aimee blogja

úgy is mondhatnánk évek óta
hirtelen felindulásból vagyok veled
a múlás örök előérzetével de mégis
és azóta egy egész amfiteátrum épült bennem
többezres lelátóval mindösszes félszeimnek
párhavonta adrenalintág orrcimpákkal
odagyűlnek az aktuális kínpadra vonásra
tulajdonképpen komikus
ahogyan aritmizálódnak a szavak
ahogyan csakazértsem vallom be
a haldoklók passzív-agresszivitásával
mindvégig a szemedbe nézve zuhanok
vagy csak vérzik a legfontosabb szervem
el

tudom hogy fáj
hogy elvileg mocskosul fájnia kellene
és végre megértem a gladiátor-rabszolga elszántságát
ahogy a kezdettől lefelé fordított hüvelykujj
semmibe vételével vánszorogva de lendül
előre

várlak
amíg rohamozol még van mit vesztenem

majd azt mondjuk később hogy

ezek voltak a legszínesebb napjaink

a legpirosabban fájók és a legelkékültebb ajkúak

a visszatartott szavaktól s hogy csőlátásunk lett az

egymásra-nem-nézéstől az éppen kirobbanó tavasz

kaleidoszkóp-történetével a perifériánkon

haragoszöld és epesárga fullánkokkal szórtuk be

érveinket s a lélegzetünk közti szünetet

napviharos együttállásunk e máglya

szétpattanó narancsizzások heve a kezdetek

és a véget érések pontos idején

a helyhatározók és birtokosjelek ibolyántúli sugarai alatt

felperzselődtünk

bennünk hull most a jövő magja

a türelem s a legmélyebb árnyalatok csöndjén múlik

ami kikel belőle - rózsa vagy bogáncs

homlokunkon a megtisztultak üszkös jelével

túl a tikkadt függésen és összefüggéseken

túl a beavatáson

most már akár énekelhetünk is

valahol van egy igazi apám is
a legjobban rá hasonlítok 
bár még sohasem találkoztunk
nekem csak a fél neve maradt itt
ettől feleződtem meg én is azt hiszem
évente végigvezetem az ujjam a folyók hosszán
de egyik sem ér el egészen Afrikáig

sosem volt merre indulnom hozzá
de azt mondják a víz
mindennek őrzi az egyedi lenyomatát
s ha tengerparton járok
mindig nyelek a hullámokból egy kortyot
így gyűjtögetem őt magamba
és hozzáadom a legmélyebb nincseimhez
ahhoz a majdani valószínűtlen felismeréshez
ami olyan csalókán fluoreszkál a csöndjeim szélén
mint a mélytengeri halak álma

végül meghallod a köveket 
bennük a hívást. 
rokonabbak a szülőanyádnál 
akivel csak a DNS-ed közös. 
minden más lerakódás
mint a régészeti leleteken a formák lenyomata.

volt, aztán nincs folytatás. 
a honnant felmorzsolták a viharok
a hová éppen most van
az ok pedig talán sosem létezett. 

csak az őrzés van. 
a bezárkózás, a rétegződés. 
csak az elnehezült lélek nyomása. 
és ha elég mélyre rejtőzöl
s elég sokáig
tán akad némi reményed
kikristályosodni.

persze könnyebb volna ha csak egy fájdalmas izom lennél
vagy menstruációs görcs
havonta egyszer pár napig
megszüntethetnélek néhány pirulával
meleg borogatással
és a következő hónapig eszembe sem jutnál
idővel hőhullámokká párolódnál
majd elcsendesednél
aztán a megkönnyebbülést belepné a mész
mint az agyereket
végül kikopnál a tekervényekből is
a szavakkal együtt kiütne a fejemből 
a szél


a szív
a szívről nem sokat tudok
halékony izom semmi más