csillagokkal álmodó

Sírásók
 
Feslett földrakáson kőhalom, temetőben siratom
bomlásnak indult tünde tegnapom, gyermeki hajnalom,
s a sötét sír áll parlag, egy vízváró virág sincs rajta;
elfoglalt vagyok. Virágot locsolni - ki ér rá arra?

Se szegfű, se rózsacsokor. Nem a virágot sajnálom
- nem is a részvétlen világot, az Életet használom -
pénzem volna rá, de bármi időt szánjak egy halottra?
Inkább veszek valamit neked (vagy mégsem) névnapodra.

A földhalom végében kőkereszt, cifra fejfa jelez:
támogattam templomot, rákgyógyítót is, állatmenhelyt,
vallásosan éltem, sok néma szertartáson részt vettem,
te el nem ítélhetsz, engem a mennyből ki nem rekesztesz.

Fűz fogyó árnya takarja, senki által nem zavarva
domborodik kies-kietlen, hiszen idilli helyen
pihen békén, ám környezete kopár, inkább bölcseleg,
mintsem bármit is tegyen, hogy a kaján Földnek jobb legyen.

Hiába temettük; egykor mi, senki sírásók tudtuk,
de feledtük, a koporsó üres!
A kereszten halt feltámadt, többé hant alá nem kerül,
tonnányi föld alá rejtheted, megölnöd nem sikerül.

A Holdhoz

A fáradtság miatt vagy oly sápadt
A mennymászás, bús földbámulás csigáz el
Talán csak a társtalanság bágyaszt
Az idegen csillagok, akik közt jársz-kelsz
Mindig változol, mint egy boldogtalan szem
Semmi nem érdemli állandó figyelmed?

Az eredeti:

Percy Bysshe Shelley - To the moon

Art thou pale for weariness
Of climbing Heaven, and gazing on the earth,
Wandering companionless
Among the stars that have a different birth,--
And ever changing, like a joyless eye
That finds no object worth its constancy?

A jóról és a rosszról

J.R.R.Tolkien mitológiája alapján

Két ellenséges király hadakoz
Emberben, fűben - a Jó és a Rossz.
S ha a gonosz győz, a szívén találva
Halálra hervad ember és palánta.[i]

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek; s először az ainukat teremtette, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak, s vele voltak, mielőtt bármi mást teremtett volna.”[ii]

     Ilúvatar kezdettől fogva volt, korábban mindennél, hiszen mindent ő, vagy az ő alkotásai teremtettek. Hogy a Mindenek Atyja jó-e, vagy rossz, hogy jól teremtett-e, vagy rosszul, talán nem az ember dolga megítélni, de a kíváncsiság mégis sokunkban benne van, nemcsak a Tolkien-i világot tekintve, hanem a valóságot is. Ha a bibliai Istennel hasonlítom össze Eru Ilúvatart, ugyanezek a kérdések ismét felmerülnek bennem. Vajon az, hogy létezik gonosz a világban, márpedig ezt nem szokták kétségbe vonni, kizárja-e, hogy Isten jó? Hogyha viszont ő sem tökéletesen jó, akkor ki az, aki hinni akarna benne? Tolkienben is, talán buzgó katolikus volta miatt megfogalmazódtak ezek a kérdések, ezért mitológiájában megpróbált válaszokat adni. Ebből kifolyólag ha Ilúvatart és teremtményeit jobban megvizsgáljuk, talán mi is választ kaphatunk mindezen kérdéseinkre.

     Eru leghatalmasabb két alkotása Melkor és Manwe, az ainu-testvérpár voltak, ám útjuk már az idők kezdetén kettévált. Melkor, a Hatalmas leginkább magára gondolt, egyedül szeretett járni. Eleinte nem volt gonosz, ő volt a legdicsőségesebb vala. Azonban a „dicsőségtől a gőgje fosztotta meg, s a megvetés, amelyet önmagán kívül mindenki iránt érzett.”[iii] Manwe, minden királyok közül az első, a jó utat választotta, Ilúvatar szavára figyelt, ő értette legjobban a céljait. A hatalomvágy, az irigység nem homályosította el elméjét, talán többet gondolt másokkal, mint magával, talán jobban szerette Ilúvatart, mindenesetre ő volt Melkor egyik fő ellenfele, aki nem szívesen nézte, hogy fivére megrontja Ardát.

     Melkor nem tudta elfogadni, hogy Eru irányítja a világot, hogy van nála hatalmasabb. Többeknek volt ilyen vágya: például Éowynt, aki megölte a Gyűrűlidércet, Faramir így jellemezte: „te nagy névre és dicsőségre vágytál, s arra, hogy messze földön fölébe emelkedj mindennek, ami földhözragadt.”[iv] De ő felül tudott kerekedni ezen, Morgoth nem. Lehet, hogy a szabadság utáni vágya lett túl erős benne, ezért fellázadt, holott tudhatta, hogy ez a próbálkozása eleve kudarcra van ítélve teremtőjével szemben. Nem tudom, hogy Eru (illetve a Bibliában Isten) miért adott szabad akaratot, szabadságot, lehet, hogy nem robotokat akart, akik mindent parancsszóra tesznek, de ennek általánosan az a következménye, hogy a felsőbb hatalmat a teremtettek nem tisztelik, mert szabadok akarnak lenni.

     Amikor a valák először látták meg a Gyermekeket, látomásban, Eru gondolatainak új tükörképeit, mindnyájan rögtön megszerették őket, mert mások voltak, mint ők. Még Melkor is azt gondolta, hogy azért szeretne a Földre menni, hogy „a javát szolgálja Ilúvatar Gyermekeinek, féket vessen az ő énekéből ott fakadt hőségnek és hidegnek.”[v] Ám ez a vágya hamis volt, mint önmaga, már megrontotta őt az irigység és a gyűlölet, megbánás pedig nem volt benne. Sok szellemet a maga pártjára állított, akiket el tudott kábítani önnön dicsőségével, de nem elég sokat ahhoz, hogy Manwe seregei ne tudják legyőzni és hosszú időre fogságba vetni. De rabsága idejének letelte után bocsánatban részesült, mert azt remélték, hogy megváltozott, mert szép alakba öltözött.

     A valáknak voltak teremtő képességeik, de sokkal korlátozottabbak, mint Erué. Saját alakjukat képesek voltak megválasztani, sőt test nélkül is járhattak. De Melkor ezt a képességét elvesztette. Más módokon is korlátozva voltak, nem tudtak akármit létrehozni; hogyha egy csodálatos dolgot alkottak, általában nem tudták újra megteremteni a hasonmását, esetleg egy kevésbé szép, kevésbé jó képét tudták megformálni. Így történt, hogy amikor Laurelint és Telperiont, Valinor fényadó fáit Ungoliant, a hatalmas fekete pók megsebezte, Yavanna, a fák teremtője nem tudta meggyógyítani a fákat, sem Nienna, aki könnyeivel öntözte őket.

     Ám a valák nem mindig teremtettek olyan jó dolgokat, mint Yavanna tette. Például Aule, aki már nagyon várta az ígért Gyermekek eljövetelét, törpöket teremtett, akik erősek és hajlíthatatlanok, de hogyha nem figyelt rájuk, akkor életképtelenek. De Ilúvatar, annak ellenére, hogy nem helyeselte Aule tettét, tudta, hogy nem rossz szándékból cselekedett így, ezért önállóságot, életet adott a törpöknek. Később sok gond és bánat, ugyanakkor sok öröm is fakadt Aule ezen tettéből.

     Tolkien világában sok rossz dolog származott abból, hogy nemcsak Eru Ilúvatar teremtett, hanem az ő alkotásai is, akik minden jó szándékuk ellenére is hibáztak, mert tudásuk, hatalmuk, szeretetük nem volt végtelen. Azt mondanánk emiatt, hogy Eru hibázott, amikor jó képességeket adott a valáknak? Én inkább úgy gondolom, hogy ebben is az látszódik, hogy nem robotokat, rabszolgákat teremtett önnön szórakozására.

     Ez különösen igaz Melkornál. Ő nem volt senki élőnek szolgája, mégis a hatalomvágy ejtette őt csapdába. A célja az volt, hogy uralkodjon minél több, és lehetőleg minden élőlény felett uralkodjon. Arda különböző területein különböző mértékben teljesültek tervei. Keleten, az Áldott Birodalomtól messze eső részeken szinte senki nem állt útjába, vagy ha igen, azzal könnyedén végzett.

