Tilinkó

Tavasz volt. szelíden fújt a szél, gyengéden sütött a nap, sorban pattantak ki a rügyek és virágba borultak a fák, a bokrok.

Nutria épp a tóparti fűz alatt sétálgatott, amikor a földön észrevett valamit.

- Jé, ez egy tilinkó. Vajon hogy került ide? Nézegette, forgatta. Erről a fűzfáról húzhatták le a héját.  A héj végébe egy pici rés van faragva. Biztosan bugylibicskát használtak hozzá. Na, kipróbálom. – Nutria ferdén a szájához illesztette, és ráfújt a szabadon lévő peremre. Hát lássatok csodát, megszólalt a fűzfasíp. Nagyon megörült neki és fújta, egyre csak fújta. Már nagyon jól játszott rajta. Egyre több dalosmadár telepedett le köré hallgatni a gyönyörű muzsikát.

Egyszer csak ágak, gallyak zörgésére lettek figyelmesek. A kismadarak elröpültek.

- Vajon, hol lehet a tilinkóm? – hallatszott messziről. – Azt hiszem, megvan a gazdája. Most keresi- gondolta Nutria. – Odateszem, ahol volt. – Így is tett, azután elment. Messziről még hallotta:

- De jó! Itt van! Megtaláltam! – kiáltott fel az a valaki nagy boldogan.  Lelkesen fújt bele a hangszerbe és fújta és fújta, amíg a hang egyre gyengébben volt hallható, majd újra csend lett. Azaz, hogy mégse, mert újra élettel telt meg a tó partja. Jött a széncinege, a seregély, a mezei pacsirta, a feketerigó, a tengelic, és a zöldike és énekversenyeket rendeztek a fák ágain. Öröm volt őket hallgatni.

Elandalodva hallgatta Nutria is a tóban párjával.