Szánkók a dombon 7.

Végre, hosszú-hosszú idő után leesett a hó. De nem ám csak foltokban volt fehér a föld, hanem vastagon takarózott be. Mogyiék csodálkozva bámultak ki a fészkükből.

- Nézzétek, mekkora a hó! - Gyerekek jártak arra a szüleikkel, derékig süppedtek benne. Hamarosan gyerekzsivajtól lett hangos a környék. Szánkóztak, hócsatát vívtak a hógolyóval, hóembert építettek, hóangyalkáztak, nyomokat kerestek, jégszobrokat építettek, meg még sok-sok mindent. Aztán egyszer csak elmentek. Az egyik gyermek anyukája így szólt:

-hagyjuk itt a két szánkót a nagy tölgynél, hogy akinek nincs, használhassa. De használata után illik visszavinni a helyére, hogy más is élvezhesse- mondta, azzal ők is elmentek. Ekkor újra hullani kezdett a hó hatalmas pelyhekben, majd egyszer csak elállt. Addigra betakarta a nyomokat. Csönd volt és csodaszép a Makkosfalvi liget. Mogyiék kimentek a hóba.

- De jó, itt a szánkó! Kettő is, szánkózzunk! Egymás mögé ült az egész család az elsőre, és ahogy látták a gyerekektől, siklani kezdtek vele, sőt száguldani egyre sebesebben a lejtőn.

- Hű, de izgalmas!- kacagott fel Mogyi. Amikor leértek a lejtő aljára, megfogták a madzagot és együtt húzták vissza. Addigra a barátaik is ott gyülekeztek.

- Játszotok velünk?- kérdezte Mogyi.

-Igen!- felelték. - Ők ültek a második szánkóra.

- Készen álltok? - kérdezte Mogyi, miközben a bojtos farkát szorosan a dereka köré tekerte, mint egy biztonsági övet. - Három... kettő... egy...mogyoró! - ordította Mogyi, és ellökte magát, akárcsak a barátai a másikon. Úgy süvítettek lefelé, hogy a fülükön a szőr hátrafelé lobogott a szélben. Egyszer csak Mogyiék egy kiálló farönkben úgy megpördültek, mint egy búgócsiga, velük együtt forogtak a fejük fölött az apró csillagocskák is. Barátai pedig úgy egyensúlyoztak, mintha ők lennének az erdő leggyorsabb versenyzői.

- Vigyázzatok, egy hókupac! - visította Mogyi, de már késő volt. A szánkók telibe találtak egy puha hóbuckát, a két mókuscsapat pedig - zsupsz! - repültek egy hatalmasat, és fejjel előre landoltak, értek földet a puha hóban. Csak a bojtos farkuk ágaskodott ki a fehérségből, mint sok apró narancssárga zászló. Amikor kikászálódtak, pont úgy néztek ki, mint a pici, bundás hóemberek. Egymásra néztek, és olyan hangosan kezdtek el cincogni a nevetéstől, hogy még a szundikáló borz is felébredt a közelben.

- Még egyszer? - kérdezte Mogyi, miközben lerázta a havat magáról.

- Még százszor! - vágták rá a többiek.

- Akkor rajta! - Estig meg sem álltak, amíg a nap narancssárgára nem festette a havat, és a pocakjuk meg korogva nem jelezte, ideje hazamenni egy kis finom, téli mogyoróvacsorára. A szánkókat használat után visszavitték a helyére, oda, ahol találták, hogy más is élvezhesse a játékot, azzal boldogan, kipirult arccal, kellemesen elfáradva hazamentek.