     „Nyugaton viszont a tündék voltak a legnagyobb ellenállók. Közülük is kiemelkedő volt Feanor, aki Valinorban szállt szembe Melkorral. Tudását részben tőle szerezte, de soha nem tisztelte, nem bízott benne. Az első korban az egész doriathi királyság kirekesztette a gonoszt, és bármennyire is szerette volna, nem tehette be a lábát Melian, a maia erős védőöve miatt. Egy másik, Doriathhoz hasonló hely Gondolin, a rejtett város, amit Turgon alapított, akitől Melkor legjobban félt Fingolfin nemzetségéből, „mivel már Valinorban felfigyelt Turgonra, mert ha az a közelében volt, Morgoth lelkére árny borult, amely azt jelezte, hogy valami titokzatos, még ismeretlen módon Turgon fogja a vesztét okozni.”[vi] Amíg Gondolin állt, és Morgoth nem tudta, hol van, addig a tündéknek volt reménységük. Emiatt volt rendkívül fontos Húrinnak, a Hador és Hareth házából származó embernek a kitartása minden kínzás ellenére is. Morgoth szemével kellett néznie a világot, látnia két gyermeke átok alatt kötött házasságát, majd öngyilkosságát, de nem árulta el, hogy hol van Gondolin.[vii]

     A beleriandi háborúk összes hősét nem lehet felsorolni, a 'kis' tettek sora - melyek csak egy-egy ember életére voltak kihatással - végtelen; ilyen például Beleg, az Erősíjú hőstette: kiszabadította Húrin fia Túrint, pedig alig volt esély arra, hogy ez sikerüljön, barátságuk miatt mégis mindent megtett. A nagy, sok ember sorsát befolyásoló tetteket, ugyanúgy, mint a kisebbeket, az a vágy irányította, hogy a világ fekete ellenségét legyőzzék, és „a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”[viii]

     Azonban a tündék és emberek - habár úgy gondolták - mégsem voltak elég nagyhatalmúak ahhoz, hogy feltartóztassák Melkort. Ezért a gonosz elleni háború egyik döntő fordulata az volt, hogy a félig tünde-, félig emberszármazású Eärendil, elment Valinorba, hogy a valák segítségét kérje. „Bocsánatot kért a noldáknak és szánalmat nagy keser­vükben, és kegyelmet embernek és tündének és segítséget a szükségben. És kérését meghallgatták.”[ix]

Az Izzó Harag Háborújában, a beleriandi háború utolsó összecsapásában a valák által küldött seregek elsöprő győzelmet arattak, a gonosz birodalmát majdnem teljesen megsemmisítették, de a mély tárnákat nem kutatták fel. A világ megváltozott, észak földje darabokra szakadt, a tenger új területeket hódított magának, a Sirion eltűnt, ahogy sok hegy és völgy is más lett. „Morgothot magát pedig a valák kitaszították az Éjszaka Kapuján a világ falain túlra, az Időtlen Űrbe; s a falon mindig őr áll, s az ég peremét Eärendil vigyázza. Ám a hazugságok, amelyeket Melkor, a hatalmas és átkozott, Morgoth Bauglir, a Félelem és Iszonyat Ereje ültetett az emberek és a tündék szívébe, olyan magvak, amelyek nem pusztulnak el, s el nem pusztíthatók; s mindig újra és újra rügyet bontanak, és sötét gyümölcsöket teremnek a világ végezetéig.” [x]

     Így ért véget az első kor. Azonban Melkor valóban sötét magvakat vetett. Ármánykodásával másokat is megfertőzött, talán a legjobban egy nagyhatalmú maiát, Szauront, „aki csak annyival volt kevésbé gonosz gazdájánál, hogy hosszú időn át mást szolgált, nem önmagát.”[xi] Azonban Morgoth hatalmának megdöntése után Szauron hűséget fogadott Eonwének, akit Manwe küldött, és többen úgy tartják, hogy ezt jó szándékúan tette. De Manwe ítéletét kellett volna kérnie, ahhoz, hogy bocsánatot kaphasson, viszont nem akarta megkockáztatni, hogy hosszú ideig kelljen szolgálnia valakit, hogy bizonyítsa jóságát. Ezért inkább elmenekült, Középföldére költözött, és visszatért a gonoszhoz.

     „Szauron félelmetes erejű varázsló volt, árnyak és fantomok ura, bölcsességében mocskos, erejében kegyetlen, aki mindent megrontott, amihez csak ért, mindent eltorzított, amit csak uralt, s ő volt az ura a váltott farka­soknak, ő értett a legjobban a kínzáshoz.”[xii] Bukása előtt talán erejénél is nagyobb fegyvere ravaszsága volt. Ar-Pharazont - aki a leghatalmasabb és legbüsz­kébb mindazok közül, akik a tengeri királyok jogarát bír­ták Númenor alapítása óta - nem tudta erővel megverni, de ravaszságával és akaraterejével hamarosan ő lett tanácsadója és romlásba vivője.

     Később, Melkor bukása után egyre mohóbb és büszkébb lett, hasonlóan Morgothoz, ő is mindent uralni vágyott, a tündéket elpusztítani, a dúnadánokat kiirtani, mert vetélytársat nem tűrt maga mellett.

     Egy igen jelentős ármánykodása viszont félig kudarcba fulladt. Tündéket, törpöket, embereket akart irányítani azáltal, hogy 'ajándék' gyűrűket ad nekik, melyeket ő az Egy Gyűrűvel irányítani tud. A törpgyűrűk sorsa nem jól ismert, valószínűleg elvesztek, megsemmisültek. Az emberekével nagy kárt okozott, először annak a kilenc, egykor nagy és dicső embereknek az életében, akik szerencsétlenségükre a gyűrűket kapták, majd - miután a láthatatlan világba távoztak, Gyűrűlidércek, Nazgûlok lettek - mindenki más életében, hiszen a Nazgûlok voltak Szauron legfélelmetesebb szolgái, megszámlálhatatlan könny és mérhetetlen bánat okozói. A tündegyűrűk viszont erősek és tiszták voltak, Szauron nem érintette őket, és aki birtokolta őket, az védekezhetett az idő rombolása ellen. Ezeket legyőzendő, illetve megrontandó, Szauron elkészítette az Egy Gyűrűt, melybe erejének nagy részét belekovácsolta. Ez a felirat olvasható rajta:

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,

Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.[xiii]

     Ekkor már Szauront hívták a sötét Úrnak, ő lett Morgoth árnyéka, gonoszságának szelleme, és amikor legyőzték, követte egykori urát a Semmibe. Szauronnak a legtöbben nem tudtak ellenállni, valakiket ereje félemlített meg (például a keleti embereket), akik ellen ez nem használt, azokat becsapta (ld. Ar-Pharazon története), csak a legkiválóbbak és legéberebbek szállhattak szembe vele. Az általa kitalált hazugságok okozták a númenoriak és a tündék közötti konfliktusokat a második korban. Szauron szerencsétlenségére maradtak olyanok, akik nem hittek nekik. Elendil, a tündebarát, és családja barátságban voltak Gil-Galaddal, a noldák nagykirályával, segítették őt Szauron elleni küzdelmében.

Tünde-király volt Gil-galad,

országa széles és szabad

a Tenger és a Hegy között:

de Gil-galad elköltözött.

     Megkötötték a Tündék és Emberek Utolsó Szövetségét, és együtt támadták meg mordori erősségében a csatát figyelő Szauront. Amikor már nem nézhette tovább tétlenül a küzdelmet, mert seregei nem tudtak ellenállni Gil-Galad lándzsájának, Aeglosnak, és Elendil kardjának, Narsilnak, akkor Szauron előjött, és megküzdött velük, és „Gil-galad meghalt, Elendil elesett, s Narsil eltört.”[xiv]

A lant még zengi hős nevét,

sisakját, kardját, seregét,

ezüst pajzsát, mely csillogott,

akár a fényes csillagok.

     De Szauron is elvesztette a trónját, és annál is fájóbb (neki), elvesztette az Egy Gyűrűt. Mindkét félt nagy veszteségek érték, Szauron gyenge lett, és sok időbe telt, mire újra összeszedte erejét, de nem semmisült meg, pedig ez lett volna az Utolsó Szövetség célja. Isildurnak volt lehetősége arra, hogy a Gyűrűt a Végzet hegyének tüzébe dobja, Szauront is elpusztítva, de a Gyűrű bizonyult erősebbnek. Így ért véget az a kor, mikor több olyan ember kellett volna, mint Elendil, és több olyan tünde, mint Gil-Galad.

De ennek sok-sok éve már,

elvágtatott a hős király.

A fény kihunyt, nem ünnepel:

Mordor sötétje nyelte el.[xv]

     Dicső dolgok történtek, melyekről sokáig énekeltek, nemzedékről nemzedékre, de csak remélhették, hogy igaz lesz, amit Manwe mondott számtalan évvel azelőtt: „Nagy árat fizetnek majd azokért a dalo­kért, de talán megéri. Ahogyan Eru mondotta nekünk, eddig soha nem látott szépség fogan majd Eán, s még az is jó lesz, hogy volt rossz.”[xvi] Ez a remény erőt adott a valáknak, és még sokaknak másoknak is. A mai időkben szintén lehet ebben bízni, hogy mindama rossz miatt, ami volt, következik egy olyan időszak, ami jobb lesz, mint ami valaha létezett.

     A harmadkor legfőbb eseménye, mely a valák törődését bizonyítja, a küldöttek érkezése. Róluk Középföldén a legtöbbet Círdan, a hajóács tudhatta, mert ő volt jelen érkezésüknél. Hogy ennek a rendnek hány tagja volt, nem tudni, de a történet szempontjából legnagyobb szerepe az először érkezettnek, a Fehér Küldöttnek, akit Curunírként és Szarumánként is neveznek, és az utolsónak, a Szürke Küldöttnek volt.

