Alejandro Sol Blogja

Gyűlölök gyűlölni
Szeretek szeretni
Anekdotázni
Sírni és nevetni.

Szeretem, ha szikráznak éjjel a fények
Szeretem, ha nevetni láthatlak Téged.
Szeretem, ha reggel a kakas kukorékol
Szeretem, ha a vonat hangosan zakatol.

Szeretem az andalító hajnali sétákat
A lágy dalú, énekes, vidám pacsirtákat.
Szeretem a hűvös, kora őszi szelet
S tavasszal az első harmatcseppeket.

Szeretem, ha szabadon futhatok a széllel
És csalóka játékot űzhetek a széppel.
Szeretem a narancsban izzó naplementét
Szeretem ajkaid furcsa görbületét.

Szeretem éjjel a hullámzó Balatont
S érezni talpam alatt az égető betont.
Szeretem a zajos Budapest városát
A Dunát, a villamost, a Vácit s a Vár fokát.

S még jobban szeretem a szülővárosomat
A grundokat, utcákat, a barátaimat.
Szeretlek, Bicske, szeretlek téged
Nekem az életem tárháza képed.

Szeretem a tavaszt, őszt, nyarat és a telet
Szeretem, ha napfényben sétálhatok Veled!
Szeretem az életet, nem akarok feledni
De legeslegelőször: Szeretek szeretni!

Nem éreztem még fájdalmat, mert tompított fényszóróval sunyi mód áthaladt.
De ámokfutásom általad a semmibe kergetett, bár ez most nem az a semmi. Itt jó lenni.
A vákuum hófehér és körülöttem elszalad a tér, de nem is szalad. Hiszen mindent meglátok egy pillanat alatt.
Statikus térben érzem, ahogy a dinamizmus örvénye éppen magával rántja a zajt, ami eddig elnyomta a semmit, fűtötte a vérem.
Paradox, de érzem, ahogy a testem szépen megálljt kiált az őrületnek. 
Megálljt, és minden megállt.

Süket vagyok, mindent látok. Tudtátok, hogy ebből lett az ősrobbanás? Egy apró szemből minden. Miért áltattam magam azzal, ha megállsz, megszűnik minden? Hiszen csak most értem, hogy itt kezdődik minden.

Semmiért egészen.

Asszociál a lelkem, és senki nem érti, hogy minden mikron érzés tulajdonképpen nem feszít és nem összehúz, nem is vált, csak éppen lórúgásként segít a sorbarendezésben.

Megérkeztem. Bántsatok, nem érzem.

Kezem kirakom és hullámzom a város kaotikus hevében. Nektek káosz, nekem rendszer, mosolygok magamban, legyen még egy piros lámpa, pont kifértem, tudtam, a te figyelmetlenséged már nem felelősségem. Hogy mit pofázol az sem, még ha hiszed is hogy értelemmel. 

Sziasztok, a szeretetem flow-élménye elrepít a napsütéssel. Három méterrel. 

Mármint a felhők felett.

Gyors, lassú, csináljuk, mindegy, csak csináljuk szabadon. 

"A csővezeték szabadon lengedezik a falon." Mosolygok a rímen, kössz, bár nem kértem, humoros és ilyeténképpen érezhetném, hogy az univerzum tolta rám éppen, mikor épp tétován keresgéltem. Kaptam. Kértem?

Szinkronicitás, mondjuk, most épp a pillanat hevében, de érezzük a súlyát? Mit is jelent valójában? Azt hiszem, hogy érzem, de mégsem. Ha tudom, hogy érzem, érzem hogy tudom, és a tudás értelmében kicsúszik. Állj meg, hova mentél? Tudatom a felfedezés mámorában úszik és elködösíti a semmit. 

Menjünk vissza. Egy ember néha egész életében dolgozik egy pillanat semmiért, töpreng, az idő múlik, a gondolat szála nyúlik, majd faképnél hagyva kérdi: Tényleg ennyit ért?

Tényleg ennyit értem Isten szemében? Értem. De akkor tulajdonképpen nekem jó a lebegésben. 

Kezem kirakom és hullámzom életem kaotikus és egyben értelemmel átszőtt statikus hevében.