A bálványfához

Járom az alkonyba pilledt várost,

arcomba lágy nyáresti lég fuvall,

s mintha köszöntene,

egy útszéli fa int lombjaival.

 

Aszfaltból nőtt sudár ecetfa,

fékezhetetlen városi vagány,

bohém, hontalan clochard,

gondozatlan él, s léte a magány.

 

Gyökeret ver két macskakő közé,

és mohón a nap felé tör onnan,

bár néha eltapossák,

mindig újraéled dacosan.

 

Az úri város elüldöz téged,

de peremén velünk vagy bennszülött,

a tarackfűvel együtt

barátként élsz itt szegények között.

 

Én tisztellek, lenézett ecetfa,

s irtandó gaznak tekintett tarack,

tőletek zöld még a város,

e szürke, poros, beton vacak.

 

Érzem, te erős törzsedben őrzöd

a létezésnek ősforrásait.

Mi most vesztésre állunk,

oszd meg velünk az élet titkait.