Szívműtétem története 15.

- fél évvel később -


1.


     Miután az infarktus után hazaengedtek a kórházból. rengeteg ambuláns vizsgálaton is részt kellett vennem...
A belgyógyászaton töltött időt azért nem nagyon részleteztem tovább, mert nem különösebben volt számottevő különbség az intenzív osztályon meg a „sima” osztályon való vendégeskedésemben, persze az igazság az, hogy korántsem volt olyan rémisztő. Meg…öööö….”izgalmas”…
Kaptam egy vagon gyógyszert, beállították a syncumart (illetve el kezdték beállítani), onnantól már nem kellett a pocakomat szurkálni.
A hatalmas ijedség, meg maga az infarktus ténye kezdett feldolgozódni bennem, sokat törtem ugyan a fejem, hogy mért pont velem kellett ennek megtörténnie, de túlzottan nem agyaltam rajta…
A kardiológiáról hazaérve kaptam egy kilónyi zárójelentést, tanácsokat, mindenféle szóbeli ellátást, figyelmeztetéseket, majd habnak a tortára azt a dokinőt, aki annak idején az ügyeleten felvett, és aki oly édesdeden és „tapintatosan” kiáltozta, hogy mekkora infarktusom van. Ő lett az én kezelőorvosom, akihez vissza-vissza kellett járnom kontrollokra. (Gondolhatjátok, hogy örültem neki….!) Volt egy stílusa, mit mondjak. De nem akarok panaszkodni rá, nem erről szól ez a kisregény, meg hát valahogy csak életben maradtam, minek bántsam. (pffff)
MINEK IS BÁNTSAAAAM???????? (???)
- na, erről később -


    A nagybátyám - akiről korábban már tettem említést, hogy orvosunk a családban – volt az, aki tüzetesen, figyelmesen áttanulmányozott minden leletemet, minden eredményemet, szóval neki az volt a szent meggyőződése – sőt, később a fixa ideája -, hogy ezután a nagy infarktus után nem ártana egy szívkatéterezés, urambocsá akár egy bypass műtét is. No igen, de mivel nem a kardiológia volt a szakterülete, nem nagyon forszírozta a témát, viszont megérzése, véleménye mindvégig az volt, hogy igenis kellene ez a műtét! Gondoljam már meg! (Vagy át)…Ő Debrecenben végzett, vannak ott ismerősei, orvosok, professzorok, egyebek… Tudna komolyabb szakvéleményt kérni, egy alaposabb felülvizsgálatot…
Persze én kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy ugyanmár, nehogy önként és dalolva feküdjek kés (mit kés! fűrész!) alá, meg hogy köszi jól vagyok….hagyjuk már ezt a szívműtét dolgot, ha nagyon muszáj lenne, úgyis mondta volna a dokinő…
(Dehogy mondta volna. Tőle jelenleg én már Szent Péter irodájában gépelhetnék szívszorító kis sírversikéket…)
Meert…nem voltam igazán jól. Gyengus voltam, gyengécske. Bágyadt, állandóan fáradt, aluszékony, meg nyűgös. Többnyire csak lézengtem, mint a kókadt őszi légy…
Az oviba visszamenni egyelőre szó sem lehetett -nem is nagyon tudtam volna-, napjaim nagy részét az tette ki, hogy olyan esztékába-járó-nénike lettem.
Mert ugye a syncumár* miatt eleinte naponta, aztán kétnaponta, majd hetente többször is kellett vérvételre járnom. Nem egy hawaii program, de elvoltam vele. Csak egy idő után a karjaim úgy néztek ki, mint a szita. A vénáim nem igazán maszkulin típusúak voltak, sokszor alig lelték meg őket. Később meg már egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon profi volt a vérvevő nővérke…Aztán meg már messziről megismertek, a rutintalanabbak - akik rendes, látható(!), normális vénákhoz voltak szokva - áttessékeltek rögtön a rutinosabbakhoz. Akik egyből eltalálták. (Vagy kettőből-háromból, de akkor már görbén néztem)
Amúgy soha sem voltam hisztis, nyávogós fajta, szerettek is ezért, mert én nem türelmetlenkedtem, nem dörömböltem az ajtón, nem tolakodtam az eredményért és nem sikoltoztam, ha kicsit „túlfolyós” volt a vérem és nem szidtam olyankor az orvosok édes anyukáját meg a nővérkék rokonait sem. Hiszen nem azokon múlik a vér sűrűsége, avagy felhígulása - mármint ezzel a gyógyszerrel kapcsolatban.


*És akkor itt tennék egy kis kitérőt.


