Meggyfám alatt

Sok éve egy kis meggysuhángot kaptam,

melyet az ember kert zugába tesz,

akkor ábrándos ifjúként nem tudtam,

 sorsom a meggyhez mily hasonló lesz.

 

Most sűrű lombjai között ezernyi

gyümölcsnek vérvörös rubinja csillan,

zizzen a lomb, ha lágy szellő ringatja,

s a fény a levelek között átvillan.

 

Piros gömböcskék édes-fanyar ízzel

csókosra húzzák  mohó ajkamat,

aromájukkal életem idézik,

borzongató, de jó minden falat.

 

Mert néha-néha édes volt az élet,

ám több volt benne mindig a fanyar,

ha volt is részem áldott napsütésben

hamar elmosta azt a zivatar.

 

Alatta ülve, langyos napsugárban,

jó bámulni a felhők fodrait,

amíg a szellő ringatja a meggyfa

vércseppekkel telt buja lombjait.