     Amikor Szauron ismét erősebb lett, „Curunírt (a Fehér Szarumánt) választották vezetőjüknek, mivel kezdettől ő tanulmányozta leginkább Szauron mód­szereit.”[xvii] És Szarumán tanulmányozni kezdte a Gyűrűk készítésének történetét, és annak ellenére, hogy az Áldott Birodalmból jött, ahogy az emberek és tündék eltérnek céljuktól, és gonoszakat tesznek, elfelejtvén a jót az erő keresésében, amivel több jót tehetnének,[xviii] úgy ő is letért a jó útról. Minél jobban megismerte a Gyűrűket, annál erősebb lett a vágy benne, hogy az övé legyen az Egyetlen.

     A szürke köpönyeges küldött, akit a tündék Mithrandirnak, az északi emberek Gandalfnak szólítottak, nyugaton pedig Olórinnak, ő volt a legalacsonyabb termetű, a legjelentéktelenebbnek tűnő rendjének tagjai között, viszont Círdan meglátott benne valamit, amit a korábban érkezőkben nem, ezért neki adta a rábízott tündegyűrűt, Naryat.[xix] „A maiák legbölcsebbike Olórin volt. Ő is Lórienben lako­zott, ám gyakran fordult meg Nienna házában is, tőle ta­nulta a könyörületet és a türelmet.” [xx]

     Szarumán, nem sokkal azután, hogy Gandalf megérkezett Középföldére, már irigykedett rá. Először talán csak az zavarta, hogy nem ő kapta a tündegyűrűt Círdantól, holott ő volt az első. De minél többet foglalkozott ezzel, annál inkább gyűlöletbe fordult át irigysége. Tudta, hogy Gandalf erősebb nála és nagyobb befolyással van Középfölde népeire, pedig ez nem is volt célja. Olyan népekkel is foglalkozott, akikről Szarumán tudomást sem vett volna, és furcsa szokásai voltak, amik Szarumánt megmosolyogtatták, mert örült, hogy gúnyolódásra talált okot. Ám amikor maga is kipróbálta Gandalf egyik szórakoztató tevékenységét, nevezetesen a pipafűszívást, amit a félszerzetek vagy hobbitok találtak ki, akkor be kellett látnia, hogy nem egy rossz dolog, és hamarosan rászokott ő is. Büszkesége viszont nem engedte, hogy ezt más is megtudja, nehogy kiderüljön, hogy Gandalfot utánozza, ezért csak titokban pipázott. Ennek ellenére Gandalf tudott róla, de nem szólt róla senkinek, mert soha nem volt célja, hogy másokat megszégyenítsen.[xxi]

     A harmadkorban éltek olyan lények, akiket sokan csak gyermekkoruk meséiből ismertek, de nekik is fontos szerep jutott a Gyűrű-háborúban. Nem álltak ugyan egyik oldalon sem a szó hagyományos értelmében, mert a saját fejük után mentek, de azokat, akik ártottak nekik, sosem feledték. Miután kellően sok sérelem összegyűlt, elszánták magukat a támadásra, mindenesetre soha nem előbb, mert nem voltak hamari népek. „Egy ent, ha haragszik, félelmetes. A kezük s a lábuk ujja mintha ráfagyna a sziklára, úgy tépik, mint a kenyérhéjat. […] Roppant fagyökerek százesztendei munkáját végezték el percek alatt.”[xxii]

     A hobbitokról sem sokan hallottak, de aki igen, az mind tisztelte őket hűséges barátságuk és bátorságuk miatt. Ugyan a vándorló természetűeket maguk között is elítélték, a kalandozással valahogy úgy álltak, hogy az elindulás a legnehezebb része:

Indul a küszöbről az Út:

ha nem vigyázok, elszelel,

felkötöm én is a sarut,

gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,

futok, a lábam bizsereg-

csak ott lehetnék végre már!

Aztán hová? Ki mondja meg?[xxiii]

     Sok hobbit sok cél miatt kelt útra: Bilbó azért, hogy sárkánykincset keressen a törpökkel, Frodó a rábízott nagy küldetése miatt, tudniillik azért, hogy a Gyűrűt Völgyzugolyba vigye, Samu barátja és gazdája iránti szeretetből és hűségből, Pippin és Trufa kalandokat keresett. Útjuk sokfelé kanyarodott, amerre nem tervezték, és sokszor amerre tervezték, nem volt út, de akik megtettek mindent erejükhöz mérten, azok tanúsíthatják, hogy igaz a mondás. Így Gandalf a kor végén joggal mondhatta: „az én korom a harmadkor volt. Én voltam Szauron Ellensége, s a dolgom véget ért.”[xxiv]

     Ennek az írásnak nem célja bizonyítani, hogy létezik egy Teremtő, inkább az, hogy a gonosz létezése nem zárja ki egy jó Isten létét. Ha pedig ez így van, akkor – mint oly sok nagy műből, a Tolkien mitológiából is – levonható a következtetés:

„Ember, küzdj, és bízva bízzál!”

Forrásjegyzék

[i] William Shakespeare, Romeo és Júlia, II. felvonás, 3. szín (Lőrinc barát)

[ii] A szilmarilok, Ainulindale, 13. oldal

[iii] A szilmarilok, Valaquenta (Az ellenségekről), 38. oldal

[iv] A Gyűrűk Ura, A király visszatér, 314. oldal

[v] A szilmarilok, Ainulindale, 21. oldal

[vi] Húrin gyermekei, II. fejezet, 47. oldal

[vii] Húrin gyermekei, III. fejezet alapján

[viii] A Gyűrűk Ura, A király visszatér, 70. oldal

[ix] A szilmarilok, Quenta Silmarillion XXIV. fejezet, 293. oldal

[x] A szilmarilok, Quenta Silmarillion XXIV. fejezet, 300. oldal

[xi] A szilmarilok, Valaquenta (Az ellenségekről), 34. oldal

[xii] A szilmarilok, Quenta Silmarillion, XVIII. fejezet, 184. oldal

[xiii] A Gyűrűk Ura, A gyűrű szövetsége, 3. oldal

[xiv] A Gyűrűk Ura, A gyűrű szövetsége, 355. oldal

[xv] A Gyűrűk Ura, A gyűrű szövetsége, 297. oldal

[xvi] A szilmarilok, Quenta Silmarillion, IX. fejezet, 115. oldal

[xvii] A szilmarilok, A gyűrűkről és a harmadkorról, 349. oldal

[xviii] A Gyűrű keresése, Az istarok alapján (Unfinished Tales; The Istari)

[xix] A Gyűrű keresése, Az istarok alapján (Unfinished Tales; The Istari)

[xx] A szilmarilok, Valaquenta, 37. oldal

[xxi] A Gyűrű keresése, A harmadkor, A Gyűrű keresése (Unfinished Tales; Part III: The Third Age, The Hunt for the Ring, Concerning Gandalf, Saruman and the Shire)

[xxii] A Gyűrűk Ura, A két torony, 223. oldal

[xxiii] A Gyűrűk Ura, A gyűrű szövetsége, 119. oldal

[xxiv] A Gyűrűk Ura, A király visszatér, 324. oldal

(Néhány oldal tévedés előfordulhat!)

Irodalomjegyzék

John Ronald Reuel Tolkien

A szilmarilok: Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó, Gálvölgyi Judit

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű szövetsége: Budapest, 1995, Európa Könyvkiadó, Göncz Árpád

A Gyűrűk Ura - A két torony: Budapest, 1995, Európa Könyvkiadó, Göncz Árpád

A Gyűrűk Ura - A király visszatér: Budapest, 1995, Európa Könyvkiadó, Göncz Árpád

Unfinished Tales of Númenor and Middle-Earth: 1980, Christopher Tolkien

Húrin gyermekei: Budapest, 2008, Európa Könyvkiadó, Gálvölgyi Judit

A hobbit: Budapest, 2006, Ciceró Könyvstúdió Kft., Szobotka Tibor

William Shakespeare

Öt dráma: Budapest, 1983, Európa Könyvkiadó, Kosztolányi Dezső

Madách Imre

Az ember tragédiája: Budapest, 1982, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó

- Reggel van! - szólt egy monoton, gépi hang. Evelin a sötétben világító számokra nézett: 2108.10.18. – 06.00. Derűs napra virradt, aminek bizonyára örült volna a lány, ha érzékelte volna. Azonban a szobájában nem volt ablak, amin a napsugarak bevilágíthattak volna. Ez az ablaktalan szoba volt az egész ház, ezért aztán jó nagy volt. A hálószobát nem választotta el semmi a konyhától, nappalitól, sőt még a fürdőszoba sem volt elkerítve. Minek is lett volna? Soha nem járt ebben a házban más, csak Evelin.

     Öt perc múlva felkapcsolódott a lámpa.

- Felkelés! – szólt ugyanaz a dermedt hang. Evelin azonnal kiugrott az ágyból. Tudta, hogyha nem teszi, akkor hamarosan valami kellemetlenség éri. Például kap egy vödör vizet a nyakába. Vagy ha szerencséje van, akkor odajön a robot, és felrángatja a heverőjéről. Vagy el kell viselnie egy kisebb áramütést, ha az „Idegen” rossz kedvében van. Fogalma sem volt arról, hogy a büntetések kitől származnak, azonban volt annyi esze, hogy tudja, hogy magától nem kerül áram az ágya vasszerkezetébe. Úgy képzelte, hogy az Idegen egy hozzá talán hasonló lény, csak sokkal okosabb. Amit Ő tesz, az jól van téve, soha nem hibázik. Saját magáról pedig azt gondolta, hogy még rengeteg dolgot kell tanulnia, hiszen olyan sok mindent nem tud.

