Florine blogja

A napfény csillagként ragyog, a fénye
életre kelt, szívünk lángja a csókban.
Szellőként simogat a léte,élet
táncol, mint virág az ágon, ha lobban.

Fényében újjászületik a remény,
melege gyógyít, fájdalom sem marad,
Élet szövetén ,gyógyitó tenyerén
hidat épít, szívünknek fénye árad.

A Nap sugara bőrünkön bizsereg.
élet és mindenség örök záloga,
fényében az álmok míg elpihenek,
szívembenben a Nap, életem gondnoka.

Az élet nem tervrajz, hanem áradás,
néha hömpölygő , iszapos, folyó,
máskor sziklának feszülő, vad zuhatag.
Nem a parton dől el a sorsunk,
hanem ott, ahol a víz legmélyebb,
ahol a csendnek nem súlya, éle van.

Boldogulni nem annyit tesz, gyüjteni,
és falakat emelni hideg kövekből,
hogy elszigeteljük a külvilág zaját.
A boldogulás nálam az belső győzelem:
mikor még a repedéseken át is fény tör be,
még a sárban is egyenes a gerinc.

Az emberséges ember pedig olyan,
mint a viharban álló gyümölcsfa:
ágaival az eget karcolja, de gyökerei a földé,
nem hajlik el a gyengébb elől,
inkább árnyékot ad annak, aki elfáradt.
Nem a hangja nagy, hanem a jelenléte,
szavai nem vágnak, inkább kötöznek:
tudja, hogy a legtöbb, amit adhat,
ha a másik szemében is meglátja az embert.

Mert végül nem az marad meg, amit elértünk,
hanem a kezeink, szíveink meleg emlékezete,
és az a sziklaszilárd"itt vagyok",
ami visszhangzik az idők végtelen falán.

Ég és víz szélei messze összeérnek,
Aranyat szór rájuk a lenyugvó napfény,
Vége van mára már minden nehéz éjnek,
Új erőt merítek e-csilló reményből.

Kék víznek tükrében békére találok,
Homokos partján oly sokszor elmerengek,
Sós széllel érkeznek távoli világok,
Hűvös hullámokon gondok elpihennek.

Végtelen horizont hívogat magához,
Lelkem vad viharát csendesíti habja,
Léptem ha megfárad,mélye nyugalmat hoz,
Szívemet a vize végleg befogadja.

Vágyaktól terhesen lüktet a néma táj,
Szerelmes sóhaját küldi a déli szél.
A földnek mélyében ma már semmi se fáj.
Minden rög titka nászról, jövőről beszél.

Smaragdszín lánggal ég minden kis zsenge ág,
S az égbolt kékje, mint selymes puha palást.
Hevesen várja a várakozó világ,
Ezer kis bimbóját, e szent feltámadást.

Te is ébredj velem nézd, míly arany a fény,
Szerelmet hoz a Nap a reszkető vízen,
Édes vallomást ír újra egy szép regény.

A kert virul, tavaszt súgnak a fellegek,
S múló életemet szítja a hű szíved,
Túlélek veled minden fagyos ,vad telet.

Nincs öröm bennem, bajokat hord a világ,
bánat sűrűn érint, bár az sem én vagyok.
Olyan vagyok, aki él és szeret, kivár,
hálás kertész, kert, hol majd Istennél lakok.

Fa vagyok és bennem az erő megborzong,
mag, föld ,víz, nap ,levegő, maga az élet.
Távoli dombok éneke zümmög és zsong,
s visszhangként szólal meg szívekben az élet.

Szemed színe vagyok, a színek kerete,
fény ,árnyék, záporok, a csend vallomását
átölelve már Te vagy én, s én vagyok te,
csókold szemembe a napfény ragyogását,

a vidám bokrokat, hol minden szív dobog,
Ebben a világban, ahol csak ott vagyunk,
ahol ember az ember, a kor háborog,
de egy ütemre menetelünk, szól dalunk.