- syncumar, óhh! -
A véralvadásgátló - antikoaguláns - szerek hatásosan megváltoztatják a vér alvadékonyságát. Megnyújtják ezen folyamat idejét, ezáltal gátolják a vérpályában spontán előforduló vérrögképződés veszélyét. Csökkentik a "szélütés", szívinfarktus, tüdőembólia kialakulásának veszélyét.
A gyógyszer beállításának javallatát csak szakember határozhatja meg, különös tekintettel arra, hogy számos előnye mellett - túladagolása esetén - vérzéses szövődmények alakulhatnak ki.
Mennyi a normális prothrombinszint?
Egészséges ember prothrombinszintje 100%. A véralvadásgátlás eredményeként csökken. Az egyes betegeknél, s a Syncumar-kezelés beállítási indikációjától függően az elérendő s megtartandó prothrombinszint különböző lehet. Általánosságban elmondható, hogy hatékony véralvadásgátlásról 25-45% közötti prothrombinszint esetén beszélhetünk. Tehát minél alacsonyabb százalékban van a prothrombinszintünk, annál kevésbé alvadékony a vérünk.
60%-os prothrombinszint felett véralvadásgátlásról gyakorlatilag nem beszélhetünk, olyan, mintha a beteg nem is szedne gyógyszert.20% alatt jelentősen és indokolatlanul megnő a vérzés veszélye.
Megijedjünk-e 20%-os prothrombinszint alatti érték esetén?
Semmiképpen nem kell megijedni. Az extrém alacsony, 10% alatti érték esetén piros színű véres vizelet hívhatja fel erre elsőként a figyelmet, ilyenkor haladéktalanul, de nem pánikszerűen, tanácsos orvoshoz fordulni. A megoldás a Syncumar adagjának csökkentése, átmeneti (néhány napos) elhagyása lehet, azonban ezt soha ne tegyük önállóan, orvosi felügyelet nélkül. Ugyanis a Syncumar folyamatos szedése egyes betegségeknél feltétlenül szükséges lehet, s akár egy negyedtablettányi változtatás a prothrombinszintben lényeges változást hozhat!
Mi befolyásolhatja a prothrombinszintet?
A Syncumar adagján kívül számos tényező befolyásolhatja az aktuális prothrombinszintet. Kezdve a gyógyszer felszívódási körülményeitől az aktuális táplálkozási körülményeken át a mellette szedett gyógyszerelési kombinációig. Befolyásolhatja egy-egy banális fertőző betegség, hányás, hasmenés, de az alkoholfogyasztás is.
Mely ételek emelik a prothrombinszintet Syncumar-szedőknél?
Spenót, karfiol, brokkoli, saláta, kelbimbó, káposzta, tojás, máj, saláta, a málna és az eper. Lehetőleg kerülni kell ezek együttes és nagyobb mennyiségű, rendszeres fogyasztását. Természetesen nem csupán natúr formában.
A Syncumart szedő beteg:
Rendszeresen ellenőriztesse vérének prothrombinszintjét!
A vérvétel mellett időszakos vizeletüledék és széklet Weber-vizsgálat is szükséges, melyek a kisebb, klinikai jelekkel nem kísért vérzésekre is felhívhatják a figyelmet!
A Syncumart szedő beteg iratai között elérhető legyen a hivatalos vércsoport meghatározásának eredménye és a gyógyszerszedés dokumentációja!
Minden új gyógyszer szedését egyeztesse orvosával, s kérdezzen rá a Syncumar-szedés melletti lehetséges változásokra! Lehetséges vérzéssel járó orvosi beavatkozások előtt, pl. foghúzás, szövettani mintavétellel járó gyomortükrözés stb., feltétlenül jelezze a Syncumar-szedés tényét!
Önállóan soha nem változtassa meg a Syncumar adagolását!
Ha véres vizeletet vagy szurokfekete lazább székletet észlel, aznap ne vegye be a Syncumart és jelentkezzen orvosánál vérvételre. Lehetőleg széklet- és vizeletmintát is vigyen magával. Ebből következik, hogy minden alkalommal ellenőrizze széklete és vizelete színét.
Kerülje a szoros öv, szűk ruhák viselését, mert a Syncumar szedése mellett a nyomásnak kitett testfelületeken bevérzés jelentkezhet. Ha ennek okát (pl. ütés) nem ismeri, jelezze orvosának és ellenőriztesse prothrombinszintjét.
(forrás: medimix.hu)


(Elnézést kérek a részletesebb orvosi tájékoztatóért, de úgy gondolom, aki soha életében nem szedett ilyen gyógyszert, vagy netán nem is hallott róla, az jó ha tudja, miről is van szó.)


Nakérem, és én ezen éltem három évig. Uhh. Nem egy tikk-takk a cucc!
Ha picit erőteljesebben dörgöltem meg a fogam, azonnal vérzett. Ha erősebben fújtam ki az orrom, azonnal vérzett. De olyan is előfordult, hogy minden külső behatás nélkül arra ébredtem, hogy az orromból, ínyemből spontán szivárog a vér. Olyankor soron kívüli vérvételre szaladás, eredmény analizálása, gyógyszer adagjának átállítása…Ez is érdekes volt, mert a Syncumar egész kicsi, aprócska tabletta. És azt felezték. Mondjuk szedtem eleinte 2 szemet. Akkor beállt (vagy nem), majd a következő vérvétel után csökkentették másfél szemre. Ha akkor is történtek ilyen vérzékeny dolgok, akkor –írd és mondd!- negyedelték! Azaz egy és negyed szemet kellett bevennem. Na most egy kábé 3 milliméteres nagyságú bogyóról van szó. Mégcsak felezni! De negyedelni???? Próbáltam késsel is…de mindig úgy szétment…a morzsáit nyalogattam az asztalról hehe. Mi mennyiség már negyed szem egy ekkorka tablettából, képzelhetitek! Ha meg kevés volt az adag, akkor visszasűrűsödött a vérem.
Asse vót jó ugye.
   Kajából nagyon sok minden befolyásolta….(de ott van a cikkben is). És akkor megint módosult az egész hatás. Aztán már gyakorlott voltam, megszoktam, hogy ha elvágtam az ujjam - elég volt egy kicsi vágás! -, hosszú órákon át vérzett…De sértette fel papírlap széle is úgy a kezem, egy óvatlan mozdulat következtében (amelyet normál esetben észre sem vesz az ember), hogy kötözni kellett, mert folyt vérem világba…A menstruációm az külön katasztrófa volt, nem 4-5 napig tartott, hanem 8-10 napig, úgy, hogy az utolsó 3-4 nap csupán csöpörészett, de folyamatosan, kicsit vízszerű, élénkpirosat…És az istennek alig akart elmúlni…(Ez külön adó volt betétből! ---hihh---)
Szóval nem egy leányálom az „anyag”.
Lényeg a lényeg, hogy előbb-utóbb meg lehet tanulni, hozzá lehet szokni (mert muszáájj!), oda lehet figyelni…Mindenesetre nagyobb balesetektől, elesésektől, ütésektől a magyarok istene óvja a syncumáros betegeket!!!!! (A combom, a karom, a csípőm mindig kék-ződ volt…Nem kellett hozzá sok…Egy kis ajtófélfa, asztal sarka…Úgy néztem ki, mint akit ütnek-vágnak…)



