Nincs otthonom, sem hazám

 

Nincs otthonom, sem hazám.

A bölcső, amelynek meg kellett volna tartania engem, ehelyett kivetett magából, és egy idegen országra bízott.

Azt mondják, ha elhagyod a hazádat, hiányozni fog. Hiányozni fog az ételek illata, a régi barátok nevetése, az a különös mód, ahogyan a reggeli napfény végigsiklik az ismerős utcákon. Hiányozni fog a nyelved, az identitásod, a vérvonalad – azok a nemzedékek, amelyek azért küzdöttek, hogy kivívjanak egy helyet, ahol az ember végre megpihenhet. Egy gyökér, amelyhez mindig vissza lehet térni.

De mi van akkor, ha nincs semmiféle honvágy?

Az igazság az, hogy az odatartozás hiánya nem akkor kezdődött, amikor eljöttem. Sokkal korábban kezdődött. Nem úgy hagytam el az otthonomat, hogy hajléktalanná váltam; egyszerűen magammal vittem ezt a hiányt. A hovatartozás nélküli lét mindig is az útitársam volt.

Mi van akkor, ha ehelyett hálás vagyok azért, hogy egy idegen föld ágyában pihenhetek meg, annak ellenére, hogy nem vagyok több egy bevándorlónál – egy „vendégnél”, akit valójában soha nem hívtak meg? Egy idegen, akit inkább eltűrnek, mint befogadnak. Valaki, akit egyik faltól a másikig lökdösnek, akinek elveszik a fizetése felét, akit figyelnek, szabályoznak, és minden lépésnél emlékeztetnek rá, hogy valójában nem tartozik ide.

És mégis hálás vagyok.

Hát semmi sem hiányzik?

A nyelvem.

Minden egyes nap hiányzik.

És mégis ezen a nyelven voltam képtelen megértetni magam azokkal, akik ugyanazt a nyelvet beszélték mellettem.

Ezért most már csak önmagamhoz beszélek rajta.

Néha elképzelem, hogy ketten ülünk egy padon: én, és az, aki egész életemben mellettem járt. Az, akinek az odatartozás hiánya sosem múló érzés volt, hanem állandó társa. Az anyanyelvemen beszélgetünk, nem azért, mert más megértene bennünket, hanem mert ez az egyetlen nyelv, amelyen a közöttünk lévő csend őszintének hat.

És mégis…

Miért nem hiányzik a bölcsőm?

Talán azért, mert a hazám soha nem volt az anyám. Csak mostohaanyám volt. És a legnagyobb bűne nem a kegyetlensége volt, hanem az árulása. Az lett volna a dolga, hogy megvédjen. Ehelyett elhagyott.

Ezért nem tudok soha megbocsátani neki.

És ezért maradok hálás ennek a hideg, bürokratikus nyugat-európai országnak. Nem tesz úgy, mintha több lennék annál, ami vagyok: egy bevándorló.

Van ebben valamiféle őszinteség.

Ha ez az ország százszor megütne, százszor is hálát adnék érte. Az a száz ütés is kevésbé sebezne meg, mint egyetlen képmutató ölelés attól a helytől, amely egykor az otthonomnak nevezte magát.

Mert a hazám valami sokkal rosszabbat tett annál, mint hogy idegenként bánt volna velem.

Úgy bánt egyik saját gyermekével, mintha soha nem is tartozott volna hozzá.

Úgy mosta le magáról, mint egy nemkívánatos foltot. Mint egy fertőzést, amelyről nem volt hajlandó beismerni, hogy a saját testéből származik.

Talán ezért nem keresek többé hazát.

Nem azért, mert máshol találtam egyet.

Hanem mert már jóval azelőtt megtanultam, hogy átléptem volna bármilyen határt: vannak emberek, akik eleve haza nélkül kezdik az életüket.

Olyan régóta élek együtt ezzel a hiánnyal, hogy már nem sebnek érzem.

Otthonnak érzem.

Annyi éven át hordoztam magamban, hogy már elválaszthatatlanná vált tőlem. Mellém ül minden padra, mellettem sétál minden városon át, és mindig válaszol, amikor a saját nyelvemen szólok.

És talán a legkegyetlenebb igazság az egészben ez:

Annyira hozzászoktam a társaságához, hogy ha egy nap mégis elhagyna, azt hiszem, hiányozna.

Hiányozna maga a hiány.