- Beágyazás!

- Reggeli!

- Ülj a Géphez!

     A Gép Evelin világában a szülőt, tanárt, testvért és barátot képviselte egy személyben. Napjának legnagyobb részét vele töltötte. Csak akkor hagyta el, amikor főzni, illetve enni ment. Sosem léphetett ki a szobájából, sosem mehetett vásárolni. Minden éjszaka a hűtőbe került néhány új alapanyag, amiből készíthetett magának valamilyen ennivalót. Nem tudta még kifigyelni, hogy honnan jutnak oda azok a dolgok, mert akárhányszor fel akart kelni éjjel, a robot mindig elkapta, és visszafektette az ágyába.

     Igaz is, a robotról még nem esett szó. A robot a dajka szerepét töltötte be, illetőleg néha Evelin fegyelmezését is ő végezte. Valamint ő volt a lány másik hűséges barátja. Csecsemő korában ő etette cumisüvegből, ő cserélte ki a pelenkát, este esti mesét olvasott neki, sőt, néha még altatót is énekelt. Evelin nagyon szerette őt. Amikor nagyobb lett, sokat játszottak együtt, kártyáztak, amőbáztak, torpedóztak, azonban a nagy favorit a sakk volt. Sajnos, ahogy Evelin fejlődött, úgy vált a robot is ügyesebbé, így aztán ritkán tudta megverni őt. Ám a robot győzelmének majdnem annyira örült, mint a sajátjának, hiszen a barátja volt.

- Fizika óra következik. Oldd meg a…

     Órákon keresztül ült a Gép előtt. Legtöbbször természettudományokkal foglalkozott. Különösen érdekelte a matematika és az informatika. Sokszor alkalmazta a tudását a gyakorlatban is. Különböző gépeket tervezett meg, szerelt össze. Az alkatrészeket nem ő szerezte be, hanem megmondta a robotnak, és másnap ott volt a szobában. Hosszú ideig ezt teljesen természetesnek tartotta, mint ahogyan azt is, hogy az étel bekerül a hűtőbe, hogy egyedül él, hogy a robot és a Gép neveli fel. Meg sem fordult a fejében, hogy ez lehetne máshogy is.

     15 éve élt így. Mindene megvolt, amit csak kívánt, megkapta. Persze, nem tudta, hogy mit kívánjon: barátot, társat. Egyszerűen boldogan élt, mert ugye amiről nem tud az ember, az nem is fáj neki.

     Nem csak a természettudományok terén volt tehetséges, de kiváló nyelvérzéke is volt. A magyar nyelven kívül jól tudott angolul, németül és franciául. A robot feladata volt a nyelvtanítás, és ő a különböző napszakokban más nyelveket beszélt. Így aztán Evelin mindegyiket megtanulta, és majdnem ugyanúgy beszélte őket, mint az anyanyelvét. Ha egyáltalán volt neki olyan. 1 hónapos kora után nem hallotta édesanyját beszélni. Azt sem tudta, hogy létezik. Amiről nem tud, nem fáj? Azért néha egyedül érezte magát. Néha sírt éjszaka, amikor azt gondolta, hogy a robot nem figyel. Pedig figyelt. A szeme helyén levő kamerák mindig működtek, mindent láttak. És legtöbbször az ablaktalan szoba felett lévő világban is figyelték őt. Legtöbbször. Az Idegen és az őt támogató csoport naphosszat figyelték Evelin tevékenységét. Minden bizonnyal örültek, amikor látták, hogy 11 évesen már derivál, integrál, a kedvenc szórakozása pedig különböző gépek összeszerelése volt, vagy új matematikai elméletek kidolgozása. Amire a legbüszkébb volt sokáig, hogy magától kitalálta az összefüggést a háromszög oldalai és területe között, azonban nagyot csalódott, amikor megtudta, hogy ez az elmélete a Hérón-képlettel egyezik.

     Egy ideje azonban nem volt alkalma matektehetsége csillogtatására, tudását is alig fejleszthette. Állandóan új alkatrészeket kapott, amikből eszközöket készített. Újabban az Idegen nem mondta meg, hogy mit készítsen egész pontosan. Adott néhány utasítást a roboton keresztül, de a többi Evelinre volt bízva. Most egy olyan tárgyat kellett megalkotnia, ami érzékeli a műholdakat és minden információt meg tud róluk szerezni, mint mondjuk egy GPS, csak jóval több funkcióval ellátva. Ezzel a projekttel csak egy probléma volt: Evelin nem tudott a műholdakról, sőt az egész kinti világról semmit. Az Idegen viszont nem mondott neki további utasításokat, sőt nem is figyelte az egész folyamatot, mert éppen mással volt elfoglalva.

     Evelin eleinte el sem tudta képzelni, hogy mit kellene keresnie. Az ő világában nem léteztek a bolygók, holdak, a Föld sem. Mit kutasson akkor? Először a „kint”-ről kellett tudomást szereznie. Ez nem volt egy egyszerű művelet, de mivel az Idegen nem volt jelen (hamar rájött arra, hogy nem figyelik olyan szigorúan, mert sokkal lassabban kapta meg a szükséges anyagokat), meg tudott építeni egy videó kamerát, amit a hűtőbe beszerelt. Gyanította, hogy azt húzzák fel éjszakánként, és beteszik az ételt. Azonban ennek az eljárásnak nem lett sok eredménye. Látott ugyan egy másik szobát, de az hasonló volt az övéhez. Számítógépek, szekrények, polcok voltak ott, és (ami újdonság volt) másfajta fény. Valahonnan egy irányból jött a fény, és mintha nem lett volna olyan mesterséges. Látott egy embert is, aki olyasféle volt, mint ő. Meg volt róla győződve, hogy nem az Idegen volt az, hanem csak egy közönséges beosztott. Talán valaha belőle is olyan lesz, ha eleget tanult már, és akkor segítheti az Idegent. Ez vált a fő céljává, hogy valamikor a tudása elegendő legyen ahhoz, hogy Nála dolgozhasson.

     Ezután a kísérlet után új módszerhez kellett folyamodnia. És elég okos volt hozzá, hogy a tervét kivitelezhesse most, a kevésbé erős felügyelet alatt. Kért egy olyan szerkentyűt, ami hasonlít arra, amit terveznie kellett. Ezt az ügyeletes természetesen nem is tagadta meg, hiszen azt gondolta, hogy a találmány készülését elősegíti majd vele. Így aztán másnapra bejuttatott Evelinnek egy GPS készüléket. Azt viszont elfelejtette, hogy a lányt úgy kell nevelni, hogy ne legyen tudomása a külvilágról. Ezzel az apró hibával rengeteg információt juttatott neki. Evelin megismerte a Földet, hogy az egy gömbszerű képződmény, az országokat, városokat. Kezébe jutottak egyéb képek is, amikkel még nem tudott semmit sem kezdeni. Ebbe valószínűleg az Idegen sem gondolt bele, hogyha Evelin készíti a szerkezetet, akkor az adatok rajta is keresztül fognak menni. Feladatának egy részét teljesítette, készített egy olyan programot, amivel az összes elérhető GPS hálózatos műholdról az adatokat meg tudta szerezni.

     Azonban még hátra voltak a más jellegű holdak is.  Azokhoz először el kellett készíteni a vevőkészüléket, ami nem a legegyszerűbb dolog volt. Fel kellett fedeznie a különböző hullámokat kibocsátó tárgyakat, amiből persze több milliárd volt. Azután kiválasztani azokat, amik nem a Föld közvetlen közelében vannak. És egyre szűkítette a kört, míg végül nagyrészt csak az űrben lévő mesterséges holdaktól kapott jeleket. Viszont még hátra volt a munka nagyobbik része, amivel már 2 éve foglalkozott. Olyan programot akart készíteni, ami megfejti a beérkező kódokat. És szépen lassan haladt is. A csillagászati műholdakról, űrtávcsövekről, távközlési műholdakról már sok információt összegyűjtött, sőt a legtöbb katonai felderítő műhold jelzéseit is ki tudta találni. Azonban a kémműholdakról nem tudott még semmi érdemlegeset felmutatni, pedig az Idegen számára azok voltak a legfontosabbak. Ezt már Evelin is sejtette, mert már több hónapja próbálkozott az üzeneteik megfejtésével sikertelenül, azonban folytatnia kellett.

     Természetesen nem egyfolytában ezzel foglalkozott, néha jutott ideje a matematikára, fizikára is. Már rettentően unta a műholdkutatást. Nem is csoda, 2 éve minden nap legalább 6 órát töltött velük, de inkább 8-10-et. Olyan tárgyakkal, amikről még mindig alig tudott valamit. Azonban a rengeteg adatból, ami keresztüláramlott rajta az évek során, sokat megtudott a világról. Többek között azt, hogy hatalmas, és gyönyörű. Az űrtávcsövek csodálatos felvételeit láthatta, talán olyan képeket is, amiket senki más nem látott. Képzeletben ellátogatott távoli tájakra is, esőerdőkbe, ahova ember még be nem tette a lábát, sivatagokba, szépséges vízesésekhez, hófödte hegyekhez. Kedvenc helye Új-Zéland volt, a mélykék tavaival, türkiz folyóival, gleccsereivel és fenséges hegyláncaival. Némely műholdról olyan éles képeket látott, hogy teljesen oda tudta magát képzelni.

