Florine blogja

Nem látható még, merre vezet az út,
a néma térben titok a vallomás,
Ahogy az éjbe nézünk, benne mély kút:
Szívünk a csendben halkuló dobbanás.

Hangtalan elsuhanó csillagpercek
ezüstös szárnyán remeg a tiszta fény.
A láthatatlan égi őrzők mennek
hangtalan, suhanva, mikor a Nap kél.

Nem kell most a szó, nézd a tekintetet,
melyben a lélek rejtőzik, elmerül.
Angyal-suhogás hallik a sötétben,
mint idő a csend közepén, elrepül.

A hajnal már közeleg felénk végleg,
s két szívverésünk egy ütemet talál,
Vigyázzák utunk az angyali fények,
szállnak a sorsunk egén, mint a madár.

Láthatatlan kéz írja sorsunkat,
régi lánggal izzik a mély, jelen,
keressük a titkos válaszokat,
a csend most a végtelenben pihen.

Ezüst köd úszik a múltunk felett,
álomszárnyon száll, suhan az üzenet,
két lélek távolba egymásra lelt,
végül egy halk, közös dalba eredt.

Régi titok ez, több mint puszta fény,
úgy vonzott minket ezer éven át,

parázslott a várakozás mélyén,
átütve az éj sötét fátyolát.

Nem véletlen, mindig itt vagy velem,
hol két távoli világ összeér,
súgja a csend s a végtelen jelen:
szerelmünk bíbora az égig ér.

A hatos husz zaja már elsüvít,
az ablakon sárga fény rezeg.
A neonlámpa árnyékot hasít,
a város alvó, szürke tenger lett.

De itt a reggel mindig eleven,
a szoba, asztal széle fény-határ.
Az aszfalt kinn most hűvös, idegen,
a Nap még fáradt, némán csendre vár.

Nincs semmi pátosz. sem a vallomás,
a huzat mindent rendre visszahúz.
E furcsa vallomásom rádtalalás,
mi minden zajból Téged öszegyúr.

Rannes. 2026 január. 24

A part feletti szürke alkonyat
a lassú, hűs vízre árnyékot vet.
A város zaja messze elmaradt,
nem hallani a fáradt lépteket

Itt nincs lift, se metró, csak kertkapu,
mi halkan kondul, s újra elpihen.
A szó súlytalan és mert nincs alku,
csak szédül, mint a kő az örvényben.

Ne mondj semmit, csak a dalod íve
legyen még cél, az út, a menedék.
A zenéd, az éjünk tiszta szíve,
hogy vagy nekem, minden mással felér.

Szellő fúj a város fölött,
a Hold mint sárga, réztányér,
szívemben láng, csak beszökött
a tűz, mely nem pihen, nem kér.

Nem ígérget könnyű utat,
se rózsát, se gyöngyöt, mámort.
Mint mély vizek a titkukat,
őrzöm álmunk, a varázsport.

A percet színesre festem,
halk szó, csendes erő ölel.
Tudd, a világ körülöttem
csak árnyék, mikor te vagy közel.