kicsi kicsi boltom blogja

„Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.”
(Mészöly Miklós)

„Drága barátaim, akik egyszer majd haldokoltok, vagy valakitek haldoklik, és türelmetlen lesz, és nem akar beszélgetni veletek, hagyjátok. Mert az a jó, ha eltávolodnak a világ dolgai, és az ember csöndben van. Önmaga az Istenével. Én nem vagyok az én Istenemmel, csak keresem, nyúlok utána.” (Polcz Alaine)

Piszlicsárétól

bölénnyé avatódom…

Lepjen be a hó!

Pihézhetne már

ajkaimon a vétlen

sóhaj: -- Istenem!

Nem voltál velem.

De, de! Észrevettem. Csak

-- már nem is várom.

S még így is oda

somfordáltam volna, kül

önödbe -- csak légy.

Mint mikor egy őszi levél
Estében két – nyitott tenyér –
Pókfonál húr közé akad…
Maestro, -- koránt sincs vége --
Da capo al Fine!

A selymes rét
fűszáltekintetének
napfényveretes
kék gombocskája.

A barátság? Lövészárok-talizmán.
Számítasz rám, számíthatsz rám --
s fordítva. Fordít a bajok poklán.
Ha eltűnsz, nem is voltál. Most
haragszom rád. Amputálok.
Távol voltál, jóban, rosszban,
ne halljad meg, csonk jajom van,
nem is igen kiabálok.
Erőm fogy, hát ne vedd észre --
talizmánmentes ez a béke.