     Ahogy vizsgálta a világot, úgy egyre több kérdés merült fel benne. Vajon miért nem akarja az Idegen, hogy ő azt megismerje? Hiszen olyan csodálatos. Mit szólna, ha megtudná, hogy mivel foglalkozik mostanában? Egyébiránt rendkívül tetszett neki az egész világegyetem, pont emiatt félt attól, hogy az Idegen esetleg nem helyeselné kedves időtöltését. Viszont a föld szépsége is vetett fel benne kérdéseket. Hogyan alakult ki? Magától keletkezhet ilyen, vagy valaki teremtette? Ha magától keletkezett, akkor honnan volt hozzá az anyag? Ha valaki teremtette, akkor ki az, hol van, és miért tette? Talán az Idegen? Van hozzá elég hatalma, vagy ő is alá van vetve valakinek? Ezekre a kérdésekre kereste a választ. És amikor már úgy tűnt, hogy megkapta a választ az evolúció elméletében, amit egy műholdon lévő kutatási anyagban talált meg, akkor elgondolkozott azon, hogy vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy az ember felépüljön magától. Elég sok mindent tudott ahhoz, hogy belássa: az, hogy a fehérjék abból a 20 aminosavból épüljenek fel, amiből vannak; az, hogy bármiféle élettelen anyagból élő jöjjön létre; hogy a galaxisok, és a benne levő égitestek pályái ne akadályozzák egymást (természetesen ütközések, holdlopások történnek, de mégis egy csillag sem szűnt meg létezni), mindebből egy teremtő kéz munkája látszódik.

     Egy olyan teremtőé, akinek van hatalma bármit megtenni. És aki nem az Idegen volt. Evelin nem tudott sokat róla, azonban azt igen, hogy az elmúlt két évben már nem érdekelte annyira a sorsa, alig töltött egy-két órát a fenti szobában. Ezt onnan tudta, hogy most már szinte állandó megfigyelés alatt tudta tartani a felette levő szobát egy apró robotra felszerelt videóval. És noha nem értett minden eseményt, nem tudta, hogy az Idegen mit miért tesz, kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán jó-e. Továbbra is foglalkoztatták a kérdései. Miért kell bezárva lennie? Miért nem találkozhat emberekkel? Szívesen beszélgetne velük, akkor nem lenne ilyen egyedül. Időnként a városi embereket nézte és mulatott rajtuk. Hová sietnek mindig? Ezt sosem tudta megérteni, azonban irigyelte őket. Irigyelte a szabadságukat, hogy mászkálhatnak ide-oda, megvan a lehetőségük a boldogságra. Evelin úgy érezte, hogy neki nincs.

     Kutakodása közben véletlenül ráakadt egy különös hálózatra is. Azt sem értette teljesen. Sok helyen volt szó róla, internet néven emlegették. Úgy képzelte el, mint egy fiktív várost. Mindenfelé utak vezetnek, akárhol eltévedhet az ember, de mégis mindenhova könnyű eljutni. Vannak közösségi helyek, ahol lehet társalogni (bár nem tudta elképzelni, hogy miről lehet annyit beszélni). Szeretett volna feljutni oda, viszont ehhez építenie kellett valamit, amiről szintén nem tudott túl sokat. Azonban hosszas próbálkozás után sikerült a Gépet csatlakoztatni hozzá. Egy új univerzum tárult ki előtte, tele ismeretlen emberekkel, tárgyakkal. Nehéz lehetett úgy felfedeznie ezt a világot, hogy sok dolognak a nevét sem hallotta azelőtt. Például ilyen volt az autó, a háború, a szeretet. De szépen lassan ezeket is megszokta. Talált egy tudósoknak, kutatóknak való fórumot, ahol sokat tanult. Összeismerkedett egy fiúval, akit Alexnek hívtak. Ő is egy nagyon okos elme volt. Kedvenc tudománya a biológia és a kémia volt. Orvosnak készült. Úgy találkoztak, hogy Evelin kérdezett valami élővilággal kapcsolatos dolgot, és Alex válaszolt, amivel viszont Evelin nem értett egyet. Így elvitatkozgattak, és kicsit összebarátkoztak. Egy napon Alex ezt írta neki:

„Kedves Evelin!

Tudom, hogy az a kis levelezés, amit folytattunk, az nem volt elegendő arra, hogy megismerjelek Téged, de mégis úgy érzem, hogy Te egy nagyon jó ember vagy. Emellett okos is, ami számomra nagyon fontos mindenkiben. Szeretnék veled több időt tölteni, ha lehetséges.

A nagybertaalex@mail.com tudsz elérni.

Szeretettel: Alex”

     Evelinnek fogalma sem volt arról, hogy milyen szabályok szerint kellene válaszolnia, vagy egyáltalán kellene-e válaszolnia, de nem is gondolkodott rajta sokat. Már régóta arra vágyott, hogy legyen egy barátja. Most, amikor itt volt a lehetőség, akkor nem utasította vissza, nem is várakoztatta sokáig Alexet. Hamarosan videón keresztül is „találkoztak”.

     Nagyon sok dologról beszélgettek. Első témáik egyike természetesen a tudomány volt, a biológia, fizika, a környezetvédelem, időjárási problémák. Ezen sokáig nem is jutottak túl, mert Evelin nagyon sokat kérdezősködött olyan dolgokról, amikről még nem hallott. De ő is tudott sok újdonságot mondani, mert rengeteg titkos információt gyűjtött össze a különböző űrállomásokról. Néhány hét elteltével aztán Alex megkérdezte:

- Te hogyhogy mindig a számítógép előtt vagy? Nem kell iskolába menned, vagy nincs más dolgod?

Evelin már számított erre a kérdésre. Tudta, hogy az Idegen szándéka az, hogy ne beszéljen senkivel, tehát nyilván titokban kellene tartania az ő helyzetét. Azonban Alex a barátja volt. Így hát ezt válaszolta:

- Én soha nem jártam iskolába. Mindig itthon tanulok.

- És máshová sem szoktál járni?

- Nem, nincs semmi hely, ahová mehetnék.

- Hogyhogy? A családod hol él?

- Nincs családom.

     Alex egyre jobban összezavarodott. Nincs családja. Mindig otthon van. Nem jár iskolába, mégis szinte mindent tud. Valami gond van ezzel a lánnyal.

- Árva vagy? – kérdezte részvéttel.

- Nem is tudom. Sosem ismertem a szüleimet, sokáig nem is tudtam arról, hogy léteznek.

- Nem tudtad, hogy léteznek? Miért, téged a gólya hozott?

     Ezt a kérdést Evelin nem igazán értette, sosem hallotta ezt a mondást, azonban arra már rég rájött, hogy az nem természetes, hogy az embernek nincs senkije. Erre korábban nem gondolt, de most megvilágosodott előtte, hogy miért volt néha szomorú. Hiányzott a családja. Most, életében először vágyott arra, hogy valaki szeresse őt. És csak egy ember volt, akit ismert: Alex. Emiatt elmondott neki mindent az eddigi életéről. Mondani sem kell, Alex először meglepődött, majd mindinkább elszörnyülködött.

- Hogyan lehet ezt tenni bárkivel? Ki az, aki ilyet csinál? Hogy merészeli egyáltalán?

- Nem ismerem őt. Ugyan egyszer-egyszer láttam már videón, de mindig csak messziről.

- Nem tudom, hogy mi lehet a célja veled. Mit szoktál csinálni?

- Mindenféle kutatásokat végzek. A legutóbbi projektem a műholdak által tárolt adatok megszerzése volt. De sokszor kellett különböző gépeket megalkotnom.

- Ó, akkor már értem. Valamiféle katonai célra használ fel téged. Illetve az általad feltalált gépeket el is tudja jó áron adni.

- Gondolod, hogy csak kihasznál engem?

- Miért, te mit gondoltál? – kérdezte csodálkozva Alex.

- Azt, hogy tanítani szeretne addig, amíg olyan okos nem leszek, hogy jobban segítsem őt. Szerintem ő jót akar nekem. Legalábbis sokáig ezt hittem, de az utóbbi időben már nem voltam benne biztos. Amióta jobban ismerem a világot, azóta nem tudom.

- Senkit nem tarthatnak fogva jogosan bírói ítélet nélkül, ez vonatkozik minden magyar állampolgárra az alkotmány alapján.

- Tulajdonképpen nem tartanak fogva, hiszen mindent megadnak, amire szükségem van, taníttatnak, mindenféle eszközt a rendelkezésemre bocsátanak.

- De tud bárki is a létezésedről? Tudják, hogy egy szürke, ablaktalan szobában élsz már több, mint 17 éve?

- Nem hiszem, hogy bárki tudna rólam, de csak azért, mert olyan jelentéktelen vagyok.

- Ugyan már, azt hiszed, hogy a többi veled egykorú ember többet tud, mint te?

- Igen, nagyon sok területen többet tudnak.

