Florine blogja

Mikor a papír néma marad még,
s a ceruzahegy csak egy sötét vég,
ott várakozik ezer évnyi szó,
mi elmondható,el nem mondható.

A vers nem betű, nem tinta-jel,
hanem a szív, mi ébredve felel.
Egy láthatatlan, bűvös fonál az,
melyben a múlt és jelen, mind igaz.

József Attila konok hite ég,
minden sor, mit papírra vetett rég,
ne csak éljünk, lássunk is a tájon,
s a szó a sebre gyógyírt találjon.

Mert a művészet híd az ég felé:
mi felemel az út pora fölé,
üzenet generációkon át,
zengi a lelkünk örökös dalát.

Legyen a vers ma mindannyiunké,
a rím a ritmus közös ütemmé.
Hogy a költészet fáklya fényénél
váljon a szó friss, búzakenyérré.

Költészet napja április 11

Az élet nem tervrajz, hanem áradás,
néha hömpölygő , iszapos, folyó,
máskor sziklának feszülő, vad zuhatag.
Nem a parton dől el a sorsunk,
hanem ott, ahol a víz legmélyebb,
ahol a csendnek nem súlya, éle van.

Boldogulni nem annyit tesz, gyüjteni,
és falakat emelni hideg kövekből,
hogy elszigeteljük a külvilág zaját.
A boldogulás nálam az belső győzelem:
mikor még a repedéseken át is fény tör be,
még a sárban is egyenes a gerinc.

Az emberséges ember pedig olyan,
mint a viharban álló gyümölcsfa:
ágaival az eget karcolja, de gyökerei a földé,
nem hajlik el a gyengébb elől,
inkább árnyékot ad annak, aki elfáradt.
Nem a hangja nagy, hanem a jelenléte,
szavai nem vágnak, inkább kötöznek:
tudja, hogy a legtöbb, amit adhat,
ha a másik szemében is meglátja az embert.

Mert végül nem az marad meg, amit elértünk,
hanem a kezeink, szíveink meleg emlékezete,
és az a sziklaszilárd"itt vagyok",
ami visszhangzik az idők végtelen falán.

Onetangi partján felfehérlik a homok,
Lépteim nyomában sósíz, pára gomolyog.
Kirándulás volt ez az ízek világába,
Sommelierként néztem a tengeri tájra.

Waiheke partján sok szőlőtőke ébred,
Vendégmunkásként voltam ott a borászokkal.
Pohárba töltögettem a napfényes évet,
A tengeri szélben álltam a zöld dombokkal.

Aranyló chardonnay csillogott a rőt fényben,
Bíborszín syrah-k közt töltöttem sok dolgos órám.
Barátok maradtunk a jó munka hevében,
Aucklandi hajnal ott beragyogott hozzám.

A domboldalon,pincék hűvös nyugalmában
Ízlelgettem a földnek minden édes titkát.
Képzeletem odavisz messze vágyaimban,
Szívemben most is őrzöm Waiheke múltját.

Ég és víz szélei messze összeérnek,
Aranyat szór rájuk a lenyugvó napfény,
Vége van mára már minden nehéz éjnek,
Új erőt merítek e-csilló reményből.

Kék víznek tükrében békére találok,
Homokos partján oly sokszor elmerengek,
Sós széllel érkeznek távoli világok,
Hűvös hullámokon gondok elpihennek.

Végtelen horizont hívogat magához,
Lelkem vad viharát csendesíti habja,
Léptem ha megfárad,mélye nyugalmat hoz,
Szívemet a vize végleg befogadja.

Vágyaktól terhesen lüktet a néma táj,
Szerelmes sóhaját küldi a déli szél.
A földnek mélyében ma már semmi se fáj.
Minden rög titka nászról, jövőről beszél.

Smaragdszín lánggal ég minden kis zsenge ág,
S az égbolt kékje, mint selymes puha palást.
Hevesen várja a várakozó világ,
Ezer kis bimbóját, e szent feltámadást.

Te is ébredj velem nézd, míly arany a fény,
Szerelmet hoz a Nap a reszkető vízen,
Édes vallomást ír újra egy szép regény.

A kert virul, tavaszt súgnak a fellegek,
S múló életemet szítja a hű szíved,
Túlélek veled minden fagyos ,vad telet.