2.


     És most visszatérek oda, hogy a nagybátyám csak tovább erősködött a szívkatéterezést illetően.
Kezdte azzal, hogy bement a doktornőhöz, beszélgetett vele…Az öreglány ugyan még akkor sem tartotta olyan fontosnak, de - talán a kollégára való tekintettel - nagy kegyesen rábólintott, hogy jóvan, legyen egy szívkatéter ennek a lyánynak.
     Na, onnantól aztán felgyorsultak az események, mert különböző vizsgálatokra küldött, amik inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek… Igaz, néha a frász kivert, például ott volt az izotópos szívizom vizsgálat. (Gyorsan beszúrom, hogy annak idején ezekre a vizsgálatokra nem kellett hónapokat várni, aránylag hamar sor került mindegyikre, nem úgy, mint manapság)
Háát, ez az izotópos izé azért nem semmi volt. Már maga az izotóp labor is gondolkodásra készteti az embert, hogy egyáltalán belépjen-e azon az ajtón… Amelyen szép nagy, sárga alapon fekete embléma virított, tudjátok, az a sugár-jel… Jesszus. De úgy voltam vele, hogy nemcsak bemenni, de kijönni is láttam pácienseket, tehát csak nem halnak meg odabe...Azért bátortalanul szorongattam a beutalómat, amikor bementem. Uhh!! Képzeljétek, dupla ajtó volt, meg páncélozott vagy milyen, fffff, nem nagyon tetszett a légkör…
A váróban volt tévé, sokan azt nézték…Én meg őket. A várakozókat. És próbáltam elképzelni, hogy kinek mi baja lehet, de lényegében ugye senkire sincs rárajzolva a betegsége… De tényleg! Mindenki tök egészségesnek nézett ki…
Azt tudtam, hogy leggyakrabban pajzsmirigy problémákkal küszködők kötnek itt ki, mert a pajzsmirigy jól „veszi fel” az izotópot. Csak még azt nem tudtam, hogy ez az anyag hogy a fenébe kerül a szervezetbe?? Aztán megtudtam azt is, tulajdonképpen injekcióban fecskendezik be, vénásan. Az aztán szépen el kezd cirkulálni a véráramban és a belső szervek beépítik a sejtekbe.
Igenám, de én azt hittem, hogy szuri be, én meg mehetek a gépbe. Áááá…. nem úgy van az! Beadták, majd mondták, mehetek, 24 óra múlva jöjjek vissza, akkor történik maga a vizsgálat. Csak lestem. Hogy most akkor ezzel az izével –bennem- mászkáljak haza csak úgy?? Mondták, hogy nincs ezzel semmi gond, nem akkora dózis, hogy bárkinek baja esne, mint ahogy nekem sem fog. Ja! De azért 48 óráig lehetőleg ne menjek túl közel illetve ne ölelgessek, ne puszilgassak kicsi gyerekeket. De mást se, ha nem muszáj. Na! Akkor aztán ledöbbentem! Tyűűű! Így „sugárzok”??? Szóval azért nem is olyan jajdeveszélytelen ez a dolog?? Na, mindegy, pár napig nem mentem az ovinak még a környékére se. Nehogy már csernobiliset játszódjak a kiskölkökkel…


