Florine blogja

Édesanyám, hová tűnt a napfény?
A konyhában az árnyékok táncolnak
a falon, a régi képek mosolyognak,
míg a falióránk monoton zúgása
szívem mélyén egy régi dallamot játszik.

Mikor még meséltél a gyerekkoromról,
mikor még a világ igaz volt, színes.
Minden falat kenyér egy kis csoda,
tudod, a mézesvajas, édes reggelek,
amikor a reggeliző kis asztalnál
még az álom illata ült mellettünk.

De a csend gyorsan felnőtté érlelt,
a gyermeki kacagásom is elhalkult.
Csak a szél zúgását hallom, játszik,
olyan, mint egy régi, megfakult nóta,
amit már senki sem énekel, csak én.

Bár fognád még a kezem, Édesanya,
míg az idő jobban meg nem ráncosít.
A szívemben élő gyermeki fények
még egyszer úgy felragyognának.
Úgy, mint a Nap, mikor reggelente
még mindent megölelt a hajnal.

Még mindig fáj korai árvaságom,
még mindig úgy élsz itt a szívemben,
mint egykor, mikor nyíltak a rózsáid,
karod kitártad, s én futottam feléd.
Talán még virágozhat egy-egy rózsa,
de a napfény ma már másként melegít...

Fakad a hajnal, égő lángra gyullad,
Az első fény csókja mosolya zeném, 
Reggelemre arany küllőket hullat,
A világ két karját kitárja felém. 

Hol kék az ég, ott a Nap mindig ragyog,
Ezer színben festi az évszakot,
Aranyló fénye minden szívbe lobog,
Szerelme fűti a szívet, holnapot.

 A Nap elérkezik az esthez békével, 
Az alkony fénye mindig megrészegít, 

Mégis tudom, hogy bársonyos kézzel,
Holnap is megcirógat, megmelegít.

Hogy láthassam újra, mindig vágyom,
A Nap szerelme örök, szines vászon.

Fenn az égen, hűs, ezüst fényed ragyog,
Te vagy a vágy, mit csendesen álmodom,
Ezernyi csillag körülötted forog,
Bársonyos éjben, veled ringatózom.

Ébren a szívének titkos sóhaja,
Csillagporral szitálják  a hajnalát,
Holdfényben úszik éj-kék szavú vágya,
Minden hajnalban várja újabb álmát.

Bár az éjjeleket így bérlem tőle,
Látod, a fény szelíd szívemben, hogy él?
Tündérzenéd vadóc viharom előtt,
Szerelem vagy, bűvölő, míg fényed ég.

Szerelem, óh, te vagy az éjjeli táj,
Holdfényben táncolva hol a hajnal vár.

Van, ami örök

Az idő mint egy híd, mi átnyúlik
a múlt, jövő között és titkát súgja.
Vén fákba évgyűrűt vés az elmúlás,
megy az idő, a vállán nehéz súlya.

Minden pillanat, mint csillag az égen,
fénylő emléke szívünkbe vésetten.
Fakadnak új rügyek, tépázza a szél,
régi dallamok susognak a mélyben.

Barátság, mint egy folyó, elkanyarog,
évek múlása tévutakra űzött.
Nevetés és könny, vízcseppek áradnak,
éljük , mit az idő csodába fűzött.

Hányszor elmeséltem már a sok versben,
múló álmok lopják az életünket,
de tudom, hogy veled hídként tündökli 
az idő azt, mi összeköt bennünket.

Így hát kedves, ha eljutsz hozzám erre,
bármi történjék, szívem nyitva, várlak,
Az idő, múlás nem zárja el útját,
a szeretet örök, soha sem fárad.

Az éjjel csillagfényben tündököl,
ki a Holdon jár, éjjelt várja már.
Égető vágyát álmai írják,
érzések képe, mint ezüst virág.

A Földön messze, úgy fáj a magány,
de ott, a Holdon, csak ő és az éj.
Oda húzza a varázs szüntelen,
szíve vágyai megérinthessék.

Az ezüst fényben arca ragyogó,
minden ébredő csillag hozzá szól,
szívében vágy, szemében a remény,
a holdsugár varázs a tenyerén .