aimee blogja

ha hittem volna a valaha-nélküledségben most nem

görcsös reménnyel visszatartott lélegzet lennék az

ölelés nem lenne csóktalan üres búcsúmozdulat sem

szilánkos feneketlen szakadék a szó csillogó

tekintetű mosolygós képeket küldtem volna

minden másnap valami bolondosan kedves nyárszínű

levéllel és megfojtottam volna magamban ezt a túl

komoly hívőn szerelmes sebzett felnőtt-csecsemőt talán

most táncolnék a sírján ahová nyűgös nehéz kínjait temettem

és megtanulnám milyen kacagó futásnak lenni veled a

dombról lefelé vagy sötétbe suttogott semmiségek édesének

a nyelveden olyan könnyed és komolytalan és folyton jóllakott akár

a nyári ég és most nem lepné a megszomorodottak keserű lepedéke a

számat és nem a hiányod vacogna elsötétült mellkasomban

ha hittem volna a valaha-nélküledségben most

csókolóznánk a nagy piros buszok minden állomásán

a világ végéig és végig visszafelé és összefogódzott

ujjainkból nőnének ki a színes ünnepi fények

mert minden nap csak megérkeznél végre

és minden nap velem maradnál

egyszer volt hol nem volt egy ölelés

kora nyári délután volt

a lánynak aki adta mély

puha csend volt a hangja belehulltam

langyos őszi esőn és szaxofon futamokon éltünk

és hajnalonta a fákra aggattuk az örömünket

színes szép titkokba öltöztettük egymást

mielőtt a világba léptünk az elhagyottak kihűlt délibábjai közé

és új nevet választottunk magunknak mint az

örökké élők mikor visszatérnek a földre

ahol megszülettek s fényes

évgyűrűkbe fontuk a hajunkat

talán az a sok szép rajzos kavics

zúzta szét tiszta csöndjeinket a beléjük

taposott léptek visszhangjaival

a hold ezüstjéből kirajzottak az álmok

szilánkosra tört az ölelés üszkös

sebeinket tarkóra font karú hallgatással kötöztük

hogy becsapjuk a hollók vérszomjas szemét

s az ígéretek katonái mind elestek

a beváltatlan szavak szuronyaitól

elhantolatlanok maradtak

bomlásuk szagától őszbe rogyott a nyár

és jajjvörösre érlelte a harag tövisbokrait

a tél kivénhedt öle meddő  nem fogant több tavaszt

papírnapraforgó-mezőn találkoztunk utoljára

hogy tüzet okádjunk

én még

minden nap arra járok

felverte a gaz

Nagy szavak? Nincsenek. Kicsik sem.
Az igazi gyász mély. Leginkább hallgatag.
Csak kulcsok vannak, túl sok is, idegenné
lett ajtókhoz, s valami ősharag. Tárgya nincs,
nem oldja semmi. Csak kulcs. Az van. Meg ajtók,
amiken bemenni... ehh. És kín, és vigyor,
míg a szív szakad. No, meg új nap, mi alatt - mondják -
nincsen új már. Helyes. Ami volt - így marad.

Megszokom majd. Tudom. Megszokni semmi.
Érezni. Na. Az. Folyton keserűt nyelni,
és az a millió, őrjítő gondolat, hogy ugorj elé! Ki!
Le! Vágd fel! Nyeld le! Idd meg! Iktasd ki magadat...!
A jövőnek nincs képe immár, tehát én,
úgy tűnik, képtelen vagyok. Tavasz,
meg ibolyák, meg színesre lobbant párok... jajj...
Ti! Élők! Hagyjatok...

 Hagyjatok!

Te vagy az én sötétségem.
Mocskos és édes virágok ellenállhatatlan
harangzúgása a legcsöndesebb
éji órán, lila és nyers, akár a
titkok és a zúzódások színe.

Te vagy az én sötétségem.
Mohó habzsolója a pillanatnak,
összekulcsolt kéz a türelem
ősi módján, szent és forró, mint
az őrület és a halotti máglyák tüze.

Te vagy az én világosságom.
A pupilláink mögött versengő délibábok
vibrálássá morzsolódott hangján - ÉN
szólok hozzád, hogy kitöltsem eljövendő
kínjaink repedéseit.

 Te vagy az én világosságom.
Benned vetkőzöm, hogy bőrünk sóhajtásaitól
szabaduljak, hisz már
az első pillanatban megterveztük
minden mozdulatunkat, s most
a fák gondolatmagasából zuhannak
érintéseink egymás felé,
átcsurognak a csodák valóságán
 és harapnak. Lassan 
lerágnak fehérlő csontjainkig, 
 az ólmos némaságig és falnak...

...szívszakadásig.