Florine blogja

Hóvirág bájos, fehér kecsesség,
tavasz hírnöke, szívemnek öröm.
Fakad az alvó rügy, éled a Nap,
bársonyos szirmodban gyönyörködöm.

Hóvirág, kitartó első hírnök,
fák alatt álmodsz a tavaszt várod.
Hideg szélben, fagyban is állsz büszkén,
elhozod a hírt a tavaszálmot.

A remény vagy, a Nap első fénye,
a tél csak emlék lesz, üzöd rémét.
Hófehér szirmod, te vagy az első,
elhozod a tavaszt, szívünk fényét.

Kis csoda, amit a természet ad,
átöleli az ég, oly gyengéd kép,
feléled minden újra és újra,
hóvirág alabástrom, tiszta, szép.

Ádám és Éva: lásd idővel elvész
a Paradicsom gyümölcsének íze.
Együtt éltek, mit teremtett egy szép kéz,
szerelmük fáját bűntelennek hitte.

Az álom volt ő, égő vágyat hozott
Éva, szeme csillagfényként ragyogott.
Együtt táncoltak, míg a világ forgott,
a szívük ritmusa titkot aranyozott. 

De jött a kísértés, a tudás vágya,
elvágta őket a fényes, szép úttól,
bűnüket sírta a nyár suttogása.

Most egyedül vándorolnak az úton,
a szerelem örök és fáj a búcsú.
Emlékük él, mint holdfény a Tejúton

Mikor a csendben elalszik a világ,
s a Nap fénye már csak árnyakban táncol,
halk léptekkel elbúcsúzik a porban, 
a lélek olyan, mint egy fáradt vándor. 

Nincs harag, csak az idő puha öle,
és könnyedén zárulnak be a kapuk,
az elmúlás hófehér leple alatt
a fájdalom becsukva, mint a zsaluk.

Egyedül állok, mint az útak szélén
a fák, míg a levelek zúgnak halkan, 
az emlékek, mint sötét, szálló felhők,
de én már nem félek, múló a fájdalmam.

Csillagok néznek le, ők is vágytak,
egykor, hogy elhagyják a Föld hűs porát,
de én még maradok, bársonyos csendben,
hogy öleljem a világ fénylő bíborát.

A békés eltávozás talán játék,
amelyben az élet és halál táncol,
de szívem mélyén a szeretet lángja
mindig is bennem élt, ott bármi várjon.

Ma hiába hideg a Hold,
fényét sok csillag hintázza,
éjjelem mélyén bolyongva,
álmaim fényét elhozza.

Fakad a szív, mint zöldült lomb,
szelektől zúgva, fáradtan,
lassan hullik az éji csend, 
a sorsom szövi álmatlan.

Csak egy árny, mi elhalványul,
tűnő holdfény, mint gyertyaláng.
Meghitt, mégis oly távoli,
fátyolban lebegő homály.

Hótiszta az éj, szívem ég,
úgy világítja sötétem,
hogy hiába hideg a Hold,
mégis vágyom, így is érzem.

Szívverés, titkos ígéret,
és az éjben felkel a Hold, 
holnapra felébred a Nap,
a fénye eljön, átkarol.

Ma a Hold fényét fagyos éj borítja,
szívem mélyén mégis ott érik a vágy,
csillagok tánca az árnyékba búvik,
a lélek ösvényében fénylő világ.

Minden lépés, ahogy utamon megyek,
egy messze álom, mit el nem érhetek.
A távolság tüzénél ég a szívem,
hiába vágyom, a csendre ébredek.

Ahogy elér a hideg, a jég és az éj,
fázós a világ, de bennem él a remény.
Egy új hajnal vár, hogy elhozza a Napot,
és a telet kiolvasztja a verőfény.