Másnap aztán mentem vissza, most már hótt kíváncsian, hogy mi is fog még történni, és miképp fog viselkedni, azaz mit fog kimutatni ez a sugárzó cucc a szívemben. Meg főként HOGYAN?
Nemsokára megtudtam azt is.
Egy sötét hodályba vezettek, az ablakokon fekete függöny. Középen terpeszkedett egy irdatlan nagy masina. Nem volt valami szívderítő látvány… inkább olyan sci-fi filmbe illő. Egy nagy ágyféleség, fölötte meg hatalmas szerkezet, olyasmi, mint a röntgen, csak nagyobb. Ami furcsa volt, az először is a sötétség. Mondjuk ahhoz hamar hozzászokott a szemem, meg a számítógépek monitorjai adtak azért némi fényt… Aztán le kellett vetkőznöm egy szál bugyira, és felfeküdni (pontosabban felmászni) arra a nagy ágyra. Ami kemény volt, és hideg. Az első percek inkább érdekesek voltak, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mindez meddig tart.
(Na jó, előre elárulom, másfél óra volt.) És akkor ezt osszuk be különböző intervallumokra…
Tehát.
  Az első fél óra elröpült, mert tetszett, hogy a monitort én is nézhettem, és érdekes volt a szín-kavalkád, ahogyan a szív formáját mindenféle különböző színekben festette be…
  A következő fél órában kezdett kényelmetlen lenni az ágy. Az azt követő negyedórában már fáztam. Tíz perc múlva már rohadtul kemény volt a priccs, újabb tíz perc múlva meg már úgy fáztam, hogy remegtem, komolyan.
Akkor már az se izgatott különösebben, hogy a szivárvány mely színében pompázik épp a szívizomzatomnak első-hátsó-külső-belső-oldalsó-középső része. Mert –mint később kiderült- azért tartott ez az egész olyan sokáig, mert a szív minden apró részéről külön-külön vették fel az adatokat. És aztán azt fel is dolgozták. És ott helyben ki is analizálták, igaz elsődlegesen még csak úgy felületesen, a totál részletes eredményt nem ott adták a kezembe, azért vissza kellett menni egy hét múlva. No de még ott tartottam, hogy feküdtem azon a kemény ágyon és vacogtam. De betakarni sem lehetett, azt mondták, akkor nem úgy „jön” a kép. Na, a vége felé már abszolút nem volt se érdekes, se izgalmas ez az egész, csak nagyon-nagyon unalmas, és kényelmetlen…sőt, kellemetlen.
De ki lehetett bírni, meg mint már írtam, elég jól tűröm az ilyen megpróbáltatásokat.
Az eredményt pedig egy hét múlva vittem a dokinőnek, akinek bizony nem nagyon tetszett a szép, színes portfólióm…”meg is voltam ám sértődve…(!)”
Hümmögött, hammogott…aztán az orrom előtt kezdett el telefonálni Debrecenbe, a szívsebészeti klinikára! Amindenit! Ő! Akinek esze ágába se jutott volna magától, hogy soron kívül kérjen időpontot! (Emlékeztek még kedves olvasóim? Hogy írtam már, milyen kis „tapintatos” volt kezdettől fogva a szentem? Hát kábé most is, dettó.)
- Halló! Itt XY főorvosnő Egerből… Lenne egy betegem…aki elő van jegyezve szívkatéterezésre…nem lehetne megsürgetni az időpontot? Vagy legalábbis jóval előbbre hozni? Muszáj lenne! -
…na, valahogy így. Ültem a székben, hallgattam, mit beszél és hogyan, és jól meg is rémültem. Na nehogy már olyan súlyos legyen a dolog...
(De. Olyan volt.)
Végül is kaptam hamarabbi időpontot. Meg még jó pár vizsgálatra beutalót. Nyaki ultrahangra például. Hogy a nyaki verőerem milyen állapotban van. Meg szív-ultrahangra, meg ilyesmi nyalánkságok. Ezeket szép sorba végigművelték rajtam, mindent, ami szükséges volt. A vérvételeket már meg sem említem, mert ugye mindenből „friss” kellett…(Mármint adatok, eredmények.)
És aztán isten neki fakereszt, mehettem Debrecenbe. Csak most nem „pulykakakast venni”, mint ahogy a dalocska szól…


3.


     Nem készültem túl sok holmival, mivel mondták, ez csak egy pár napos benntartózkodás lesz, ha minden simán zajlik, elvileg 2-3 nap után haza lehet menni. Hálóing, tisztálkodási felszerelések, kis üdítő…Azért a zabszem a popsimban volt, mégiscsak kisebbfajta „műtétről” van szó---
A klinika épülete impozáns volt, hatalmas, és számomra egy kicsit…félelmetes is.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó számomra misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- én itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra…
    A portán eligazítottak bennünket, hogy merre kell menni. A „katéterezős osztály” az emeleten volt. Érdekes, én azt hittem az új szárnyba megyünk, de nem, volt egy régebbi is, nos, ez a részleg adott helyet a tüdő és szívbetegeknek. Az a régifajta, hamisítatlan „öreg kórház”, szűk kis folyosókkal, apró kórtermekkel, lepukkant vaságyakkal…A nővérszobában leadtam a papírjaimat, azután megmutatták a szobámat. Háromágyas kuckó volt (tényleg pici), egy néni feküdt benne, aki már túl volt a katéterezésen. Lepakoltam a holmimat, lecsüccsentem az ágy szélére és vártam, hogy mi lesz a dolgom.
Hamarosan jött egy nővérke, vért vett (a syncumárt már egy héttel azelőtt abba kellett ám hagyni, a vérzésveszély miatt!), EKG-t csinált, majd mondta, hogy az eredmények másnap reggelre elkészülnek, utána megnézi azokat a professzor úr (aki a beavatkozást végzi), és ha minden oké, akkor még aznap el is végzik ezt a speciális vizsgálatot.


