Florine blogja

Fakad a hajnal, égő lángra gyullad,
Az első fény csókja mosolya zeném, 
Reggelemre arany küllőket hullat,
A világ két karját kitárja felém. 

Hol kék az ég, ott a Nap mindig ragyog,
Ezer színben festi az évszakot,
Aranyló fénye minden szívbe lobog,
Szerelme fűti a szívet, holnapot.

 A Nap elérkezik az esthez békével, 
Az alkony fénye mindig megrészegít, 

Mégis tudom, hogy bársonyos kézzel,
Holnap is megcirógat, megmelegít.

Hogy láthassam újra, mindig vágyom,
A Nap szerelme örök, szines vászon.

Fenn az égen, hűs, ezüst fényed ragyog,
Te vagy a vágy, mit csendesen álmodom,
Ezernyi csillag körülötted forog,
Bársonyos éjben, veled ringatózom.

Ébren a szívének titkos sóhaja,
Csillagporral szitálják  a hajnalát,
Holdfényben úszik éj-kék szavú vágya,
Minden hajnalban várja újabb álmát.

Bár az éjjeleket így bérlem tőle,
Látod, a fény szelíd szívemben, hogy él?
Tündérzenéd vadóc viharom előtt,
Szerelem vagy, bűvölő, míg fényed ég.

Szerelem, óh, te vagy az éjjeli táj,
Holdfényben táncolva hol a hajnal vár.

Van, ami örök

Az idő mint egy híd, mi átnyúlik
a múlt, jövő között és titkát súgja.
Vén fákba évgyűrűt vés az elmúlás,
megy az idő, a vállán nehéz súlya.

Minden pillanat, mint csillag az égen,
fénylő emléke szívünkbe vésetten.
Fakadnak új rügyek, tépázza a szél,
régi dallamok susognak a mélyben.

Barátság, mint egy folyó, elkanyarog,
évek múlása tévutakra űzött.
Nevetés és könny, vízcseppek áradnak,
éljük , mit az idő csodába fűzött.

Hányszor elmeséltem már a sok versben,
múló álmok lopják az életünket,
de tudom, hogy veled hídként tündökli 
az idő azt, mi összeköt bennünket.

Így hát kedves, ha eljutsz hozzám erre,
bármi történjék, szívem nyitva, várlak,
Az idő, múlás nem zárja el útját,
a szeretet örök, soha sem fárad.

Az éjjel csillagfényben tündököl,
ki a Holdon jár, éjjelt várja már.
Égető vágyát álmai írják,
érzések képe, mint ezüst virág.

A Földön messze, úgy fáj a magány,
de ott, a Holdon, csak ő és az éj.
Oda húzza a varázs szüntelen,
szíve vágyai megérinthessék.

Az ezüst fényben arca ragyogó,
minden ébredő csillag hozzá szól,
szívében vágy, szemében a remény,
a holdsugár varázs a tenyerén .

A naplemente rőt színű tűzben ég,
Aranyfényű sejteket festi még. 
A horizonton, ahol a nap lelép,
Simogató árnyékok táncolnak rég.

Az égbolt palettáján vonulnak a fák,
Rózsaszín, lila, kék álmot rajzol a ház.
Most a csend édes csókok  hangján mesél,
A szívhez közel, minden lélekhez elér.

A sima víztükör fénylő titkot igéz, 
A nap aranykoronája búcsúzni kész.
A világ áll, lélegzetét visszafojtja,
Míg a Nap egy kacsintással halad tova.

Az utca sarkon a lámpák kigyúlnak,
Az esti árnyak a falhoz simulnak, 
Már a Nap fénye a távolba veszett,
Azt súgja az éj, hogy álmodjak veled.