Fényév csend, kozmikus szerelem

Nem a távolság mérhető, hanem az a súly,
ahogy a hiányod a világomra nehezül.
Mint egy fekete lyuk a csillagok között:
nem látni, csak érezni, ahogy görbíti a teret,
és magába szív minden felesleges szót.
Kertem végén az orgona most egy sötét fal,
egy másik létmód kapuja, hol megállt az idő.

Ott vibrálsz Te is a pára szép szövetében,
nem emlékként, hanem mint a lüktető élet,
ami repedéseket húz a jelen tiszta síkján.
Nézem az Óceánt: a víz egy kék illesztő pont,
az égbolt, és a mélység némasága között.
Te a hullámok alatti rétegekben laksz,
ott, ahol a fény már nem irány, csak állapot,
hiányod minden árapállyal nálam partot ér.

Soha nem mentél el, csak távlatot váltottál,
mint a fény, évezredek óta utazik,
hogy most érjen el visszavonhatatlanul.
Itt e néma kiterjedésben vagyunk ketten:
A parton, a végtelenben, s köztünk a mindenség.