Cseppnyi Óriások: Állati világ

Rátaláltam egy bús napon,

Ó szegényke, fázott nagyon,

Nem madár volt,valami más,

Ha rám nézel, szívembe láss.

Az út szélén feküdt szegény,

Elbandukolt épp a Remény,

Nem láttam,de érezhettem,

Ahogy a lény nézett csendben,

Felvettem a tenyerembe,

S úgy tett,mint egy értetlenke,

Ki nem lát már semmi esélyt,

Nyakon csíptem hát a Reményt.

S a lényt persze hazavittem,

És elsőnek megettem,

De nem látható étekkel,

Hanem csakis érzésekkel.

Éhes volt már roppant módra,

S magát vissza nem is fogta

Szegényke éppen úgy falta,

Mint nokedlit a kis kacsa,

Meg is gyógyult harmadnapra,

Szabadságát visszakapta,

Így tesz a szív,hogyha szeret

Mivel boldog csak így lehet,

Nagy nehezen úgy döntöttem,

Odavittem, ahol leltem,

S útszélére lehelyeztem.

Ő csak nézett nagy szemekkel...

„Íly szabadság nekem nem kell.”

Szabadon, de boldogtalan...

Ó így élnek nagyon sokan,

Ezért újra hazavittem,

És még aznap szépen csendben,

Beköltözött a szívembe,

Jobb helye sehol sem lenne,

Azóta mi jól elvagyunk,

A világban nyomot hagyunk,

Na persze csak szépen csendben,

Tesszük dolgunk mi már ketten,

Ha végre már rálelhettem,

S elneveztem Szeretetnek.

MESÉLŐ

Grida szomorúan baktatott

Éppen a főtéren át,

Megélt annál már szebb napot,

Hogy az élet nem jó barát.

Jobbra egy koldust meglátva

Némi pénzt előkotort,

Ám az a fejét megrázta,

Aztán pedig imígyen szólt.

 

MESÉLŐ

A koldus erre rábólintott,

Széles mosollyal az arcán,

Lélektaván csónak ringott,

Hiszen mégis mi mást vártál?

Horgonyozna ott csatahajó

Akár a fél világgal szemben?

Míg bennünk él a „valami jó”,

Ő fejét rázza békés csendben.

Mosolyodat sutba dobva

Száműzted a lényeget,

S álmaidat elnapolva

Föléd űz sok felleget

Lelkedben egy komor manó,

Úgy hívják,hogy Hitetlenke,

Sosem mondja azt,hogy hahó,

Ha vállára száll egy kis lepke.

Hanem szegényt elzavarja,

Pedig barátkozott volna,

S rátérek én most arra,

Neki a perc sosem móka,

Mert Hitetlenke csak téblábol,

Ha épp nem egy helyben áll,

Az Élet gyakran rászámol,

S haza talán sosem talál.

Mondhatod, hogy nem érdekel,

De ezzel csak pórul jársz,

Mivel így lesz olyan közel,

Hogy mint ő, olyanná válsz.

Nem egyszerű a megoldás,

Helyén kell, hogy legyen szíved,

S persze itt most nem kell más,

Vesd be ellene a hited.

Hiszed vagy sem, varázserő,

Ha áthatja a lelkedet,

Csakis így lehetsz a nyerő,

S a manó semmit sem tehet.

Köddé válik egy szép napon,

Lehet nem is létezett,

Tán tévedek, de úgy tudom,

Hogy a ludas a képzelet.

Hitetlenséggel karöltve,

Azt a kis lényt létrehozzuk,

A józan ésszel pörölve,

A szebb jövőnket elkobozzuk.

Hisz ha a manó mellé leülsz,

S búslakodsz csak tétlenül,

A hatása alá kerülsz,

S manóvá válsz legbelül.

Na de mit ér így az élet?

Fabatkát sem szerintem,

Pedig egyszerű a képlet,

Senki sem döntsön helyetted.

Ha megjelenik majd a manó,

Legyintsünk rá jó nagyot,

Hadd szóljon arról a show,

Hogy legyen boldog holnapod.

 

Ha az élet varázssipka,

És nem csak egy rozzant bringa,

Fejemen lesz télen-nyáron,

Én a csodát nem csak várom.

Hisz, ha enyém, nem úgy vagyok,

Mint füzetben az üres lapok,

A világban nyomot hagyok,

Amikor épp varázsolok.

Persze nem egy komor bagolyt,

Hanem inkább jó sok mosolyt

Az arcokra, hol a Bánat

Tábort verni sosem fárad.

Az én sipkám ettől megvéd,

Ráküldök egy varázsmedvét,

A sorok között itt brummog már,

És csakis a jelemre vár.

A Bánatra ráront nyomban,

Őkelme lesz jó nagy gondban,

S az arcodon már más lakozik,

Mosolyoddá átváltozik.

Varázssipkám tette dolgát,

Rég eldobtam már a bringát,

Tekerhettem agyba-főbe,

Mégse jutottam előbbre.

Istent kértem tegyen csodát,

Adjon nekem versenybringát,

Érzésekkel adott választ,

Hiszen így nyújt mindig támaszt.

Most se hagyott engem állva,

S tudatomnak padlására

Felmentem hát körbenézni,

Nem árt néha ilyet tenni.

Varázssipkámra ott leltem,

És már helyben fel is tettem,

Azóta is hordom egyre,

Hiszen oda Isten tette.

EPILÓGUS

Ha tologatsz egy rozzant bringát,

A jövődet gyorsan írd át,

Irány fel a padlásodra,

Mert ott vár egy varázssipka.

A Boldogság nem egy masni,

Amit ki kell bontogatni,

Aztán csendben üldögélhetsz,

Mert a Balsors egyre tétlen.

Meglehet, hogy ázott veréb,

De nem ugrál éppen eléd,

Elbujdokol dideregve,

És egyre csak sír a lelke.

Társra vágyik oly rég óta,

Aki őt majd mindig óvja.

Egy életem, egy halálom,

Én őt egyszer megtalálom.

Felveszem a tenyerembe,

De az nem a helye lenne,

Felnevelem, s óvom nagyon,

Magára már sosem hagyom,

Beteszem egy vasketrecbe?

Ez még fel sem merülhetne.

A szívemben lesz a helye,

S Boldogság a becses neve.