Bennem élsz

Az égen szürke fellegek futnak,

a sápadt hold a csillagokra vár,

addig bujkál a felhőlepelben,

amíg a földet éj borítja már.

 

Nappal szilaj színei a tájnak

fáradtnak tűnnek az alkonyatban,

mint a kopott életem, fakulnak,

s szürkülnek az emlékek agyamban.

 

Ahogy távoli dal csendes estén,

vagy pihenni térő szárnysuhogás,

úgy hull rám az édes, fájó emlék,

úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.

 

Elengedtelek, és mégis itt vagy,

még bennem élsz, mint tájban a színek,

melyek az alkonyban megfakulnak,

ámde végleg soha el nem tűnnek.

 

Fájó hiányodat lehet, megszokom,

képedre nézve könnyem sem fakad,

a szemem elenged, de szívemben

emléked örökre velem marad.