Alá kellett írnom egy nyomtatványt, miszerint beleegyezek (mindenbe) a vizsgálatok elvégzésébe, tudomásul veszem, hogy a mortalitás átlag 2 százalék (magyarul százból ennyien bele is halhatnak ebbe a kis „rutin” műtétbe), szóval tök meg is nyugodtam. Hát hogyne. Két százalék. Fene tudja, annak a kétszázaléknyi páciensnek mi forgott a fejében, amikor ők is, ugyanígy, aláírták ezt és ők is, ugyanígy reménykedtek, hogy nem lesznek az a két százalék... Ez óhatatlanul megfordul ám az ember agyában, amikor aláfirkant egy ilyen papírt….!


És hogy teljesen örömmámorban ússzak ezen gondolataimmal, a kedves betegek (persze, akik már túl voltak a beavatkozáson) este a folyosón, oly szívesen traktáltak rémtörténetekkel, hogy hogyan, s mi módon hunyt el tegnapelőtt egy fiatalasszony a szívkatéterezés közben…vagy, hogy hogy rohantak a múlt héten egy pasassal át a másik részlegbe, azonnali szívműtétre, mert mittudomén szétszakadt az aortája, vagy egy másik, akit már hiába vittek a „nagy” műtőbe, már nem tudtak segíteni rajta…na, hát ilyesmik voltak a sztorik és szerintem kaján vigyorral látták, hogy összevissza rémülöm magam. (De milyen érdekes…két nap múlva ugyanezeket a történeteket már én magam meséltem az újonnan jött „kollégáknak”…)
     A néni, akivel egy szobában feküdtem, ő inkább olyan vigasztalós-megynyugtatós fajta volt, elmesélte, hogy mi történik a műtőben és hogy ne féljek, abszolút nem fáj, csak amíg az érzéstelenítőt befecskendezik, az egy picit kellemetlen. És hogy utána 24 óráig nem szabad felkelni (na, ezt a nővérkék is nyomatékosan kihangsúlyozták), nehogy a seb kinyíljon a combvénán (azon keresztül vezetik fel a katétert a szívbe), mert akkor bezony nagy a bibi, mert az aztán ám tud spriccelni de hajjaj!! Egyébként ő pont ebben a 24 órás szigorú fekvés-periódusban volt, és néha megkért, hogy hozzak ezt-azt, pohár vizet, táskáját, ilyesmik. Na jó, wc-re ki lehetett menni (közel is volt), de aztán csakis ennyi.
Tehát már előre ki voltam okítva, én meg jó diákhoz illően figyeltem, hallgatóztam, „tanultam”.
(Közben meg csak arra tudtam gondolni, legyek már túl rajta, oszt gyerünk haza.)


Másnap reggel korán levették a vért és utána már csak várakozni kellett a soromra.
Nem a parányi kórteremben unatkoztam, kint a folyosón többedmagammal álldogáltunk, beszélgettünk, elég gyorsan telt így az idő, és hát ugye betegek ha összeröffennek… ment a sztorizás továbbra is. Lényegében azt is mondhatnám, egész jó volt a hangulat. Magáról a vizsgálatról, erről a katéterezésről folyt a szó, némelyek már rutinos visszatérők voltak, őket a kis „kezdők” töviről hegyire kifaggathatták, hogy mi történik hogy történik majd, azok meg vagányan osztották a tudományt.
A korosztály vegyes volt, mint ahogyan a nem szerinti összetétel is, de azokban a napokban ott is én voltam a legfiatalabb, a „kislány”. Bátorítottak, hogy ne féljek, pedig én bizonygattam, hogy csöppet se félek, ha tényleg csak annyi az egész, hogy felnyomkodnak egy csövet a combomból a szívemig, mit kéne ezen besz@rni, smafu.
Drága Olvasóim, itt hívom fel a figyelmeteket arra, hogy az ég szerelmére, csak ne sorstársaktól és hasonszőrű „kollégáktól” gyűjtsük be az információkat ilyen esetekben. Ja és ne azoktól, akik már a kis sportszatyorral vígan hazafelé tartanak, mert azoknak már tényleg csak egy „kis semmiség volt” az egész! (Mondjuk bátorítónak ők is megteszik.)
Mindezeket azért írom, mert amikor rám került a sor, ezek után én már olyan „bátor” voltam, hogy ihajj, szinte már vakmerő!
Amikor a nővérek a nevemet mondták, odajött hozzám egy helyes beteghordó fiú, hogy a folyosóról fáradjak vissza a kórterembe, feküdjek szépen az ágyikómba, mert azzal együtt tol be a műtőbe. Gondoltam, ha lábon mehetnék, jobban bátor lennék, mert ez a fekvő helyzetben tologatás nem igazán a kedvenceim netovábbja, de természetesen szófogadóan úgy csináltam mindent, ahogy kérte. Ebben az egészben az a legvacakabb, hogy lényegében „egészséges” vagy, maximálisan éber is, mégis úgy kell megadóan tűrni, hogy tologassanak mint egy óriáscsecsemőt…


