Rövid történetek /állatok védelme/

                                                                                                                                                   Liza apukájának laborjában

Liza apukája egy hatalmas felhőkarcolóban dolgozott. Az épületnek egyszerű fehér fala volt, az alsó szinten minden ablakon rács feszült. A portán mogorva biztonsági őr állt vigyázban, mellette jobbra szigorúan őrzött parkoló várakozott a járművekre, és balra egy sorompó álldogált: hol nyílt, hol zárult komoran. Liza apukája kutató volt, aki patkányokon, nyulakon és egereken kísérletezett. A hallgatók, a tanulók is rajtuk gyakoroltak. Természetesen az állatok a beavatkozások, vizsgálatok előtt fájdalomcsillapítót kaptak. Amikor megszúrták tűvel, vagy ennél komolyabb dolog történt, előtte elaltatták őket. Ilyenkor egy csepp fájdalmat se érezhettek. Amikor egy- egy állaton többször végeztek el valamilyen kísérletet, utána mindegyiket végleg elaltatták. Liza sokszor mesélte, hogy ő be se tehette a lábát, ahol apukája dolgozott és ő is csak szűkszavúan, rébuszokban beszélt a munkájáról. Fájt Liza szíve a sanyarú, cudar sorsú állatokért. Néha, amikor nem látták, még sírdogált is. Tehetetlennek érezte magát. Természetesen amennyit látott és hallott, az épp elég volt ahhoz, hogy felemelje szavát a kísérletezés ellen. De hát apukája kutató volt. Ez volt a szenvedélye, a munkája. Ezért tanult annyi éven keresztül. Kozmetikumokat, krémeket, parfümöket tesztelt ezeken az állatokon, gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, hogy minél jobb és hasznosabb legyen az ember számára. De Liza úgy gondolta, hogy amilyen hasznosak, épp olyan károsak is ezek a kísérletek. Többször beszélgetett az édesapjával arról, hogy találhatna olyan megoldást, hogy se a kísérlet előtt, se közben és még utána se okozzon fájdalmat, vagy alig fájjon nekik. De a legjobb az lenne, ha találna egy olyan lehetőséget – hisz ő egy tudós, egy kutató-, amihez nem kell állat. Talán helyettesíteni is lehetne őket valamivel. Addig- addig beszélgettek egymással, míg egyszer csak az édesapja homlokához csapta a kezét, felpattant a kedvenc kanapéjáról, hatalmas cuppanós csókot adott Liza buksijára és napokra elvonult a dolgozószobájába, ahova Liza itthon se mehetett be. – Vajon mi juthatott az eszébe? - tűnődött egy darabig, aztán kiment a kertbe gyönyörködni a tarka- barka lepkében, a kis magoncon füttyögő aprócska rigóban. Mosolyogva nézte a dundi dongót és az apró szorgos hangyát. Számlálta az égen futó felhőket, bőrén érezte a halványuló napsugarak erejét.

  Ha az állatok beszélni tudnának!

Levi és Mucus sétára indult Bogyóval, aki farkcsóválással jelezte, hogy mennyire, de mennyire boldog. Minden reggel így történt ez, nekik volt a feladatuk. Bogyó örömmel szimatolt meg minden bokrot, fát, és ami az útjába került, mindent jó alaposan megnézett. Miután tettek egy jókora kört, hazamentek. Ártatlan szemekkel nézett rájuk még egy utolsó reggeli hátvakarásért, majd máris szaladt a helyére. Ezután mindenki ment a dolgára. Óvodából, iskolából hazajövet lelkesen mesélték egymásnak mind az öten, mi történt aznap. Minden apró-cseprő dologról beszámoltak egymásnak, még a gondolataikról, érzéseikről is. Egyszer csak nyüszítésre, fájdalomteli vonyításra lettek figyelmesek. Az egyik kertben egy házőrző kutya volt láncra kötve. Régóta lehetett ott, mert nagyon rá volt tekeredve a kötél, és ennivalója, innivalója se volt. - Szegény kutyus! Ki tudja, mióta van így! Segíteni kell rajta- mondták egyhangúan. Levi volt a legidősebb, így máris felhívta apukáját telefonon, hogy beszámoljon arról, amit láttak. Édesapja nagyon megdicsérte őket, majd hívta a hatósági állategészségügyi szolgálatot, akik tették a dolgukat. Másnap óvodából, iskolából hazajövet megint ott mentek el, de nem volt ott a kutyus. - Vajon mi történhetett vele? – tűnődtek, de nem sokáig, mert egy csapzott kutyus szaladt feléjük, nyakában nyakörvvel, bilétával. Nem volt lesoványodva, valószínűleg nem régóta lehetett az utcán. – Szegénykém! Elkószáltál otthonról? Segítünk rajtad! A kutyus mintha értené, farkát kezdte csóválni sebesen jobbra-, balra. Mivel Levi volt a legidősebb, máris felhívta apukáját telefonon, hogy beszámoljon arról, amit láttak, mert megtanulták, hogy minden esetben szólni kell a szülőknek. Édesapja nagyon megdicsérte, majd máris hívta a gyepmesteri telepet, akik azonnal ki is mentek. Mivel a kutyus nyakában levő biléta megmutatta, hogy ki a gazdája és hol lakik, így a kutyus szerencsésen megúszta a kalandot, mert hazavitték. Kiderült, hogy egy durranástól ijedt meg és szökött ki valahogy az egyébként biztonságos kerítésen. - Eddig még sose csinált ilyet!- mondta a gazdája pironkodva. Azóta égen-földön kerestük. De jó, hogy megtalálták nekünk! Köszönjük! - hálálkodott a gazdi. - A kutyus meg boldogan csaholva: vaú- vaú- vaú, a gazdit körül ugrálva, farkcsóválva jelezte, hogy milyen boldog, hogy újra együtt vannak. Csak úgy járt a farka, mint az inga: erre-, arra, erre-, arra.

