,

nem lesznek betűsivatag,

kimondhatatlan mondatok,

súlyosak, sosem szárnyalnak.

Egy lázadónak álmai:

fázós, piruló hajnalok,

melyek sosem érnek estet,

mert addigra mind halott.

A jövő szeméthalmára

csak holt mondatok kerülnek,

óvszerbe bújtatott szavak

verssé nem termékenyülnek.

A fényes ég magára vonja fátyolát,

macskatalpon jön az esti tompa fény,

a csönd moha puhán lebeg a park fölött,

míg a méla létben kopik a remény.

Tudástemplomodba jó szándékkal mentem

a gondjainkra tanácsodért Uram!

Miközben tobzódnak szerte a hazában,

és a hazug mammont imádják sokan.

De meddőn kerestem Nálad a tudást, mert

ők gyűlöletből emeltek templomot,

hol a jóra érdemtelenné vált ember

eltörte az ominózus Kőlapot.

Mintha megállt volna a támolygó idő,

ezek a lelkek itt mindent elviselnek?

A múltba süpped az a rettentő világ,

amelyben csak komisz jövőben hisznek.

A jó emberek itt csak surranva élnek,

mert törvények tiltják, hogy lázongjanak,

míg javaikat a mammon felzabálja,

ők morzsákért szolgaként hajlonganak.

Régi emlékek közt elringatom magam,

lehunyt szemmel idézek élményeket:

hogy lett szerelmem az örökifjú Párizs,

mely elcsábított s ellopta szívemet.

Ma már tudom,számomra ez örök szerelem,

egy vágy, amelyről nappal is álmodom,

hogy Saint Michelen, a Quartier Latin felé

áramló sokaságba beolvadok

és bolyongok szerelmesen a Luxembourg kert fái között,

majd a Sorbonn régi kockakövein

járva láttam az élet szabad örömét

a vén egyetem vidám diákjain.

Téged ölellek a Szent Mihálynak hídján

a Szajna felett, míg alattunk úszik 

egy lampionos várostnézőhajó

amelynek fénye hajadon hullámzik.

                       ***

Most itthon lehajtott fejű emberek közt

kutattam-kerestem, mi történt velünk,

Európa hogy kerül tőlünk egyre messzebb,

s az örök Párizs, ma mit jelent nekünk?

Én már nem mehettem, hát Párizs jött ide,

a Bastille-t lerombolók hős Párizsa,

a vörös sapkások most sárga kabátban

mutatták milyen a szabadság varázsa.

Végre nálunk is fellobbannak már új tüzek,

és felszegték fejüket az emberek,

a vidám diákarcok most nálunk dühösek,

s ökölbe szorultak a munkás kezek.

Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,

s naptól részegült gyümölcsök színe ég

forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,

minden daluk szerelmi szertelenség.

Övék az ifjúságnak összes szép szava,

nekik a Múzsák is a szeretőik

és a Gráciák ágyában henteregnek,

dalukban az édes életet zengik.

Ilyen voltam egykor én is, mondom búsan,

de engem a régi Múzsám elhagyott,

az önmagamba út új fordulathoz ért,

s az elkóborolt álom nem alkotott.

Néha egy-egy strófa hajszolása közben

ritkán még felbuzog a régi erőm,

s olykor lelkem csendjében végre meglelem

a kereset szót, mely lészen segítőm.

Megvénült költőtől elpártol a Múzsa

s ihlet nélküli szavakat halmozok,

a pályán ezért nekem már csak tüske jut.

Ifjak, féltékeny rátok mégsem vagyok!

 

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.

Az éj sötét falat emelt elém,
felhő lepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.

El sem köszönt, csak némán elhagyott
Ő, ki ki több volt nekem, mint egy barát.
Új utak hívták, vagy csak menekült?
Nem feledem a szeme sugarát.

Miként a híd alatt futó folyó

a múltam tovafolyt. Micsoda éj!
Múzsám neve elszáradt nyelvemen,
és szívemben a bánat tengermély.

Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám lágy kék ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem a hiánya e dallá nőtt.