Koszorúba zárt "Pudingnyi" költészet

1.

Puding evése a próba, íme:

még ma is örökérvényű e szólás,

s ha soraimban netán egy-egy szó fás,

újrametszem, legyen szép az íve.

Anyanyelvem erre épp tökéletes,

világhírű a magyar nyelvjárás.

Mindent tudni róla nem elvárás,

de belőle költeni őrületes.

S ez az őrület ragadt magával,

gyermekversek egyszerű szavával

szerelmét annó lelkembe szétszórta.

Mer' ez Nékem szerelem holtomig,

átjárva testemet a csontomig,

kóstolgatom, ízlelgetem régóta.

2.

Kóstolgatom, ízlelgetem régóta,

és minden falattal kicsivel több,

kicsivel jobb lesz az a kicsiny, csöpp,

apró lélek ki e szonett írója.

Üdülni, pihenni akarok most itt,

ügyesen, könnyedén csak rímelni,

érzésekkel sorokon síelni.

Az olyan elegánsan, igazán fitt.

Majd, ha kisujjból kirázva teszem,

egyszerűen ahogy levegőt veszem,

no akkor majd nem fullok mély tóba.

De addig lám dadogós a haladás,

míg suttogó a dal, a balladás, 

s néha nem több csupán csak egy fél nóta.

3.

S néha nem több csupán csak egy fél nóta,

ki meghallja néki dallama szól.

Remélve elmarad jajszavaktól

vagy letudják annyival: sok szép strófa.

Szavamra mondom már az is dicsőség,

főképp, ha bíráló száj gazdája

lőn építő jelleggel használja,

s a lexéma tőle nekem minőség.

Biz én üdvözlöm majd mindazt mit kapok,

ezek olykor derűs vagy borús napok,

nem számít, legyen őszinte szíve.

Hisz én onnan állok elé rigmussal,

igazi, de nem mesteri virtussal,

belőlem öröklött sápadt színe.

4.

Belőlem öröklött sápadt színe,

halvány mint fátyolos őszben napsugár,

de akár a természetes szarugyár

oly szilárd és közlékeny a híre.

Magában hordozza az én jegyét,

édessel, keserűvel fűszerezi.

Jól hiszed, ez amolyan műveleti,

ha ösztön vezeti poeta kezét.

Pont ettől ékes és sajátos a mű,

minden költemény az író énhez hű

és ad végtelennyi teret cserébe.

Mer' a lélek is egyfajta világűr,

akkor is, ha hatalmas nagy kottazűr,

önbizalommal állok elébe.

5.

Önbizalommal állok elébe,

magamat folyton próbára késztetem

és hogy a gátakat majd jól-e veszem,

belül szól szavaknak halk zenéje.

Dorombol vagy zakatol az ütem,

függ ama mindenségnek függvényétől,

abban annak éppeni szűrésétől

hallja meg dallamát benső fülem.

S ha szegné árny vágyamat írásra,

szemeim nem engedem sírásra

inkább csak merengek költői múlton.

Bizony ez tény, mindükkel megesett,

hogy ihletben olykor lett elesett.

Mestereket követve járok úton.

6.

Mestereket követve járok úton,

koordinál a már kitaposott,

mely oly nagyszerűen kidolgozott,

mint lakatzárnak vésete a kulcson.

Van lakatom több is és van hozzá kulcs,

hisz vagyok önmagam lakatosa,

mit nem nőtt be még dús galagonya,

így valék mindig szomjazó magyar sulc.

Mer' a rím létem, aqua vitae!

Ha magam kérdem: na, mit írtál le?

Csupán annyit jelentek: nincs baj Houston.

Mer' ha száradna ihlet hangszerem,

a létidőm sütötte flaszteren,

hol, ha szomjaznék megállok egy kúton.

7.

Hol, ha szomjaznék megállok egy kúton,

(mint minden kortárs ki szintén kutas,

no nem benzin, nem ám, csak létutas)

mélázni sok vállat terhelő súlyon.

Mindünknek van min bőségben nincs hiány,

hiába vágyunk enyhébb keresztre,

ugyanúgy állnánk kútnál, meredve

és keresnénk: mi is a helyes irány.

Legyen az erkölcsi, morális séma,

nem rendhagyó az, hogy a költő néma

és csak vár, és csak tűr egy kopott székben.

Na azt nem! Én ugyan biz nem hallgatok!

Eszmekorsómat megtöltve ballagok,

ahonnan tudást nyelek le lében.

8.

Ahonnan tudást nyelek le lében,

melynek íze számban sokszor harmatos,

máskor lehet nyers, amolyan fapados,

de mint lehet felhajtom sebtében.

Mindet az utolsó cseppig akarom,

s ez nem önzőség, nem is pimaszság

csak emberi vágy, ez az igazság.

