Florine blogja

Most aranyló mezőket festek,látom,
a Nap ragyog, mintha a felhőn járnék.
A tájat régen ismerem, mégis új
életként éled minden szín és árnyék.

A fák között zizzenés rezzen, mélyen,
szívem dobog, a nyugalom itt honol.
A távoli hegyek víg sziluettje,
az idő megállt,csak az eső dobol.

A mezőn szomjazó virágok nyílnak,
színes zászlóként lobogva a szélben,
s a patak csacsog , csillogva csordogál,
ez az élet egyik titka, úgy érzem.

A táj változik, mégis bennem örök,
mert érzem a természet ölelését.
Ecsettel színezem a pillanatot ,
az otthon érzését,világot, békét,

Mikor a papír néma marad még,
s a ceruzahegy csak egy sötét vég,
ott várakozik ezer évnyi szó,
mi elmondható,el nem mondható.

A vers nem betű, nem tinta-jel,
hanem a szív, mi ébredve felel.
Egy láthatatlan, bűvös fonál az,
melyben a múlt és jelen, mind igaz.

József Attila konok hite ég,
minden sor, mit papírra vetett rég,
ne csak éljünk, lássunk is a tájon,
s a szó a sebre gyógyírt találjon.

Mert a művészet híd az ég felé:
mi felemel az út pora fölé,
üzenet generációkon át,
zengi a lelkünk örökös dalát.

Legyen a vers ma mindannyiunké,
a rím a ritmus közös ütemmé.
Hogy a költészet fáklya fényénél
váljon a szó friss, búzakenyérré.

Költészet napja április 11

Ecsetem nyomán születik új világ,
színek táncolnak, mint szárnyaló madár,
hol semmi sem valós,de minden igaz,
álmokból szőtt tájakra így lépek át,

Festékcsíkok között rejtőzik a rét,
aranyszín napsugár tancolva kél.
virágok nyílnak, érzés szőtte szőnyeg,
szívem mélyén régen él egy másik lét.

Képzelet szállong,utazik messzire,
vásznakon járom az álmok ösvényét
hol nincs határ, csak végtelen színtenger,
s minden képen újjáéled a remény.

Szabadság, melyet sok szines festék ad,
képzelt világban élni jó és szabad,
az öröm-utazás színes kavalkád ,
a művészet szívemben szines marad.