- De ez csak azért lehet, mert te nem éltél emberek között. A társasági életben lehet, hogy többet tudnak…

- Biztos.

- …de te a tudományok területén a legtöbb emberen messze túlteszel. Állítom, hogy a legtöbb 50 éves ember nem tud annyit a fizikáról vagy a matematikáról, mint te.

- Gondolod?

- Igen.

- Kérdezhetek valamit? A te családod milyen?

- Mint egy átlagos család. A szüleim elváltak, még gyerekkoromban. Azóta apámmal élek. Anyámmal néha találkozom, nyáron elmegyek vele nyaralni valahová külföldre. Tavaly például Amerikában voltunk.

- Jó lehet olyan messzi tájakra utazni.

- Én mindig csak nyűgnek éreztem. Apámmal sokkal szívesebben töltök időt. Nagyon komoly ember. Ő is tudós. Egyébként hasonlót csinál, mint amit veled csinálnak, csak ő állatokkal kísérletezik. Az örökölt viselkedést és a tanult magatartást vizsgálja. Sajnos még sosem láttam, hogy hogyan csinálja. Eddig még nem engedett be a laboratóriumába.

- Biztosan érdekes. Én is szívesen megnézném.

     Egy másik nap ismét arról beszélgettek, hogy miért tartják fogva Evelint.

- Mi lehet a célja az Idegennek? – kérdezte a lány.

- Az idegennek? A fogvatartódat hívod így?

- Nem tudtam neki jobb nevet kitalálni.

- Fogalmam sincs róla, hogy miért kellett neki az a rengeteg adat, de valamire biztosan készül. Ki kellene találni, hogy mire. Van egy ötletem. Tudod, hogy merre van a szoba, ahol el vagy rejtve?

- Igen. A GPS-szel megnéztem már, és azt jelzi, hogy ott nincs semmi. De a koordinátákat meg tudom mondani.

- Akkor holnap odamegyek, és talán találkozom vele, és utána már többet fogunk tudni.

     Nem kellett messzire mennie. Csupán a szobájából ki a kertbe, be a garázsba, és ott le egy lépcsőn, apja „laboratóriumába”. Az Idegen az apja?! Megrökönyödve nézett körül.

- Fiam! Mit csinálsz te itt? Azt mondtam, hogy nem jöhetsz ide – rivallt rá az apja.

- Bocsánat – hebegett Alex. – Csak… csak nagyon látni szerettem volna, hogy mit csinálsz.

     Felment a szobájába. Egy világ dőlt össze benne. Az apjáról alkotott képe teljesen hamis volt. Ha ő az Idegen, akkor egyrészt nem is tudós, másrészt viszont nem is jó. Erről meg volt győződve. Különben miért titkolta volna el fia előtt, hogy mivel foglalkozik? Ám azt még mindig nem tudta, hogy mi a célja az apjának. De egy dologban biztos volt: Evelint ki kell szabadítania.

     Apja, most már számára is idegen, közben tovább szőtte alantas terveit egy kiváló cél érdekében. Meg akarta menteni a Földet, ugyanis a globális felmelegedés miatt lassan az egész bolygót az óceánok fenyegették. Olyan mértékben bocsátottak ki szennyezőanyagokat a gyárak, hogy az utóbbi évtized korlátozásai nem tudták már megmenteni a Németalföldet, az Óceániai szigeteket, és sok más alacsony fekvésű vidéket. Sokkal radikálisabb megszorításokat kellett volna hozni, ami természetesen a gyárak termelékenységét csökkentette volna. Ezt a legtöbb igazgató és cégvezető nem vállalta. Ez ellen akart az Idegen tenni, ezért tartotta fogva Evelint, hogy új, energiatakarékos eszközöket hozzon létre. 3 évvel ezelőtt a lány rájött valamire, ami azelőtt senkinek nem sikerült, hogy hogyan lehet magfúziót létrehozni és a keletkező energiát felhasználni a rendkívül költséges reaktor nélkül. Egy kis különleges fémdobozban meg tudta oldani ezt, mivel nem a hőt hívta hozzá segítségül, hanem a nyomást. Ezzel a találmánnyal az egész Föld energiaellátását meg lehetett oldani.

     Azonban a levegőben lévő szennyezőanyag már olyan nagy koncentrációjú volt, hogy a további kibocsátás megakadályozása nem jelentett megoldást. Ezért még 1 évet várt arra, hogy Evelin megalkossa a légtisztítót. Ennek a működési elve az volt, hogy a levegő szén-dioxid tartalmát megkötötte és a szenet kiválasztotta belőle, majd elraktározta. Olyan jó minőségű feketeszenet kapott, hogy jobbat kívánni sem lehetett. Ezt vissza lehetett szállítani a rég kiürült bányákba, mert az újrafelhasználásra semmi szükség nem volt.

     A légtisztítót is rendkívül egyszerű volt elkészíteni, mindenki csinálhatott egyet akár házilag is. Igazán könnyen el lehetett volna őket terjeszteni. Akkor vajon az Idegen mire várt? Már 1 éve minden készen volt, miért nem tette közzé „újabb nagyszerű találmányát”? Mert volt még egy nagy terve. Gyerekkorában a történelem órán kedvenc része a francia forradalom volt. Abból is az az eszme tetszett neki legjobban, miszerint a nemzet nagysága a legfontosabb. Ezt a rég elfeledett igazságot akarta visszahozni a köztudatba. Ehhez szüksége volt minden elérhető információra a Magyarországnál nagyobb és ütőképesebb országokról. Legfőképpen az Amerikai Egyesült Államoktól tartott, a gazdaságilag, kutatásilag legfejlettebb országtól. Nyilván nem néznék jó szemmel, ha egy kis magyarországi senki világuralomra törne.

     Azon dolgozott, hogy bejuthasson a Politikusok és Tudósok Nemzetközi Gyűlésére, amin minden országból megjelent 2-2 képviselő. Mivel híres volt Evelin egyéb találmányairól, Magyarországon megválasztották az év tudósának, így ő lett az egyik képviselő. A gyűlésen előadta világmegmentő tervét. Természetesen minden kis, másoktól elnyomott ország támogatta. Lelkesen megválasztották a világ vezető tudósává, valamint minden eszközt megadtak neki ahhoz, hogy az újításait bevezethesse. De az ő szándéka nem csupán ennyiből állt. Most, hogy megnyerte a legtöbb ország teljes lakosságát, vezetőit magának, nekiláthatott eredeti tervének megvalósításához. Összegyűjtötte a szövetséges országok hadseregeit, és felvonult az USA ellen. Ütközetre nem került sor, mert Magyarország olyan hatalmas fölényben volt, hogy az Egyesült Államok megfutamodott. Létrehozta az Egyesült Magyar Királyságot, amibe a Föld minden országa beletartozott. Noha az összes politikus berzenkedett ez ellen, kénytelenek voltak engedni, mert a teljes népesség istenítette az Idegent.

     Ha azt gondoljuk, hogy Alex ezt tétlenül nézte, akkor tévedünk. Minden lehetséges módon akadályozni próbálta apja tökéletesen kieszelt tervét, mégsem tudott mit tenni ellene, mert valóban tökéletes volt. Tény, hogy szükség volt legalább egy áldozatra, Evelinre, de milliárdokat mentett meg, valamint a magyar nemzet nagyságát. Alex egy idő után nem is a királyságot akarta lehetetlenné tenni, hanem Evelinért küzdött. Kedvessége, igazságérzete, szeretete, szerelme nem hagyta őt nyugodni. Azonban az Idegennek érdekében állt, hogy ne jusson ki a lány az ő szűk világából. Alex szabadítókísérletei hamarosan feltűntek neki, bár eleinte nem tudta a fő okot. De elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön: a lány már túl sokat tud. Ezért aztán azon is gondolkozott, hogy nem csak a „világ” számára lesz láthatatlan Evelin, hanem végleg eltünteti a föld színéről. Ám ez felébresztette mélyen szunnyadó lelkiismeretét. Szabad ilyet tenni a nemzet nagysága érdekében? Szabad ölni? Vajon a cél szentesíti az eszközt? Rettentően félt attól, hogy kiderül, hogy amit mindenki neki tulajdonít, azt nem ő tette, hanem egy lány… A gyakorlatban nem tudott senkit megölni, noha már ezerszer eltökélte, hogy meg kell tennie. Már undorodott magától, hogy elméletben képes lenne gyilkolni. Megölni egy ártatlan, jó lelkű, okos fiatal lányt. Elküldte csoportja többi tagját, nem akarta, hogy végignézzék a tanácstalanságát.

