2018 Kutyálkodás

Lélekhangverseny

Teremtőm, egyetlen otthonom,

hol születik és hal a világ,

ki mindeneknek felette állsz,

aki elbocsátva visszavársz,

ki az utamon próbára tesz,

Te büntetsz, dicsérsz vagy bennem élsz?

Egykoron nevedben áldanak,

vagy máskor fejemet veszítik,

ha beszélnek rólad, viszályt szül,

s nyugalmat híven hallgatóknak.

És rád találok vagy rám találsz.

Ki vagy te, érzem, de nem tudom.

 

S te ki vagy, neked sírok, segíts,

mikor bennem még csak lélek él,

testem földi léthez nem szokott,

ki vagy nő, ki keblére ölel?

Fényét a túlról kölcsönkapja,

ki értem vagy tőlem változik,

véd engem vagy eldob magától,

vagy ölelgetve uralkodik.

Aki jót vagy rosszat tanácsol,

vagy csak egyszerűen velem él,

ápol, követ, elenged és vár,

szeret, segít és velem bukik.

 

Aki kettőnk védelmére kel,

ki vagy te földerőt hordozó?

Uralva őrzője létünknek,

parancsolva hűséges szolga,

ki életét áldozza értünk,

vagy majdan életünkre törhet.

Másokat durván igába hajt,

uralmat lelvén minket elfeled,

kit ha elhagyunk, erőt veszít

s nem látja értelmét a létnek.

Majd titkon jöttként cinkosan szól

és sokunkat ágyába fektet.

 

Kik vagytok ti, vér a vérünkből,

a bajban egymáshoz siettek,

s ha jó az élet, összerúgtok

egymást félretúrván a koncért.

Kik elszakíthatatlanul még

a gyűlöletben is szerettek,

idegenekkel ölre mentek,

büszkén ölelő riválisok,

szidalmatok egymásra hullván

átalakítja az ősidőt.

S vagytok a láva, a középpont,

kik körül legendák forognak.

 

Ki vállamhoz kérés nélkül áll,

békésen szemléli lábamat,

ha versenyez vagy ha megbotol.

Ki nem ítélkezik felettem,

sírás vagy kacagás egyre megy,

ki mellé hűen állok én is,

nem nézem, ennek mi haszna van.

Együtt táncolunk át a mába,

elválva százszor, együtt vagyunk

mégis, pedig nem ragaszkodunk.

Könnyed szabadon talál a perc,

mely célunk véges kísérete.

 

Ki vagyok én e forgatagban?

Küldött-e léteknek színpadán,

vagy belső nyugalmat kereső,

magányos vándor és bölcselő,

ki tudja, hogy sokban nincs szava

és méltósággal félreáll,

ha rohanó buták sodornák.

Ki érzi, a harc nem teremthet

egymásba láncként átfonódó

harmóniát, törvényt sem hozhat,

sem iskolát, ezért a játszva

újragondolás, s nem ér véget

a vágyat teremtő változás.

A kakas ódája

Szemétdomb, kakasként otthonom,

hol születik és hal a kukac,

ki mindeneknek felette állsz,

aki éhségemben visszavársz,

ki bögyömbe gilisztákat tesz,

mi vagy te? Érzem de nem tudom.

 

S te ki vagy, ha csipogok segít,

mikor nincs még tollam csak pihém,

testem földi léthez nem szokott,

ki vagy nagy barna tollanyóság?

Körbeölelsz nagy szárnyaiddal,

Majd csőröddel engem félreversz.

 

Aki mindőnk védelmére kel,

ki vagy te földerőt hordozó,

féltve őrzője udvarunknak,

ki ételed áldozod nekünk, 

majdan késsel életünkre törsz,

s tele hassal minket elfeledsz?

 

Kik vagytok ti vér a vérünkből,

a bajban egymáshoz siettek,

s ha jó az étel, összerúgtok,

egymást félretúrván a nyűért.

amit elszakíthatóan még 

a gyűlöletben is szerettek?

 

Ki kertembe kérés nélkül áll,

békésen szemléli dombomat,

bár méltán harcolunk a tyúkért 

két kakas együtt nem maradhat.

Ki leszel vesztes vagy legyőző?

Gyere viadalra, csőrre fel! 

 

Ki vagyok én e forgatagban,

büszkeség a kertnek színpadán,

ki érzi, csak a harc teremthet

kukorékolós harmóniát,

s nem ér véget a korán kelés,

sem a fazékig kakaskodás.