Florine blogja
GondolatokHóvirág
Hóvirág bájos, fehér kecsesség,
tavasz hírnöke, szívemnek öröm.
Fakad az alvó rügy, éled a Nap,
bársonyos szirmodban gyönyörködöm.
Hóvirág, kitartó első hírnök,
fák alatt álmodsz a tavaszt várod.
Hideg szélben, fagyban is állsz büszkén,
elhozod a hírt a tavaszálmot.
A remény vagy, a Nap első fénye,
a tél csak emlék lesz, üzöd rémét.
Hófehér szirmod, te vagy az első,
elhozod a tavaszt, szívünk fényét.
Kis csoda, amit a természet ad,
átöleli az ég, oly gyengéd kép,
feléled minden újra és újra,
hóvirág alabástrom, tiszta, szép.
A szerelem örök
Ádám és Éva: lásd idővel elvész
a Paradicsom gyümölcsének íze.
Együtt éltek, mit teremtett egy szép kéz,
szerelmük fáját bűntelennek hitte.
Az álom volt ő, égő vágyat hozott
Éva, szeme csillagfényként ragyogott.
Együtt táncoltak, míg a világ forgott,
a szívük ritmusa titkot aranyozott.
De jött a kísértés, a tudás vágya,
elvágta őket a fényes, szép úttól,
bűnüket sírta a nyár suttogása.
Most egyedül vándorolnak az úton,
a szerelem örök és fáj a búcsú.
Emlékük él, mint holdfény a Tejúton
Lélekút
Mikor a csendben elalszik a világ,
s a Nap fénye már csak árnyakban táncol,
halk léptekkel elbúcsúzik a porban,
a lélek olyan, mint egy fáradt vándor.
Nincs harag, csak az idő puha öle,
és könnyedén zárulnak be a kapuk,
az elmúlás hófehér leple alatt
a fájdalom becsukva, mint a zsaluk.
Egyedül állok, mint az útak szélén
a fák, míg a levelek zúgnak halkan,
az emlékek, mint sötét, szálló felhők,
de én már nem félek, múló a fájdalmam.
Csillagok néznek le, ők is vágytak,
egykor, hogy elhagyják a Föld hűs porát,
de én még maradok, bársonyos csendben,
hogy öleljem a világ fénylő bíborát.
A békés eltávozás talán játék,
amelyben az élet és halál táncol,
de szívem mélyén a szeretet lángja
mindig is bennem élt, ott bármi várjon.
Téli Hold
Ma hiába hideg a Hold,
fényét sok csillag hintázza,
éjjelem mélyén bolyongva,
álmaim fényét elhozza.
Fakad a szív, mint zöldült lomb,
szelektől zúgva, fáradtan,
lassan hullik az éji csend,
a sorsom szövi álmatlan.
Csak egy árny, mi elhalványul,
tűnő holdfény, mint gyertyaláng.
Meghitt, mégis oly távoli,
fátyolban lebegő homály.
Hótiszta az éj, szívem ég,
úgy világítja sötétem,
hogy hiába hideg a Hold,
mégis vágyom, így is érzem.
Szívverés, titkos ígéret,
és az éjben felkel a Hold,
holnapra felébred a Nap,
a fénye eljön, átkarol.
Téltükör
Csend cselleng úgy, mint a régi álmokban,
minden lépés hangját elnyeli a tél.
Kihalt utcák, csak a szívverés hallik,
hajnalban köd, azt álmodom, élek még.
A tócsák úgy csillognak, mint a könnyek,
én csak várom a tavasz üzenetét,
Az idő, mint egy öreg, fáradt vándor,
nem siet, lassan húzza a szekerét.
Mégis, a hideg éjben van egy varázs,
a sok csillag fénye hullik szilánkra,
sziporkázik, ragyog, mint egy titkos jel,
alvást, pihenést terít a világra.
Hideg szél, ugyan mit hozol ma nekem?
Egy újabb verset, vagy csak csendes reményt?
Ahogy a tél tükrében nézem magam,
messze látom a tavasz ígéretét.