Lassan gurulva haladok előre, s roskadva ezernyi gondolattól, s érzéstől feszülök. Megyek a szinte szabályosan erezett macska kövön cipekedve.
A por, a szél, a hó, az eső, s semmilyen vihar nem állíthat meg, sorsom a cipelés. S ha néha vissza is gurulva, egy két málhát elhagyva unott léptekkel előre fele igyekszem.
Egy faluba érek, s újabb málha terhel engem. Van itt minden, szemét, arany, ezüst, fém, de még gyémánt is. Cipekedve teszem utamat meg előröl, s haladok egyre csak előre.
Megyek, de nem tudom mikor törik meg valamelyik alkatrész. Hisz értetek, miattatok cipekszem, s nem csak az én terhem viszem, utam két végű, domb s völgy szerű. S a remény, hogy egyszer, kilépve e örök körforgásból, üres leszek.