Florine blogja

A vágy

A szívben fészkelő, parányi láng
nem hagyja, hogy a fásultság bénítson,
egy láthatatlan, tiszta, mély varázs,
mely arra késztet, hogy az út hívjon.

Ez a vágy, a lábban a lépés joga,
a szemben a fény, mi a ködön átlát,
nem elég neki a napok sora,
kitárja a világ rejtett kapuját.

Megmutatja a hajnal új mosolyát,
az óceán mélyén a végtelent,
felfedi az élet ezer csodáját,
s azt a percet, ami igazán szent.

Nem engedi, hogy a sötétben állj,
emel, taszít, de mindig előre visz,
szárnyat ad neked: emelkedj és szállj,
mert aki vágyik, az életben hisz

Dübörög az ég, felfeszül a villám,
hirtelen mély hangja kondul a sziklán.
Illatos a föld, porzik még a járda,
Szakad a zápor a szomjas világra.

Szikrázik a fény, áttöri a felhőt,
mossa a vihar a fénylő legelőt.
Napsugár ragyog, miközben az ég sír,
pokol ura és a nő :- már régi hír.

Míg a feleségét veri az Ördög,
vérvörös a sár, eltorzult erkölcsök
levegőbe írva,és kisüt a Nap,
aranyfényben úszik minden pillanat.

Gőzölög a kert, csillognak a lombok,
eltűnnek a szürke, nyomasztó gondok.
Boszorkányos tánc, fura, kettős látvány,
ahogy születik a tarka szivárvány.

Látod, ez a földi, bűvös pálya,
hol árnyak táncolnak a vak falon,
lelkünk tiszta, fénylő ős-hazája
túl lüktet minden múló bánaton.

Ha elszakadunk,  sors messze kerget,
s a szürke por elrejti arcomat,
ne hidd, hogy az idő mindent elnyelt:
a szellem él és a láng megmarad!

E versben a betű bár elhalványul,
s az élet-örvény zúgva elsodor,
a csillag-út, mit jártunk, kitárul:
lelkünk a fénnyel majdan összeforr.

Emlékezz, ha éj borul a tájra,
hogy fönn a csúcsokon a fáklya ég!
A hű barát végtelenbe zárva
gondol rád ott, hol tiszta még az ég.

Aszfaltból felszálló, fojtogató pára,
Koppan az esőcsepp a neonreklámra.
Szétrepedt az égbolt, mint a nehéz vászon,
Átmosolygó fény tör át a bénultságon.

Sugárzó cellákban lüktet a zivatar,
Ezüstös ostorral sebez és betakar.
Pokoli násztánc ez, elektromos rángás,
Mialatt a napfény vakító megváltás.

Izzó arany háló feszül a düh fölé,
Folyékony prizma gyúl a szürkeség közé.
Nem kapkod a zápor, lassan sűrűsödik,
Míg a lángoló ég a sárral küszködik.

Kihalt a város a tüzes gyönyörtől,
Megtisztul a járda a fojtó ködöktől.
Elcsitul a vihar, a feszültség enged,
A fénylő csend újra mindent elrendez.

Kozmikus reflexió

A végtelennek csillag-tengerében
úgy örvénylik némán a nagy galaxis,
hol fénnyé válik csillagporban már is
a tiszta vágy az éj hűvös ölében.

Az űr sötétje titkok nagy csodája,
hol fénylő sziget minden égi álom,
mit nem rejthet el soha földi bálon
a porba hulló, múló lét homálya.

Nem földi arcot mintázgat az ének,
nem láncolja egy múló, gyarló testhez
a kozmoszból jövő, lángoló tüzet;

mert az izzó űrben tiszta érzések
szikrái gyúlnak égi kikelethez,
mit emberi kéz soha nem érhetett.