A dísztárcsa
A dísztárcsa / 1. /
Alkonyodott. A férfi - nevezzük innentől Péternek - a volán mögül figyelte a városszéli naplementét. Kitakarta ugyan néha néha egy egy magasabb ház,vagy olykor egy kusza téglasorból rakott magasabbra törő kémény és belesuhant egy-két busz, meg autó az aláfolyó vérvörös fénybe, de neki tetszett.
Boldog volt. Péntek, úton haza, már csak néhány méter ---
Kitette az indexet, és kikanyarodni készült a körforgalomból amikor éles csattanás rázta meg az alkonyat nyugalmát és már csak azt érezte, hogy pörög, mint őszi levél a szélben.
- De autóstól? - futott át az agyán - És nyár végén?
Még majdhogynem nevetett is ezen a gondolaton, de a következő pillanatban éles fájdalom markolta meg a mellkasát és a világ elsötétült.
- Nem , semmi baj, köszönöm ... - hebegte amikor magához tért annak a fehérruhás alaknak aki aggódó tekintettel hajolt fölé - Jól .... - és újra sötét
Következő éber emléke már zöldesszín kórházi szoba, fertőtlenítő és áporodott húgyszag keveréke volt, és az a gondolat : Mi lehet Nettivel.
Ki van most vele? Tudja egyáltalán valaki hogy Netti most egyedül kuporog a konyha sarkában .... Mindig ott gubbaszt, azon a kopottas párnán, amikor aggódik Péterért, és mindig örömmel ugrik fel és majdhogynem már repül, amikor fordul a kulcs a zárban.
- Netti .... , az autóm? Élek .... fáj - ennyi cikázott most a fejében , amikor nyílt a kórterem ajtaja és egy szemtelenül fiatal és csinos, igen, csinoska nővér suhant be rajta.
- Jééééééé a heteske felébredt ! Szóljatok a főorvosúrnak! - kiabált alkatához viszonyítva furcsán mély hangon a folyosó felé - Na hogy vagyunk, hogy vagyunk Csipkerózsika.
- Csipkerózsika? Hisz engem Péternek hívnak - tiltakozott a férfi - Csipke ? Mennyit ?
- Ma a negyedik nap. Ha nem lennének a műszerek, azt hittük volna kómában van. Jól bírja a szunyát. - viccelődött a nővér, miközben az ágy körül zizegő műszerek adatait véste fel a betegkartonra.
- Négy? Jaj. Akkor ....
A dísztárcsa / bevezetés/
Újra arra a furcsa érzésre ébredt. Lassan nyitotta ki a szemét, és mivel még alig hajnalodott, a félhomályban úszó árnyak között óvatos mozdulatokkal kelt ki az ágyból.
- Megtörtént. Megint megtörtént. - gondolta magában, amint körülötte kezdtek előrajzolódni a tárgyak körvonalai.
Felegyenesedett. A szemközti falhoz lépett, és a képkeretet, ami úgy csüngött a szögön, mint valami szélcibálta falevél az ághegyen a helyéreigazította; egyik szemét kissé behunyva még ki is szintezte.Megborzongott. A levegő jeges volt, de ehhez már hozzászokott. Mindig ilyen, ha előző este itt jár, és most megint itt volt. A szoba olyan, mint ahol valami tornádó söpört végig.Pantallója, mit este hanyagul az íróasztal melletti székre dobott most az ablak előtt hevert a földön.Inge az ágy lábánál vesztegel. A cigerettásdoboz majdhogynem egész tartalma szétszórva a gép előtt és a klaviatúrán. Könyvespolca kifosztott kincsesszigetként állt az északi ablak és a keleti ajtó partja között.A könyvek szerteszét, némelyik lapjával feszítve a szőnyegre, mások élére állítva a bútorok mentén.
- Itt vagy még? Jelezz ha itt vagy! Mit akarsz? Miért üldözöl?
Mélységes csend ült a férfi körül. Mégegyszer megpróbálta:
- Itt vagy?
Semmi reakció.Nem mozdult semmi.
- Elment ... már megint itt hagyott válaszok nélkül.
Az ablakhoz lépett.
- Száznyolcvanszor százhetvenes, cellás, osztott üvegezésű, hő és hangszigetelet. Igen. Ez biztos ... - gondolta a férfi, amit széthúzta a vastag brokát sötétítőfüggönyt.-... és piszkos. - futott át az agyán.
Odalenn az ablak alatt nyüzsgött a város.
- De hisz hajnal van ... ezek sem tudnak aludni?
Megpihentette szemét kicsit a túloldali üzlet kedves, szőke eladólányán, aki épp akkor tette ki a NYITVA feliratot, és mivel észrevette még vissza is mosolygott.Aztán a kereszteződés felől éles fékcsikorgás hallatszott, majd hangos szitkozódás. Megborzongott. Odapillantott a túloldali árokpartra.Még ott volt.
- Miért nem viszik már el onnan? - meredt még hosszú percekig a fűben heverő acélkék dísztárcsára.