aimee blogja
Versnüx
aznap éjjel egymás után
kísértük a gravidákat
és a szülőszoba megtelt bevérzett szemű nyomással
mintha a születők hirtelen meginduló gnúk módjára
egymást lökdösnék elő a burokból
amelyben a víz túl hangosan emlékezett
a zuhanó test szigorú vonalára
úgy tűnt ezer évig lebegett
az oldalához szorított karokkal
fejjel fúrva magát a becsapódásba
a bábák később a teliholdra fogták
az aznapi kilenc újszülöttet
akik a sírásukkal mintha az időben
hagyott lyukat akarták volna kirajzolni
amelyet a művileg kipréselt apró kék test hagyott
s aminek a szívhangjait percekig hiába kerestem
a foltos bőrű has duzzadt sírdombja mögött
ahogy utánam valaki más is
és még valaki más azután
fehérül
már egészen folyékonyan létezem fehérül
fehér a testbeszédem is te mondtad
amikor úgy huszadszorra láttál fürödni
s felismerted magad a szappanozásban
azóta újult rutinnal figyelem hátha tényleg
mint azon a régenvolt napon
amikor órákig egy lavór hypóban áztam
és sikáltam apu anyu nézzetek ide
még nem jött le mind de szépen
kifakultam
ugye
és később
nem mertem még csak nyikkanni se
míg vártam hogy a lázam hűljön s a nyers
var alól újra sarjadjon a bőröm
a fekete
csakazértsem
úgy is mondhatnánk évek óta
hirtelen felindulásból vagyok veled
a múlás örök előérzetével de mégis
és azóta egy egész amfiteátrum épült bennem
többezres lelátóval mindösszes félszeimnek
párhavonta adrenalintág orrcimpákkal
odagyűlnek az aktuális kínpadra vonásra
tulajdonképpen komikus
ahogyan aritmizálódnak a szavak
ahogyan csakazértsem vallom be
a haldoklók passzív-agresszivitásával
mindvégig a szemedbe nézve zuhanok
vagy csak vérzik a legfontosabb szervem
el
tudom hogy fáj
hogy elvileg mocskosul fájnia kellene
és végre megértem a gladiátor-rabszolga elszántságát
ahogy a kezdettől lefelé fordított hüvelykujj
semmibe vételével vánszorogva de lendül
előre
várlak
amíg rohamozol még van mit vesztenem
Holi
majd azt mondjuk később hogy
ezek voltak a legszínesebb napjaink
a legpirosabban fájók és a legelkékültebb ajkúak
a visszatartott szavaktól s hogy csőlátásunk lett az
egymásra-nem-nézéstől az éppen kirobbanó tavasz
kaleidoszkóp-történetével a perifériánkon
haragoszöld és epesárga fullánkokkal szórtuk be
érveinket s a lélegzetünk közti szünetet
napviharos együttállásunk e máglya
szétpattanó narancsizzások heve a kezdetek
és a véget érések pontos idején
a helyhatározók és birtokosjelek ibolyántúli sugarai alatt
felperzselődtünk
bennünk hull most a jövő magja
a türelem s a legmélyebb árnyalatok csöndjén múlik
ami kikel belőle - rózsa vagy bogáncs
homlokunkon a megtisztultak üszkös jelével
túl a tikkadt függésen és összefüggéseken
túl a beavatáson
most már akár énekelhetünk is
mélységélesség
kerekesszék a buszon
beleszíjjazva egy félkegyelmű
úgy tűnik ugyanúgy nem tartozik senkihez
mint az ok nélküli mosolya és céltalan kézmozdulatai
csak ül ott bámul és gesztikulál és a szájából
időről-időre kövér nyálcseppek gurulnak az ölébe
egyetlen megállónál sem mozdul érte senki
a busz telik és ürül telik és ürül
s az utasok mindegyike előre mered
mert megbámulni ugye illetlenség
csak én látom őt
szép fekete szemében már-már
bölcsnek tűnő beláthatatlan üresség
annak felszínén valami kusza félelem árnya
talán végül elérkezett ez a pillanat is
hogy valahol akár egy megunt ebet
csak úgy ottfelejtsék