Florine blogja

Csukott szemem mögött látom a múltat,
szavak, amiket nem mondtam ki végleg. 
Az üres perceket, mikor remény volt,
már csend van, és elfeledett ígéret.

Már nem kérdezek és nem várok választ,
csak a szívem dobog, lassan, szelíden. 
Emlékezem vissza, már nem fáj a lét,
hagyom az idő rozsdáját e kincsen.

A fájdalom régen elült, messze jár,
csak halkult, megfakult emléked maradt,
még hiányzol, tudom, az idő eljár,
és ami elmúlt, már végleg így marad. 

Szeretek élni, szívemben dobban a vágy,
mint virág a napfényben, szédül, táncol,
minden nap egy új lehetőség, egy új csoda,
kitárom karjaim, hogy öleljem a távolt.

Az élet édes ízét mélyre szívom,
a Nap, öröm, ragyog, mint hajnal csillaga,
régmúlt emlékeket lelkembe zárom.
Szeretek, nyitva a szívem ablaka.

Míg minden pillanatban van varázslat,
nem tartom vissza, ha a szívem szárnyal,
szeretek élni, minden perc beragyog,
az élet ajándék, reptet a vággyal.

A város szélén, ahol a nap fénye szelíden csillan,
lágyan suttog a szél egy édes dalt, mit sosem feledtem.
Keleten már ott ragyog a hajnal, mint vásznon az olaj,
a pillanatban együtt repül a lelkünk ihletetten

A szívem, mint egy zöldellő térkép, új utakat keres,
a titok, amit csak Te tudsz, minden sorban, minden versben.
Szerelmem vagy, színes mozaik, mit az élet összerak,
és én úgy érzem,hogy szavaid színek a rózsakertben.

A pillanat hozzád ér, ahogyan szavam veled marad,
mint egy fényes csillag, megvilágítod nehéz utamat,
mert a szerelmem vagy, dallamom és a szívverésem,
ahogy a költők , versben írom Neked a napsugarat

Átlopom az álmaimat Tehozzád,
finom, mézédes csókokat ott hagyom
és a csendes bársonyos éjeken át
lebegő, boldog érzést neked adom.

Már nem aggódom a múló idővel,
szárnyaló érzéseim ha áradnak
feléd, mint hömpölygő vizű, nagy folyó,
hogy majd legvégül kikössenek nálad.

A napfény felégeti az éjszakát,
hamvait hordja a hajnali szellő,
mi is elhamvadunk reggel a fényben,
mint hullócsillag, az égen szökellő.

Leszünk:Te én, én meg Te, ketten egész,
és fényként felragyogunk egymás egén.
Egybeolvadunk és már nem válunk el,
így hord bennünket Isten a tenyerén.

Reggeli fény szűrődik be,
a redőnyök résén át,
mikor a világ még álmodik,
s a csend puha takarója
körülöleli a szobát.

Órák, mint elhagyott hajók,
vitorlájukat bontogatják,
de az idő, mint egy árny,
már elúszott a messzeségbe,
és csak a pillanatok maradtak.

Egy kávéscsésze gőze,
az emlékek illata,
melyek a múlt azúr vizeiben
úsznak, mint fehér vitorlák,
ahol az öröm és a könny
összefonódik.

Hiányod, mint egy üres tér,
melyben minden szónak súlya van,
s a levegő, mit nem osztunk meg,
töltetlen, mint a reggel,
mely elfelejtette a nevetést.

A nap felkelt, nem álmodtam,
csak az árnyékom követ,
s a reggel újra és újra
belesűrűsödik a vágyba,
hogy egyszer majd talán
együtt nézzük a tengert...