Ezért kész vagyok nyújtani a karom.

Mer' hogy alkossak, miből, tán tétlen

vagy másokét regéljem el szépen?

Az lelkemnek nem virágzó, gyér vetés.

Így kiadom amim van jelenleg,

a semminél többet, de mellesleg

bizony mondom: ez önmagában kevés.

9.

Bizony mondom: ez önmagában kevés,

a tudás mi akarat nélkül marad,

az csak stagnálva álló, helyben halad

és elvész benne minden mi oly mesés.

A vágy, szomj, a kíváncsiság bérce

puszta töltetlen töltéssé válik,

hová nem jár ihlet majd, csak pánik...

ki vágyik rá, kinek kell ilyen mérce?

A sürgés mit ér, ha félbe marad

avagy oka fogytán meg-megakad

és helyébe lép a nagy semmittevés?

Kérdések glédában mint létezők,

válaszra éhesek az éhezők,

nem elég magamfajtának csak evés.

10.

Nem elég magamfajtának csak evés,

ha azt nem oszthatom meg másokkal,

hisz akkor csak íródott vásott dal,

csak egy gondolatból kipattant kelés.

Mi megélhet napokat, heteket,

lehet éveken át revesedik,

egy fiók aljába keveredik,

s ott nyugodva nem mozgat meg fejeket.

Mily hálátlan képsorok mind ezek,

sok-sok műnek mit alkottak kezek,

mire jövő irodalma nem épül.

Bár, míg van ember, papír és tinta,

addig ne csak úgy reménykedjek, mintha...

Tudnom és akarnom kell, hogy készül!

11.

Tudnom és akarnom kell, hogy készül,

hogy él még a földön sok iródeák,

kik strófáznak népemnek orchideát

mitől irodalmunk tovább vénül.

Ez mozgat, hajtja írói vénám,

eme sorok és pillanatok szentek.

Most a mostban lám mily szép múltat festek

anélkül, hogy én érezném bénán.

Hagyom kibontakozni önvalóm,

versemnek ez a legjobb biztatóm,

nincs létemnek kirakati válsága.

Végre, hosszú idő után értem,

sőt mi több, pontosítok, már érzem,

miből lesz a könnyedsége, lágysága.

12.

Miből lesz a könnyedsége, lágysága?

Tudásfa érzelemtől burjánzik,

öntözve, ápolva az pompázik

s lesz az örökké örökzöld nagysága.

Fog szemet gyönyörködtetni gyümölcse,

dallama szívet, lelket melenget

és kit merre, hová is terelget,

azt a tükörbe magának üvöltse.

Mer' erre született mind, az összes:

hírmondó legyen, egy néma győztes,

fénytáncot csellengő, sokszínű fáklya.

Derűs, borús, vidám vagy játékos,

az lehet véletlen vagy szándékos,

hogy színe mitől piros, barna, sárga.

13.

Hogy színe mitől piros, barna, sárga?

Olybá tűnhet nincs rá pont válaszom,

ha mégis lenne, én azt választom:

az író és olvasó aktív vágya.

Hisz kettőn áll a vásár, ez legitim;

mire gondol költő és fogadó.

Elemeire ugyan bontható,

de az igazság sokszor mély és intim.

Látom én is, te is, mindenki látja,

nem takar szemeket ellenző hártya.

S lőn értelmezhető mire épül.

Mer' kell az alap és kell tartó pillér

mit összehord a mindenség és kimér.

Mestermű ez, mi magából szépül.

14.

Mestermű ez, mi magából szépül

és adja valóját ki azt keresi,

ki nem sajnál időt, sőt azt beveti,

annak szól és ad belőle részül.

S lehet fogantatik tőle szikra,

gyökeret vethet ott az elhintett mag.

S lehet változást hoz mint hullócsillag,

és lesz gondolat remény, mi tiszta.

Ám mi lényeges, az nem más mint a tett,

az miért a gondolat és remény lett,

mitől lesz édes vagy sós szánk íze.

Hát ne, ne várakozzék másra senki,

éljen, alkosson, fogadjon, ennyi.

Puding evése a próba, íme...

15.

Puding evése a próba, íme:

kóstolgatom, ízlelgetem régóta,

s néha nem több csupán csak egy fél nóta,

belőlem öröklött sápadt színe.

Önbizalommal állok elébe,

mestereket követve járok úton 

hol, ha szomjaznék megállok egy kúton,

ahonnan tudást nyelek le lében.

Bizony mondom: ez önmagában kevés,

nem elég magamfajtának csak evés,

tudnom és akarnom kell, hogy készül.

Miből lesz a könnyedsége, lágysága,

hogy színe mitől piros, barna, sárga.

Mestermű ez, mi magából szépül.