     Aztán nyílt az ajtó és egy előtérbe értünk. Ami azért volt érdekes, mert az az előtér volt egyben az orvosok bemosakodója is, tehát amit a betegek többnyire ebben a stádiumban már nem látnak (egyéb nagy műtétek előtt), most vígan szemügyre lehetett venni… amint aprólékosan, hihetetlenül alaposan és baromi hosszadalmasan bemosakodnak a dokik. Nos, igen. A filmekben ez pár másodpercnyi felvétel, nem túl izgalmas jelenet. Itt olyan soká tartott, hogy magam is meguntam… Pedig aranyosak voltak, oda-odaszóltak nekem, kérdezősködtek, meg mosolyogtak, meg vicceltek, hogy nem félünk ugye? (én féltem, ők biztos nem) aztán –végre!- ráhúzták az asszisztensek a kezükre a kesztyűket…
És onnan már beindult a gépezet.
Érdekesmód akkor már simán fel lehetett kelni az ágyról, és lábon betipegni a nagy ajtón át a műtőbe (jajjistenem OLYAN NAGYON MŰTŐ volt!), majd (bátran) álldogálni a helyiségben és várni, míg a stáb elfoglalja a helyét, illetve míg az a hatalmas masina „betöltött” vagy mi. Viszont frankón körül lehetett nézni (ez sem olyan gyakori fázis más esetekben ha jól belegondolunk) és rácsodálkozni a kismillió eszközre, a gépre és az összes többi műtőbéli (földi halandónak akár űrbéli) titokzatos alkatrészre… Közben erősen ügyelni arra, hogy ne ájuljak el ott helyben és ne remegjen a hangom, miközben ezt-azt még kérdezgettek tőlem. Aztán hopp (önként és dalolva) elegánsan (mert bátorvagyokugye) fellépegetni egy kis lépcsőn a műtőasztalra, majd (kényelmesen) elhelyezkedni rajta.
     Addig nem is volt gond, amíg beadták az érzéstelenítőt a combtőbe… Hiszen csak egy injekció volt…DE közben a fejem felett látni AZOKAT a lámpákat, miegyebeket…
Meg egyáltalán. Az egész helyzet annyira rémisztő volt számomra –a drága orvosok és asszisztensek mérhetetlen kedvessége ellenére is-, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna az agyamat, vagy teleportáltam volna magam valami más helyre, de nyomban. Vagy legalább a tudatomat.
Tisztában voltam vele, hogy ezt nem szokták altatásban végezni, de olyan igazságtalannak éreztem, hogy ezt végig kell élni!
Tágranyílt szemekkel….
És az enyémek kezdtek túlzottan kitágulni… És amikor letakartak azzal a zöld lepellel, amin csak a combomnál volt egy kis kör alakú nyílás, akkor végképp elhatalmasodott rajtam egy olyan „mit keresek én itt” pánik, sajnos ez a vérnyomásomon, valamint a pulzusomon csapódott le –nem kicsit!-, mert éktelenül el kezdtek pittyegni a monitorok, a szívem olyan iszonyatosan gyorsan és hangosan vert, hogy szinte látszott a mellkasomon át a vergődése, és csak azt láttam, hogy most már nem csak én „félünk-félünk”, hanem ők is.
A prof le is állította a folyamatot és el kezdett nyugtatgatni –amíg a vérnyomáscsökkentőt kaptam-, hogy na kislány, ne ijedjen már meg ennyire!! Megsimogatta a fejem, a szemembe nézett….Tudjátok, amikor egy műtőasztalon föléd hajol egy orvos és a maszktól, ami az arcát fedi nem látni semmi mást, csak a szemeit… akkor azokból a szemekből iszonyatos erőt lehet meríteni. Erőt meríteni - - - vagy megsemmisülni.
Nekem szerencsém volt…
     Óriási bizalom csillogott azokban a szemekben, olyan bizalom, ami azt sugallta, hogy én BÍZOM tebenned, hát te is BÍZZ énbennem! És a hangja…a hangja is puha volt, meleg és biztató. Nem az a „muszájlelketverniebbeabetegbe”-hang... Hanem szeretet volt benne, igazi, és ezt bátran le merem írni, függetlenül attól, hogy a mai világunkban már szinte sikk az orvosokat szidni, szapulni, ócsárolni.
Szóval ahogy mosolyogva azt mondta, hogy „Ejnye mán no, hát azt hittem az egri nők sokkal bátrabbak!”, akkor már én is elnevettem magam, és -bár még mindig remegő hangon- válaszoltam, hogy én sem félek már, Édes professzor úr! Mert valóban ez volt a neve és hiszem, hogy a nomen est omen tényleg működik… Hiszen hogyan is történhetne másként, hogy ezt mondhassuk egy professzornak? Még most is mosolygok itt magamban, amikor ezeket írom…És kimondom hangosan a nevét…így 15 év után…Édes professzor úr! (Ha hallanátok az Édesnél a hangsúlyt!!)


