Florine blogja

Nincs öröm bennem, bajokat hord a világ,
bánat sűrűn érint, bár az sem én vagyok.
Olyan vagyok, aki él és szeret, kivár,
hálás kertész, kert, hol majd Istennél lakok.

Fa vagyok és bennem az erő megborzong,
mag, föld ,víz, nap ,levegő, maga az élet.
Távoli dombok éneke zümmög és zsong,
s visszhangként szólal meg szívekben az élet.

Szemed színe vagyok, a színek kerete,
fény ,árnyék, záporok, a csend vallomását
átölelve már Te vagy én, s én vagyok te,
csókold szemembe a napfény ragyogását,

a vidám bokrokat, hol minden szív dobog,
Ebben a világban, ahol csak ott vagyunk,
ahol ember az ember, a kor háborog,
de egy ütemre menetelünk, szól dalunk.

Holdfény az éjben a vártán,
felhők árnyai suhannak,
álmos tájon, csendben, árván,
szívemben mély nyomot hagynak.

Sötétben a világ, réveteg,
a Hold csókját dobja az éjnek.
Szívem dobban, mint óra ketyeg,
álmodom a világot szépnek.

Holdfény örök,égi magány,
fényedben múlhat a világ,
de szívem örök marad, talán
csillagként ég el, rajtad át.

Ősz-színek rajzolnak festői képet,
a levelek zizegve, kerengve hullnak,
szél búg,zümmögése szerelem, élet,
mit a szív befogad, évszakok múlnak.

Az ősz varázsa minden érzést átjár,
szerelem virágzik hűvös napokon.
Barna, vörös, arany, sok-sok szín ránk vár,
sétatér a liget, színes álmokon.

Halkan hulló levéllel lüktet a szív,
az őszirózsán tükröződik a fény,
ősz illata muskotály, varázsa hív,
az erdő minden fája egy szép regény.

Különös érzés, az elmúlás elér,
a hajadra hullva ezüstöt szitál,
lehet, mégsem cserélnéd el semmiér,
míg érzed, szívedben örök nyár vibrál.

Az aranyló napfény szívemet átragyogja,
lelkem mélyén új remények születtek,érzem.
A szellő simogat, mintha csak értem kelne,
fülembe susog egy dalt, míg átfut a réten..

Vége lett a nyárnak, de még felragyog a Nap,
örömteli arcát tartja az élet elém,
míg a kajla szellő borzol,a naplemente
varázs,szívet-lelket símogat estefelé.

Az élet dalát hallom, tenger csobogását,
szívemben az érzések mélyek, mint a vermek,
az esti napfény arany, bőrömön bizsereg,
fenn a hegyen a szerpentinek égbe mennek.

Fut az út,kanyarog,alattunk lent a tenger,
a szerpentin,mint a selyemszalag tekereg,
az éghez közelebb, visszhangoznak a hegyek,
míg a suhanó fák az útmentén díszlenek.
.

Gyümölcsérlelő, langyos a hajnal,
az Óceán partján ébred a táj,
Kék hullámok suttognak sóhajjal,
a napsugár aranyküllő, bűbáj.

Fehér habok ringatják a partot,
nyár szívében monoton perc dobban.
Jár az inga, döngeti a pajzsot,
a sűrű éjjel illan, ellobban.

Ahogy a Nap aranyfénye vetül,
a reggelnek kis titkok suttognak
a hajnalpírra élet, gond feszül,
a nyár szemében felhők surrognak .

Valahol hírt zümmög a rádió,
a hullámok lustán visszhangozzák.
Még hallgat a város, nincs dáridó,
a fények az új kezdetet hozzák.