     Aztán egyik nap elutazott. Elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot. Ha a következő 2 hetet kibírja étel nélkül, akkor majd szabadon ereszti, de előbb halálosan megfenyegeti, hogy ha egy szót is szól az ő korábbi ügyleteiről, akkor megöli. Ekkor eszébe jutott, hogy feltehetőleg senki nem hinné el Evelin szavait. Azonban ebben az időben már Ausztrália tartomány homokos tengerpartján fürdőzött a tengerben, és esze ágában sem volt visszamenni a Kárpát-medencébe. De minden szórakozása között sem tudta elfelejteni, hogy végül mégis gyilkosságra adta a fejét. Nem tudta megbocsátani magának ezt a bűnt. Hitt a szemet szemért, fogat fogért elvben, ezért úgy döntött, hogy ha mást képes megölni, akkor saját magát is megtudja majd. Egyik este, egy gyönyörű naplemente idején pisztolyát fejéhez tartotta és elsütötte. Feltétlenül szükséges volt a naplemente, mert festményre méltó módon akart meghalni. Ha netalántán egyszer valaki megfesti a halálát, amit előtte végrendeletében megírt, akkor az a kép legalább szép legyen. Az Idegen élete így ért véget. Hogy megérdemelte-e sorsát, avagy sem, azt csak saját maga tudta megítélni, és úgy gondolta, hogy ez jár neki.

     Végrendeletében bocsánatot kért az egész világtól. Követelte, hogy állítsák vissza a korábbi államokat, azonban Magyarország államformája maradjon királyság. A koronát fiára hagyta.

     Alex szerencsére még korábban rájött apja szándékára, és megtalálta a módját, hogy kiszabadítsa Evelint komor börtönéből. Kedves barátja, a robot is követte őt. Be tudták programozni, hogy ezentúl ne bántson senkit, hanem csak jó célokat szolgáljon. Alex lemondott a koronáról, és ismét bevezette a köztársaságot, ő maga pedig folytatta apja régen félbehagyott kísérleteit az állatok viselkedéséről. Evelin, miután a szeme megszokta a hatalmas fényességet, ami végre nem mesterséges fényforrásból áradt, hanem a Napból, elment világot látni. Elment Új-Zélandra, megnézte élőben is a kedvenc helyét, ahova „szobafogsága” idején képzeletében menekült.

     Mindig visszatért azonban egy „helyre” – ahogy ő nevezte: a világ legszebb pontjára. Ez inkább egy fiktív hely volt, vagy egy rendkívül mozgékony pont, mert mindig máshol találta. Ez a hely Alex volt.

Kinéztem az ablakomon, mint ahogy mindig, azon tűnődve, hogy mit kéne csinálnom. Itt volt a karácsony, a tájat fehér hó borította, és nekem valahogy mégsem volt ünneplős hangulatom. Gyűlöltem a szülinapomat, azt a várakozást, hogy vajon idén ki köszönt fel, és ki nem, hogy közülük vajon ki gondolta egyáltalán komolyan, amikor azt mondta, hogy legyen boldog napod, vagy csak úgy odavetették, mert az egyiküknek eszébe jutott. A névnapomon hasonlóan éreztem, azzal a különbséggel, hogy azt én sem tartottam nagyon fontosnak. De eddig karácsonykor nem éreztem magam ilyen egyedül, ilyen magányosan, ilyen feleslegesen. Csak néztem az elhagyatott, üres tájat, és töprengtem, hogy miért vagyok itt, van-e bármi célja, értelme, de válasz nem jött, sosem jött.

- Csenge, gyere már ebédelni, mindenki rád vár! - kiabált fel anya. Az ünnepek idején mindig együtt ebédelt a család, vagy legalábbis az, aki otthon volt, a szüleim ilyenkor igyekeztek, hogy az életünk szeretetteljesebb legyen. Nos, ez annyira nem sikerült. Mikor leértem, mindenki az étkezőben ült. Mindkét öcsém, apa, anya, vidáman beszélgettek, az öröm hangjain. Én nem voltam egy csöppet sem boldog, de egy mosolyt tettem az arcomra, próbaképp. De amikor beléptem, a hangulat így is mintha fagyosabb lett volna.

- Csenge, imádkoznál? - kérdezte apa. Persze, mondtam valamit, amit mindig, de nem hittem, hogy bárki is hallgatna engem. A családom keresztény volt, jártunk minden héten templomba, segítettünk a rászorulóknak, pénzt adtunk a szegényeknek, de egymásnak semmit, se segítséget, se szeretetet. Kiskoromban hittem Istenben, mert ez volt a természetes, azt láttam, hogy mindenki ebben hisz, de aztán később, ahogy néztem az Életet, a szeretetlenséget, a "keresztények" világát, a külső és belső nyomort, Istent nem láttam sehol. Idővel már nem is kerestem.
- Miért kell háromszor szólni, mire végre lefáradsz az emeletről?
- Nem hallottam, hogy szóltál. De légy szíves most hagyjatok békén, nem érzem jól magam! - aztán mást nem is mondtam.

Hamar felmentem a szobámba, lefeküdtem pihenni. Délután a nagymamámat látogattuk volna meg, viszont én elhatároztam, hogy végrehajtom régi tervemet: elmegyek valahová messzire, egyedül, hogy senki ne tudja, hol vagyok. Vagyis megszököm a sok képmutató ünneplés elől, a karácsony elől, a távoli rokonok állandó kérdései helyett inkább hallgatom a csendet, az igazi hegyvidéki csendet. A Mátra aljában volt egy nyaralónk, úgy terveztem, hogy oda megyek, ott nem fog senki zavarni.
Léptek közeledtek, anya jött. Úgy tettem, mintha aludnék, reméltem, hogy nem fog felébreszteni, hiszen tudta, hogy kicsit beteg vagyok. Ajtó nyitódott, csukódott, autó indult, minden hang elhalt. A terv eddig jól működött.

Mindent előre összekészítettem, meleg ruhák, szendvicsek, némi pénz, egyéb holmik... Kimentem a megállóba, vártam legalább negyedórát, de aztán csak megérkezett a busz. Persze ezzel még csak a vonatpályaudvarra mentem, ahol még többet kellett várnom. Pásztóig vettem jegyet, de sajnos átszállással kellett mennem. Reméltem, hogy nem kell sokat várnom.

Olyan lassan haladtunk, sokszor megálltunk, kicsit féltem, hogy még az átlagosnál is rosszabb ez az út. Soha nem szerettem a vonatozást, unalmas volt, így egyedül még kétszer olyan monoton, viszont most még azon is izgultam, hogy lekésem a vonatcsatlakozást Hatvanban.
Amikor leszálltam, futva kerestem, hogy vajon honnan indulhat a következő, néztem a többi utast, azon tűnődve, hogy van-e valaki, aki ugyanarra megy, mint én, és ha igen, akkor melyikőjük lehet az, de nem láttam senkit és semmi jelét annak, hogy indulna innen vonat a következő 10-20 percben, ahogy eredetileg lett volna.

Negyedóra rohangászás után végre leültem. Nem a váróteremben, mert ott túlságosan "emberszag" volt, kinn viszont a mínuszok nem hagytak nekem békét. Ettem egy kicsit, de a hideg úgy áramlott be a számon, hogy hamarosan a nyelés is nehéz lett. Közben átgondoltam, hogy mit lehetne most tenni. Nem voltam benne száz százalékig biztos, de úgy véltem, hogy van egy buszvégállomás Hatvanban, hiszen elég nagy város, viszont hogy merre lehet, arról sejtelmem sem volt. Úgyhogy nézelődtem, hogy kit lehetne megkérdezni erről, és el is indultam a váróterem felé.

De egy idős hang megállított:
- Bocsánat! - Azt gondoltam, hogy egy koldus néni szólt, de ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy nem hajléktalan. - A buszállomás felé indultál?
- Igen, oda.
- Ma már nem indul több busz. Huszonnegyedike van. Ilyenkor késő délután már nem közlekedik semmi itt, vidéken.
- Semmi? Se busz, se vonat? Semerre?
- Nem, az utolsó vonat az volt, amelyik Budapestről jött. Kicsit korábban ment el az, amelyik vissza megy a fővárosba.

Igazán mérges voltam a lassúságra, a vonatra, hogy nem néztem meg otthon a menetrendet, és minden egyébre, ami zavart, dühös voltam. Leültem az idős néni mellé, összetörten. Nem tudtam hova menni, mit tenni, kit hívni, pedig volt nálam telefon, de nem akartam volna senkit zavarni. Valahogy más véget képzeltem magamnak, nem azt, hogy megfagyok a jéghideg éjszakában karácsony idején.
Mit is keresek én itt? Nem tudtam a választ.

Körülnéztem, mintegy kutatva az okot, aztán eszembe jutott, hogy nem is vagyok egyedül, hanem egy idegen ül mellettem.
- Mit tetszik itt csinálni? - bukott ki belőlem a kérdés.
- A férjemre vártam.
- De azt tetszett mondani, hogy ma már nem jön több vonat.
- Nem, ma már nem. Ideje hazamennem, azt hiszem. - Felállt, mint aki most ébredt volna egy szép álomból. - Velem jössz? Nem lakom nagyon messze.

Nem volt sok választási lehetőségem, de erre a kérdésre nem számítottam, így csak néztem bambán.
- Na, gyere! - mondta kedvesen.
Némán ballagtunk egy ideig. Ahhoz képest, hogy azt mondta, hogy nem lakik messze, legalább fél órát sétáltunk. Kérdés, kinek mi van messze. Az biztos, hogy az agya más tájakon járt. Aztán megszólalt:
- Künde Anna vagyok, de hívjál csak Künde néninek, mindenki így hív.
- Én Szabó Csenge.
- De szép neved van - mondta, és elmosolyodott, szomorkásan, mint aki egy kedves szerettére emlékszik vissza.