     Aztán e meghitt kis közjáték után (no meg hogy normalizálódott a vérnyomásom meg a ritmusom) már tényleg el kezdték a vizsgálatot. Egy kis bemetszést ejtettek a combtőnél, hogy be tudják vezetni a katétert abba a nagy vénába, majd el kezdték felvezetni a szív felé. Valóban nem fájt. Bizsergető volt, meg fura, ahogy határozott mozdulatokkal csúsztatta fel azt az eszközt. Ám hogy mindeközben mi jár a páciens fejében, azt csak az tudja elképzelni, aki maga is átesett ilyesmin. Az én fejemben például az járt, hogy úristen, ez az izé itt bennem most célegyenesen a szívem felé veszi az irányt. És hogy vajon merre kanyarog. Hol tart. Tudja-e az utat. Nem fog-e eltévedni és mittudomén a hátam közepén kikötni. Persze minden rendben zajlott, és amikor a katéter célba ért, akkor el kezdték adagolni a kontrasztanyagot. Na, ez már tényleg csuda volt, mert a monitoron együtt figyelhettük az útját. Ugyanis szívkatéterezésnél a betegek is nézhetik (ha szeretnék) a képernyőt. Tulajdonképpen ez egy amolyan együttműködés is… Hogy maga az érintett is láthatja, mi újság odabent. A kontrasztanyag pedig gyönyörűen szivárgott be a szívbe, a koszorúserekbe és minden szívdobbanásra kis faágak villantak a szemem elé…
     Tulajdonképpen ha kívülállóként néztem volna, úgy is fogalmazhatnék, hogy gyönyörű látvány…Ám bennem egy olyan misztikus érzést keltett, egy olyan érzelemittas rácsodálkozást, hogy azt le sem tudom írni. Hogy szép volt-e avagy sem, arra már nem is annyira emlékszem, mint inkább arra az érzésre, hogy jééé OTT a szívem, ott lüktetnek benne az erek, és ott dobog, dobog, dobog…Dobb, dobb…- szia Ági, én a Szíved vagyok! Látsz engem? Jól látsz?
Komolyan mondom, ha ehhez nem kellene ilyen súlyos betegséget elszenvedni, azt ajánlanám, egyszer mindenki nézzen szembe a saját szívével! Nagyon lehet szeretni!
Itt tartok egy pici szünetet (még mielőtt végképp elérzékenyülnék) és egy leírást teszek közzé, ami úgy gondolom hasznos lehet mindazok számára, akik olvassák a könyvemet, és kíváncsiak egy kicsit a „tudományosabb” részletekre is. (A melléklet az internetről, a Vitalitás Hypermed oldalról származik, a szakápolói munkába enged betekintést, és már csak azért is erre a cikkre esett a választásom, mert pontosan abban az évben készült, amikor az én szívműtétem is volt.)


Szakápolási feladatok szívkatéterezés előtt és után
Németh Tamásné
Ápolásügy 1998.11(2):22-3.
SZEMLÉZÉS
Készítette: Gyulai Teodóra
Magyarországon 1992-ben a szívkatéterezések száma 1 millió lakosra számítva 863 volt, amely érték az európai átlagban 1513, Németországban pedig 3200 eset szintén 1 millió lakosra számítva.
A szívkatéterezés olyan diagnosztikai vagy terápiás célból történő vizsgálat, amely során a szív anatómiai és funkcionális eltérései vizsgálhatók.
A szívkatéterezés célja
Diagnosztikai
- szívbetegség,
- koszorúér,
- billentyű szerzett,
- veleszületett betegségei,
- ritmuszavar
Terápiás
- PTCA,
- Ballon valvuloplastica,
- Ritmuszavar - ablatio
A szívkatéterezés olyan információval szolgál, melynek döntő szerepe lehet a szívműtét indikációjában, a műtét időpontjára és formájának megválasztásában.
A szívkatéterezés helyi érzéstelenítésben, a beteg éber állapotában történik úgy, hogy a katéterek elhelyezkedését röntgen képerősítővel követjük. Kontrasztanyagot adunk a koszorúerek megfestéséhez, a bal vagy néha a jobb kamra, esetleg az aorta ábrázolásához; vérmintákat veszünk a szíven belüli kóros összeköttetések kimutatására, nyomásmérést végzünk a szív különböző üregeiben, szívüregen belüli EKG-t készítünk.
A szerző ismerteti azt a 22 képalkotó és laboratóriumi vizsgálatot, amelyet a beavatkozás előkészítése során szükséges elvégezni. (kétirányú mellkasröntgen, góckutatás, vérzési és alvadási viszonyok tisztázása, vércsoport meghatározása, carotis- és hasi UH stb.)
A beteg előkészítése
A beavatkozás előtti nap
- A véralvadást gátló készítmények adását szüneteltetjük.
- Este 1 tbl. Seduxent adunk.
- Pszichés vezetés.
A beavatkozás napján
- Műtéti előkészítés; enyhe praemedicatio (1 tbl. Seduxen), a beteg nem reggelizhet.
- A beavatkozás helyén a szőrzet leborotválása, majd utána alapos tisztálkodás.
- A rendelt gyógyszereket kevés vízzel beveszi a beteg (kivételt képeznek az antidiabetikumok - inzulin, Adebit, Gilemal).
- Orvosi utasítás alapján a végtag fáslizása, ha a beteg felszíni vénái tágultak.
- Vérnyomásmérés.
- A dokumentumok elküldése a beteggel a hemodinamikai laboratóriumba: kórlap, lázlap, ápolási lap, kétirányú mellkasröntgen-felvétel, hozzájárulási nyilatkozat.
Az eljárásra a műtőben kerül sor, időtartama átlagosan fél és két óra között változik. Az egész beavatkozás elektrokardiográfiás monitorozás mellett történik.
Szakápolói feladatok
A szívkatéterezés után
- A beteg visszaszállítása után azonnal EKG-készítés és vérnyomásmérés.
- Szigorú fekvés nyolc órán keresztül, ezért a beteget segíteni kell a mindennapos teendők területén, pszichés és szomatikus szükségleteinek kielégítésében.
- Bő folyadékfogyasztás (2 l tea) biztosítása, segítve ezzel a kontrasztanyag mielőbbi kiürülését.
- A beteg ehet, ihat, antidiabetikus gyógyszereit megkapja.
- A fejét nem emelheti meg az első két órában.
- Azon az oldalon, ahol a katéterezés történt, a lábát sem térdben, sem csípőben nem hajlíthatja.
- A nyomókötéssel ellátott területre homokzsákot helyezünk az első két órában.
- Az arteria dorsalis pedis pulzációját legalább kétszer tapintani kell az első nyolc órában.
- Kontrollálni kell a vizeletürítést, mennyiségét fel kell tüntetni a lázlapon, ha a beteg nyolc órán belül nem ürít vizeletet, a hólyag telítettségét ellenőrizni, és az orvost értesíteni kell.
A vizsgálat utáni napon
- 24 óra múlva a katéterezést végző orvos, vagy a beteg osztályos orvosa a nyomókötést eltávolítja, a lábat megnézi, utána a beteg szabadon mobilizálható.
A szívkatéterezés lehetséges szövődményei
- Haemathoma kialakulása a punctio környékén: a beavatkozás helyén jelentős vérömleny, amely korábban nem volt észlelhető.
- Vérzés a beavatkozás helyén: a nyomókötés eltávolítása után gumikesztyűs kézzel a pulzust kitapintva, a beszúrás helyétől kb. 2 cm-re, a beteg feje felőli irányban erős nyomást kell gyakorolni úgy, hogy a vérzés elálljon.
- Anginás panaszok, ritmuszavar: azonnal EKG-t kell készíteni, vérnyomást mérni.
- érelzáródás: az arteria dorsalis pedis pulzációja eltűnik, a láb hideg, fehér, nagyon fáj.
Szívkatéterezés után a vizsgálati eredmény ismeretében a további terápiára három lehetőség van a beteg szempontjából
- Gyógyszeres terápia,
- Ballonos tágítás,
- Műtét.