Gani Zsuzsa: A trófeák

Nem is olyan régen Kebeles környékén bekukkantottam egy kis faházba. Vadászatból hozott trófeákat láttam a falon. Nagyon szépek és érdekesek voltak. De egyből az jutott eszembe, hogy ehhez bizony le kellett vadászni az állatot. - Mi az, hogy trófea?- kérdezte Bimbi. - Trófea egy vadászatból hozott emlék. A sportlövészetben pedig a győzelem jelképe. - De ehhez muszáj elpusztítani az állatot? - Igen, sajnos. - Akkor ez nem jó dolog- szomorodott el Bimbi - nekem nem is tetszik. - Már nagyon- nagyon régen is vadásztak, főleg a gazdag emberek, a nemesek, főként agarak segítségével- folytatta Lujzi. - De hogy kerültek föl a falra?- kérdezte Bimbi. - Miután levágták a zsákmányt, a trófeát kitisztították, tartósították és kitömték. - Milyen állatokat vadásztak le? - kérdezte ismét Bimbi. - Legtöbbször borzot, rókát, sakált, fácánt, a foglyot, sőt még szarvasokat is lőttek. Legtöbbször agancsot, agyarat, farktollat, szarvakat preparáltak. - De ez meg van engedve? - kérdezte csodálkozva Bimbi. - Minden állatra csak addig lehet vadászni, amíg a számuk nem fogyatkozik meg túlságosan, vagy az élőhelyük nem romlik, nem pusztul. A vadaknak nagyon finom a húsa is. Jóízű az őzé, szarvasé, vaddisznóé, fácáné, a nyuszié és még sorolhatnám. A boltokban is lehet olykor kapni, de nagyon drágán. - Kik azok a sportvadászok?- kérdezte újra. - Ők a kikapcsolódást, szórakozást keresik benne. A húsáért is lövik őket, aztán meg jó pénzért eladják. Sok pénzt fizetnek egy ilyen vadászatért. - De mi van az orvvadászokkal? - kérdezte Bimbi. - Hazánkban tilos, nem szabad, büntetnek érte. Aki tart háziállatot, csak azt szabad levágni, de vigyázni kell, meg kell kímélni őket a fájdalomtól, ezt tudjuk jól! Egyre többen vannak azok, akik nem esznek semmiféle húst, sőt vannak, akik semmilyen állati eredetű ételt se. A veszélyes, védett állatok kilövése sincs megengedve. A kártékonyakat sem szabad fegyverrel irtani. - Kik a kártékonyak? - Ilyen a mezei nyúl is. Megrágja a fák rügyeit, kérgét, hajtásait és a szántóföldi növényeket is. A szarvas letapossa, még az agancsával is jókora károkat tud okozni. Az őz és a fácán is ilyen. A vaddisznó is kitúrja, kitapossa a veteményt. - De jó, hogy nálunk tilos a kilövésük! Ennek örülök! - emelte fel a hangját kitörő örömmel Bimbi. - De honnan tudsz te ennyi mindent? - kíváncsiskodott tovább Bimbi. - Olvastam egy könyvben. - Tényleg? Úgy szeretnék én is meg tanulni olvasni, akkor én is bújhatom az érdekesebbnél érdekesebb könyveket- mondta lelkesen. - Igen. Ősszel iskolás leszel, és ott megtanítanak olvasni. Addig meg én mesélek neked - nézett rá mosolyogva Lujzi, ha szeretnél valamit megtudni csak szólj! - A nevemet már most is le tudom írni! - mondta büszkén testvérének. - Igen. Nagyon ügyes és okos vagy! - cirógatta meg Bimbi buksiját, majd adott neki rá egy aprócska fricskát. Ezen jót nevettek és mindenki szaladt játszani.

