A fény anatómiája

Tökéletes csend

A horizont nyúlik, magába szívja a delet.
Az Óceán vize nehéz, mozdulatlan higany.
A sugarak apró, kis, sós kristályokká fogynak,
mielőtt elérnék a kék, azúr tágasságot.

A meleg napok sűrű ködként meg is érkeznek.
Víztömeg nyeli a nappal felesleges zaját.
Az idő megáll a hullámok feletti sávban,
mint a nevek, amik mögül kikopott a jelentés.

A dagály lassan lemossa a partok vad élét.
s a kék végtelenség felissza a horizontot.
A felületek veszítik merev formájukat,
a nyári délutánok súlytalanul lebegnek.

A mélyben fluoreszkáló kis álmok sodródnak,
a tengeri lények mintázatai lebegnek.
Nem keresnek irányt és nem is vágynak a partra,
csak áramlanak a tiszta, kéklő messzeségben.

A ragyogás atomjaira bomlik a vízen.
A fény nem süllyed el, nem alszik ki, nem távozik.
Egyszerűen csak feloldódik a sötétségben,
az Óceán vizén beáll a tökéletes csend.