Nos, e kis kitérő után jelzem, hogy én ezekből a lehetőségekből mit is „választhattam” volna, na miiit?
Hát naná, hogy a műtétet.
Sajnos.
Ami természetesen korántsem az én választásom volt, hanem a vizsgálat közben láthatóvá vált súlyos probléma folyománya. Ami szintén nem egy átlagos deffekt volt nálam (ugye, hogy nem vagyok hajlandó átlagos lenni semmiben, hmmm, tudtamén!), hanem az, hogy nekem NEM a koszorúerekkel volt a probléma, sőt a vizsgálat után –amely emiatt jóval tovább is tartott, mint általában szokott-, meg is jegyezte az orvos, hogy idézem: „Magának olyanok a koszorúserei Ágnes, mint egy újszülött csecsemőnek. Azokon egy gramm elmeszesedés nincs még, ami persze nem zárja ki, hogy 60 éves korában legyenek, ellenben a nagy artériák közül, az egyik oly mértékben, olyan súlyosan rongálódott, hogy feltétlenül szívműtétre lesz szüksége. Lehetőleg mihamarabb.”
(Utólag tudtam meg, amikor a zárójelentések a kezemben voltak, hogy az a „súlyos rongálódás” mit is jelentett. Mert szó szerint ez volt odaírva: „Selectív coronarographia: A bal közös törzs kb. 1 cm hosszúságú. Az LAD az I. septalis ág után amputált.”)
És EZ okozta az infarktusomat, nem koszorúér elzáródás. El tudom, képzelni, MEKKORA lehetett az a vérrög, ami amputálta azt az eret-ágat-bogat vagy mit. Talán még pingpongozni is lehetett volna vele.)


     A katéterezés után így aztán más dolgom nem is volt, mint hazamenni és várni a Nagy Behívót.
Természetesen tanácsokkal és gyógyszerekkel bőven el lettem látva, hogy az állapotom addig se rosszabbodjon, a syncumárt továbbra is szedni kellett, így aztán megvoltak a „programjaim”, hogy ne unatkozzak túlzottan, mert járhattam a vérvételekre, no meg az EKG ellenőrzésekre. Ismét beköszöntött az „esztékábajárónénike” korszak.
Persze azt nem mondom, hogy tök nyugodt voltam, mert miután ki lett hirdetve az „ítélet” - bár hangsúlyozom, hogy akkor ugyan nem örültem neki, ma már csak hálás lehetek a sorsnak, amiért így döntöttek az orvosok-, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi lesz velem és a gyerekeimmel, ha netán nem élem túl azt a szívműtétet. Még kimondani sem mertem hangosan ezt a szót…
     Akkoriban ez azért még nem volt olyan „természetes” -valljuk be, manapság sem az, csak a média jóvoltából sokkal gyakrabban látjuk, halljuk és emiatt lassan azt hiszik az emberek, hogy ez is olyan lesz hamarosan, mint egy vakbélműtét, megcsinálja már a portás is. (Mindeközben ettől függetlenül ugyanúgy elveszíthetik az életüket emberek akár egy szimpla mandulakivételt követően is…)
Szóval izgultam ám rendesen, és mivel internet még a közelben sem volt annakidején, a tudatlanság rémisztő ereje és maga a bizonytalanság néha szinte megbénított.
A hetek múltával szinte már vártam is, hogy túlessek rajta, már minden nap türelmetlenül lestem a postást, hozza-e már azt a bizonyos levelet azzal a bizonyos dátummal.