És ismét csendben sétáltunk. Ez nem az a kellemetlen, kínos csend volt, amikor nem tudunk mit mondani egymásnak, bár nem tudtam volna megállapítani, hogy miben volt más, de jó volt szótlanul az utcákat róni, míg végül megérkeztünk egy kis házhoz. Kívülről takaros volt, a kert szépen gondozott, szívesen megnéztem volna tavasszal is; benn pedig meleg és süti illat fogadott. Jobban otthon éreztem magam az első percben, mint otthon.

- Ülj csak le oda, mindjárt készítek neked forró teát.
- Köszönöm szépen!
Ez a Künde néni valóban úgy gondolta, hogy itt aludhatok? Nagyon kedves volt tőle, hogy felajánlotta, de vajon honnan tudja, hogy nem fogok elvinni tőle valamit, nem vagyok-e betörő. Teázás közben megkérdeztem:
- Tényleg itt maradhatok éjszakára?
- Hogyne, hiszen nem tudsz hazamenni. De maradhatsz tovább is, ameddig szeretnél.
- De honnan tetszik tudni, hogy nem fogok ellopni semmit? - nem szándékosan kérdeztem, megint csak őszintén kijött ez a kérdés. Elmosolyodott.
- Jó emberismerő vagyok, sokkal találkoztam már. A szemedbe néztem, és úgy láttam, hogy megbízhatok benned. Olyan szomorúság van a szemedben, hogy biztos lehetek abban, hogy nem azzal foglalkozol, hogy hogyan rabolj ki egy idős embert, hanem épp a saját kérdéseidre keresed a választ.

Kicsit gondolkoztam ezen, de aztán rájöttem, hogy igaza lehet. Tényleg akartam válaszokat kapni. Elbóbiskoltam.
- Csenge, ébredj! Bár nem készültem valami nagy lakomával, de mégis Szenteste van, ünnepeljünk együtt!
- Mit ünneplünk? - kérdeztem. - Nincs okunk az örömre. Nekem azért, mert egyedül vagyok, Künde néni, szintén, hiába várta a férjét.
Ezen ismét elmosolyodott.
- Nos, talán vacsora közben elmesélek egy történetet, akkor jobban fogod érteni.

Egy ideig hallgatott, mintha az emlékeiben kutatna, aztán pedig azon töprengett, hogy honnan kezdje.
- A második világháború idején mi 23 évesek voltunk, alig két éve kötöttünk házasságot a férjemmel, Csegével. Erdélyi származású volt, székely, földművelő ember, békeszerető. De háború volt, nem nézték, hogy ki mit szeret, besorozták katonának. Szerencsénk volt-e, vagy nem, csak a háború közepén jöttek mifelénk sorozni, így '42-ben ment el Csege a keleti frontra, Oroszországba. Egyszer-kétszer levelet is írt, mindig mondta, hogy felszerelés nem jó, nem elég modern, ezzel nem lehet nyerni. Amikor jött a tél, még nehezebb volt nekik, -20-30 fokban, hiányos felszereléssel. Úgy volt, hogy hamarosan leváltják őket, '42 szenteste jött egy levél, hogy megsérült, de ne izguljak, nem nagyon súlyos, és végre hazajöhet, talán februárban, vagy márciusban.

A Don-kanyarnál harcolt, talán hallottál arról a csatáról. A hadsereg nagyobb része meghalt, vagy a szovjetektől, vagy a hidegtől. Én mégis reméltem, hogy hazajön. Ott voltam minden vonatérkezésnél, februárban, márciusban, egy éven át mindig. Jött egy tiszt valamikor, kicsit összefolyt az az időszak, talán nyár végén, aki barátja volt Csegének. Vele volt, amikor meghalt. Alig tudtam elhinni, pedig láttam, hogy igazat mond, hogy szerette és tisztelte Csegét. Mesélt róla, a szenvedéseikről, amiket láttak és átéltek. És akkor sírtam sokat, de végül megnyugodtam. Tudtam, hogy a férjem mennyire utálta a vérontást, a gyűlöletet, szeretetlenséget, a háborút magát. Azok után, amit át kellett élnie, nem tudta volna folytatni a megszokott nyugalmat, nem tudta volna feldolgozni azt a lelki fájdalmat, hogy valakit meg kellett ölnie. Nem lett volna képes ezzel élni. Tudom, mert ismertem őt. Ezért, bár nagyon hiányzott, sőt még mindig őt várom, tudom, hogy bárhol is legyen, jobb helyen van, mint itt.

Egy ideig hallgattunk. Végül aztán megszólaltam:
- Még nem tetszett válaszolni, hogy mit ünneplünk karácsonykor.
- Azt ünnepeljük, aki az élet Ura. Igazából őt kellene ünnepelnünk életünk minden napján. De karácsonykor azért különösen, mert ekkor mutatta meg a szeretetét, azt, hogy nem feledett el minket, nem hagyott magunkra a nehézségeinkben.
- Én úgy érzem, hogy egyedül vagyok.
- Tudom.
- Akkor miért nem segít Jézus? Ugye, róla tetszett beszélni?
- Igen, róla. Úgy érted a kérdést, hogy miért nem csinálja azt, amiről te úgy gondolod, hogy jó neked?
- Igen, valahogy úgy.
- Isten jobban tudja, hogy mire van szükséged, és azt adja neked. Van egy igevers, ami régen segített nekem, amikor a férjem hiányzott, és emiatt én is ezt a kérdést tettem fel, hogy hol van ilyenkor Jézus, miért nincs velem, miért nem lehetek boldog. Úgy szól, hogy többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív. Gondoltál már arra, hogy most valamilyen okból a szomorúság az, ami segít abban, hogy jobb ember lehessél?
- Nem, erre még nem... Ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív... Szeretném, hogy jobb ember legyek. De ugyanakkor szeretnék boldog is lenni.
- Mi szerinted a boldogság?
- A barátok, akiket bármikor felhívhatok, tudok velük beszélgetni, a szőke herceg, aki örül, ha vele vagyok, a zene, ami olyan szép, hogy könnyezem, ha meghallom. Amikor hazamegyek, és a szeretet vár, nem a vitatkozás, vagy a mindenféle feladat, amit meg kell csinálni.
- Á, az álom-élet. Sokat gondolkozol ezen?
- Igen, sokszor csak úgy eszembe jutnak történetek, és ott minden ilyen ideális.
- És amikor arra gondolsz, hogy mi nincs meg neked ebből, akkor sajnálod magad. Voltam én is így.
- Sajnálom magam?
- Nem?

Egy-két percig csendben maradtunk.
- De, végül is igen, de még nem gondoltam rá így. Pedig igaz, mert mindig eszembe jut, hogy nekem milyen rossz az életem, hogy nincs barátom, és egyedül vagyok, holott Künde néni sokkal inkább egyedül van, és mégis örül neki, mert talán így a jó. De honnan tudjam, hogy tényleg így jó?
- Ez a hit. El kell hinned, hogy létezik egy Isten, aki jó.
- Honnan tetszik tudni, hogy van Isten?
- Én hiszem, hogy van egy jó Isten, mert ha nem lenne, akkor nem lenne a világban jó sem. Annyi gonosz ember van, akikben inkább csak a sötétséget látni, de azért, mert létezik Isten, létezik a jó is. De most már későre jár, menj csak aludni, holnap is van nap, beszélgethetünk.
És ottmaradtam nála másnap, és harmadnap is, hallgattam a meséit az életéről, ami a háború óta történt vele, de az én fejemben még mindig azok a gondolatok jártak, amik szenteste. A boldogságról, szeretetről, önsajnálatról; amikről Künde néni beszélt.

Huszonhetedikén kikísért az állomásra. Azt mondta, hogy ez volt a második legjobb karácsonya, mert segíthetett nekem.
- Melyik volt a legjobb?
- Negyvenkettő karácsonya, mert jelet kaptam Istentől. Már nagyon elcsüggedtem, mert régóta nem küldött levelet Csege, de imádkoztam, és karácsonykor megérkezett. A postás tudta, hogy mennyire vártam, azért hozta el nekem. Utána egész szenteste Istennel voltam, énekelgettem, imádkoztam, egyedül, de mégis ez volt a legszebb karácsonyom.
Indult a vonatom, ezért el kellett búcsúznom Künde nénitől, aki ezalatt a rövid idő alatt nagyon kedves lett nekem, és megígértem, hogy hamarosan meglátogatom.

Amikor hazaértem, igyekeztem feltűnés nélkül bejutni, ez persze nem sikerült. Mindenki otthon volt, néhányan sírtak, valaki sürgött-forgott, volt egy-két rendőr is a házban. Persze, jutott eszembe, nem szóltam senkinek, hogy elmentem. A telefonom már régen lemerült, és különben sem vettem volna fel, azt hiszem. Most mindenki megkönnyebbült, hogy hazaértem, hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy valóban hazaértem.
Egy idő után, amikor mindent elmondtam, és bocsánatot kértem, hogy csak úgy megléptem, végre egyedül lehettem a szobámban. Sok átgondolni valóm volt.

Az ablakhoz ültem, mint mindig; most már karácsonyi hangulatom volt. Néztem a szállingózó hópelyheket, a szikrázó Napot, a csendet, azt, akit még soha nem láttam, Istent.