Május a bástyák felett

Még hűvös a reggel, a fény csak tapogat,
az utcákra szórja a sárga lapokat,
nem a virágillat fojtja meg a várost,
csak a szél feszíti a vékony kabátot.

Gránitból a város falat emel körénk,
világörökség őrzi léptek ütemét,
a sós pára rátapad a vén falakra,
úgy simul a múlt itt a közös szavakra.

A bástyák alatt az óceán morajlik,
míg a horizont a végtelenbe hajlik,
s a távolban egy néma, fehér torony áll,
fénye a habok közt biztos utat talál.

Nincsen benne eskü, se nagy, kerek szavak,
ahogy a vállam a falhoz érve marad,
s a bástyák felett, a fojtott zajokon át,
érezzük az óceán kéklő ritmusát.

Május van, látod, nem kell, hogy elvakítson,
elég, hogy ez a csend egy ponton kinyisson,
s a kikötő lassan a napba beleég,
tudom én is: ez a perc pont így volt elég.