aimee blogja

kerekesszék a buszon
beleszíjjazva egy félkegyelmű 
úgy tűnik ugyanúgy nem tartozik senkihez
mint az ok nélküli mosolya és céltalan kézmozdulatai
csak ül ott bámul és gesztikulál és a szájából 
időről-időre kövér nyálcseppek gurulnak az ölébe
egyetlen megállónál sem mozdul érte senki
a busz telik és ürül telik és ürül 
s az utasok mindegyike előre mered
mert megbámulni ugye illetlenség

csak én látom őt
szép fekete szemében már-már
bölcsnek tűnő beláthatatlan üresség
annak felszínén valami kusza félelem árnya
talán végül elérkezett ez a pillanat is 

hogy valahol akár egy megunt ebet 

csak úgy ottfelejtsék

a műtőknek félelmes magányszaga van
tömény könnyfacsaró ideggáz
párolog a kinyújtóztatott testből
csak maszkban beöltözve viselhető
csak mechanikus idegen félszavakkal
lehet beszélni a közelében
a zöld falak közt sem szelidül
s csupán a legélesebb eszközökkel vágható
a legsűrűbb részeit óvatosan kimetszik
monitor sivít ha túl sok szökne belőle
a feltárásnak precíznek kell lenni
hogy a foltozás után is egyben maradjon
mert ha elszabadul
a könnyek

Tegnap is ültem ott, olvastam, közben remegett a lábam, a kezem,

és csak abbahagyni szerettem volna egy szó közepén,

és eltűnni a balfenéken. Pedig kedvesek voltak velem.

Aztán egész úton hazafelé írtam.

Tőlem teljesen idegen stílusban,

amelyben minden szó is éppolyan idegen

és mikor hazaértem, írtam a linóleumról,

a kilincsről, a gombról a farmeremen,

a repedésről a falon, csupa baromságot, és bőgtem,

mert nekem ez NEM MEGY!

Én. Ezt. Így. Nem. Tudom!

Mióta felébredtem, írok fejben, írok papíron,

írok a tojássárgájával a tányérra, a porba a polcokon...

Megírom magamnak a nagy nincseket, ahogy régóta szokom, vigasz

talkodom, hogy kicsit halkuljon az üvöltés a fejemben,

kicsit ernyedjen a görcs, amivel vágyom nekifeszülni,

mások szellemi fölényének, ami ellen, nekem semmi

féle fölény nincs a birtokom

ban. Feladom, úgy tűnik én csak érezni

vagyok képes, de nem gondolkodom.

Hát... csak kipukkant egy újabb, rózsaszín illúzió,

hogy én picivel is több vagyok, mint egy ápoló

nő, és holnap talán majd egész más érzés lesz kicserélnem egy pelenkát,

vagy letörölnöm egy homlokot, a kezem erre van idom

ítva, az agyam ezeket a szükségleteket ismeri föl,

majd szép lassan elfelejtem, hogy az ige görögül logosz és elfogadom,  

hogy az én utam egy linóleumborítású folyo

só tóltól-tóligja, az emelkedésem maximum kettő emelet,

határaim zárt ajtajú, fertőtlenített szobák

és a szándékos, vagy szándéktalan kizu

hanást gátló rácsos ablakok,

és ha felnézek az égre, az a nagy magasság,

az a nagy kékség nekem sem jelent majd mást,

mint a többieknek, akik felmérik a felhőzetet,

és sóhajtanak, hogy megint esni fog.

A koporsó nyitott volt.
Nylonzsákban feküdt anyám,
a selyembélés és a szemfödél között.
Talán a szagok miatt kellett a zsák.
Talán, hogy a párától ne lássuk
a bonckés és a csontfűrész nyomát
a hátrafésült haja alatt.
Szája lila, pillája zúzmarás volt,
hideg gomolygott körötte.
Ma már tudom: a tetemtárolóé.
S hogy a halottakat mindig megskalpolják.

Aztán bezárták krisztusi szögekkel,
óriás-hangú kalapáccsal.
Lassú léptekkel imbolyogtak vele,
föletetni a fekete földdel,
miközben a pap örök fényességet ígért
és mi virágokat dobáltunk utána.
Talán a szagok miatt kellettek virágok.
Talán, hogy világítsanak fehér fejükkel.
Odalentről, fölfelé…

Már akkor is tudtam:
a halottak körme, még sokáig nő tovább.
Csak az ég a tudója, meddig vártam hiába,
hogy végre kiássa magát.

… amikor elzuhant,
nyitva maradt a szája,
a szeme.
Utóbbi furcsán megvakult,
éles és mindent-tudó lett,
előbbi csodálkozó, szederjes és ernyedt.

Húsába mélyedő ujjaim
vértelen-sárga nyomokat hagytak
és gerincem beleroppant,
míg bevonszoltuk a szobába,
fel az ágyra.
(évek kellettek, hogy újra
fölegyenesedjek)

Később az orvos
megmarkolta a mellét, miközben
azt mondta: -Anyád meghalt, kislány. Vége.
És amíg felöltöztettem a pőre,
megszégyenített testet,
hosszan, iszonyodva bámultam
a fanszőrzetén egy apró,
közönnyel párolgó vízcseppet.