Novella

afrodityka•  2014. augusztus 19. 13:33


A háromlábú zongora, a cseresznyevirágos kalap, a kerti kispad és a rézfán 

fütyülő története.

 

Történt egyszer, hogy a rézfán fütyülő hetykén sétált a zsenge fűben, mert már igen csak elgémberedett a lába a fán álldogálva. Rá is kezdett mindjárt egy vidám dalra:

– Az élet de csuda szép,

a kiskert is meseszép,

tele virágokkal, jósza….. – ekkor hirtelen abbahagyta a fütyülést, pedig ehhez értett a legjobban. Ugyanis meglátott a fűben egy cseresznyevirágos kalapot, amitől elakadt a lélegzete. Miután az ámulatból magához tért, elhúzta a száját előbb jobbra, aztán balra, majd homlokát ráncolta, és fejét vakargatva imígyen szólt:

– Hát ez a maskara hogyan került elém? Tán a szélsuhan repítette ide, vagy valaki egyenesen bedobta a kertbe?

Na, nem kellett sok a cseresznyevirágos kalapnak sem.

– Micsodaaa ??? Hogy bedobott volna valaki? Tudod, teeee…, te rezesmicsoda, hogy ki vagyok én !!!???

– Tudni tudom, – pontosabban látom, – csak azt nem tudom, hogyan kerültél ide?

– Cöcöö, – mondta a cseresznyevirágos kalap, de csak nagyon finoman, hogy érezze az a rezes micsoda, hogy kivel is van dolga. Aztán megpróbált olyan dámás hangon megszólalni,  - mit megszólalni, trillázni, fuvolázni. – Tudod én olyan kalap vagyok, aki csuda szép dámák fején szokott díszelegni. Ezektől lesznek csak a hölgyek olyan igazi mesésen szépek, olyan dámás dámák! – riszálta magát jobbra, meg balra, amúgy igazán szexisen, ami kalapból lévén, igen csábítóan sikeredett.

Na, ettől megint zavarba jött rézfán fütyülő, mert nem igen tudta, hogy mi az a dáma? Eszik? Vagy isszák? De nem merte megkérdezni, mert akkor elárulta volna tudatlanságát, gondolta magában. Éppen meg akart szólalni, nehogy alulmaradjon a beszédben, amikor egy kellemes hang ütötte meg a fülét a kertben. Egy zongora volt az, mégpedig egy háromlábú zongora. Cseresznyevirágos kalap felvidult és egyből odalibegett, - olyan igazi nőcis módon, - majd hirtelen fenn termett a zongorán.

– Na, látod, én ezt is tudom, hogy micsoda! Fogadjunk egy piros cseresznyében, hogy te ezt sem tudod! – csicseregte, miközben fel s alá bögyösködött a zongora tetején, majd néhány piruett után csábos mosolyra húzta a masniját.

Így rézfán fütyülő mégsem mert megszólalni, és zavarában olyan piros lett, mint egy cseresznye, már ha lett volna ott, akkor cseresznye a kalapon kívül. Cseresznyevirágos kalap pedig a zongora tetején olyan kecses táncba kezdett, hogy nem csak a rézfán fütyülő, de a kerti pad is ámulva nézte. Mert hogy az is volt a kertben. Bizony, egy kopottas, pirosra festett kis kerti pad. Egyszer csak vége lett a zongorajátéknak, és cseresznyevirágos kalap úgy huppant le a padra fáradtan, mint egy vizes szivacs, ami ugye nemigen illett egy dámás kalaphoz. Kicsit szégyellte is magát, hogy a zongora tetején táncolva így megizzadt.

A kerti kispad kisvártatva megszólalt:

– Óh de bájos kiskegyed! Olyan kecsesen táncolt, hogy még én is megmozgattam a falábaimat, úgy izgalomba jöttek a kegyed táncától. Na de vigyázzon, drága cseresznyevirágos kalapocskám, bele ne üljön az én rozzant szálkáimba; nekem nem baj, de kegyednek – majd zavarában egy nagyot nyelt – talán igen… már megbocsásson. És zavara egyre erősebb lett, a piros színe még pirosabbra váltott. Azt hihetné bárki, hogy bizony szerelembe esett. Rézfán fütyülő meg mindeközben csak meresztgette a szemeit, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve elővette legszebb csalogány fütyülését és rákezdett egy érzelmes fütyülésre. Mert aki nem tudná, a csalogány nem csak dalol, hanem fütyül is.

Na, ettől meg a háromlábú zongorát rázta ki a hideglelés, hiszen az ő játékához képest ez a rézfütyülő micsodázása igencsak hasonlított inkább egy varjú károgására. Nem is hagyta annyiban. Újra rákezdett egy szép dallamra, méghozzá arra a dallamra, amit már korábban rézfán fütyülő is fütyült:

– Az élet de csuda szép,

a kiskert is meseszép,

teli virágokkal,

jó szagú rózsával.

Erre a dallamra olyan vidámak lettek mind a hárman, hogy egy csuda kis előadást rögtönöztek nyomban. A zongora zongorázott, rézfán fütyülő fütyült, cseresznyevirágos kalap meg úgy pörgött, forgott, ugrált és csavargatta a masniját a zongorán, hogy öröm volt nézni!

A kerti kispad meg szerelmes pillantásokkal nézte az egészet, alig várta, hogy vége legyen a mulatságnak és végre cseresznyevirágos kalap megpihenhessen az ölében, ami be is következett egy táncórányi után.

Így mindenki boldog és vidám volt legalább egy órácskára.

 

G Szabó Éva

2014. július 24.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!