Gani Zsuzsa:  Medvevadászat

A Galamboki család ezen a hétvégén leutazott a nagyszülőkhöz a Nekeresd vadonba, ahova nemrég költöztek. Az ifjak már nagyon izgatottak voltak, hisz oly régen látták már a mamát és a papát. Az új házukat se látták még. Beültek a kedves Jenőbe, természetesen Morzsi is farkcsóválva ugrott be a hátsó utastérbe és lekuporodott a szőnyegre. Nehézkesen, de aztán mégiscsak elindult Jenő. Mentek, haladtak előre, egyszer csak megérkeztek. Örömmel borultak nagyszüleik nyakába. Még Morzsi is üdvözölte őket: - vaú-vaú-vaú-vaú. Aztán bementek a lakásba körülnézni, majd beszélgetni. Egy idő után a kicsik kimentek a kertbe, természetesen engedéllyel. Minden parányi zeget-zugot felkutattak, minden apró-cseprő dolgot megfigyeltek. Aztán a jó játék után visszamentek. Nagyapó épp akkor kezdett bele egy történetbe. A kicsik leültek a pamlagra és figyelmesen hallgatták. - Pár hete itt kóborolt a környéken két barnamedve, szőrös, barna bundás tenyeres-talpas. Került-fordult, dirmegett-dörmögött minden nap. Békésen csillapították étvágyukat. Szinte mindent megettek, nem válogattak: legyen az gomba, gyökér, gyümölcs, rovar, hal, vagy akár szarvas, minden ínyenc csemege volt a számukra. Bambán bandukoltak, cammogtak, de a légynek se ártottak. Egyik alkalommal, amikor az erdőben gombásztam az egyik szembejött velem. Hirtelen a földbe gyökerezett a lábam. Lomhán, mély hangon brummogva: brumm-brumm-brumm, jött felém, aztán egyszer csak megállt. Jól tudtam, hogy ilyenkor mit kell tennem. Nem ijedtem meg, mert azt nem szabad! Minden medve jó futó, kiválóan úszik, fára mászik. Ezért más taktikát kellett választanom. Nem néztem a szemébe, nem futottam el, hisz gyorsabb nálam és hátat se fordítottam neki. Óvatosan hátrálni kezdtem. Tolattam, ahogy az autó is szokott, olykor zajt csaptam a kezemben levő bottal, amíg biztonságos távolságra nem értem tőle. Egy idő után megfordult és visszament a sűrűbe, én meg fellélegeztem. Gyorsan megszedtem az üres kosaramat gombával és siettem haza. Szóval izgalmas volt a gombászás, de szerencsére nem történt baj. Mindenesetre a kukát mindig zárva tartom, Ugrabugrát a kis tacsim, pedig éjszakára bezárom. Képzeljétek, mit hallottam a minap! - Mit hallottál?- kérdezték egyszerre csodálkozva, kikerekedett szemmel. - Innen nem messze, a Susogó erdőben kilőttek két medvét. - Micsoda? Komolyan? – kérdezték döbbenten a többiek. - Talán csak nem őket? - Hát nagyon is lehetséges! - Ez borzasztó! - Igen, az! A bőrüket és a koponyájukat egy preparátor kitömte. De a rendőrség lefoglalta és elkobozta tőlük. - De az már nem jelent semmit, eső után köpönyeg, hisz védtelen állatokat öltek meg orvul! - jelentette ki dühösen Frici. - Eső után köpönyeg! – jelentette ki határozottan és komolyan Fanni. - Nem volt engedélye a két vadásznak a kilövésükre, úgyhogy meg is büntették őket – folytatta a nagypapa. - Meg is érdemelték! - hangoztatta ingerülten Fanni. - Többé biztosan nem tesznek majd ilyen rosszat!- közölte feldúltan Frici. - Hát reméljük!- zárta le a témát nagypapa. – Most menjünk vacsorázni. Nagymama már biztosan elkészítette. Hamarosan besötétedett, napszálltakor a Nap is lebukott. Ezüstösen sziporkáztak a csillagok, haloványan világított az égen az újhold.

Gani Zsuzsa:  Pötyi, a papagáj

Hétvégén Boglárka Zsombiéknál volt születésnapi partyn. A lakás gyönyörűen ki volt díszítve lufikkal, színes zászlókkal, ünnepi asztalterítővel, fejdíszekkel, papírcsákókkal, konfettivel, szalvétával, szívószállal és még sorolhatnám. – Nagyon jól éreztem magam. Elég sok osztálytársam részt vett rajta. Finom volt a sütemény és a torta. Jó volt a hangulat. De tudjátok mi tetszett legjobban? Pontosabban ki? - Nem tudjuk!- felelték a többiek érdeklődően. - Pötyi, a hullámos papagáj. Nagyon szép volt. Pihe-puha, aprócska, meleg kis teste, kerek fekete szemei és kampós csőre teljesen elbűvölt engem. Kalitkában tartották, melyben egy tükör állt, abba nézegette magát és volt egy műanyag madár, mindig ahhoz beszélt. Ám arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet neki így egyedül, bezárva? Lehet, hogy nagyon magányos, hisz az ember nem pótolhatja a társait, barátait, a családját. Nagyon sokat beszélt, bár nem lehetett érteni. Viszont a nevét jól ki tudta mondani: Pöti- Pöti- Pöti. Olyan aranyos volt! Jót derültem, amíg mondta. Nagyon barátságos volt. Rászállt a vállamra és az ujjamra is. Ő egy díszmadár. Képzeljétek, már tizenöt éves lesz. - Jó öreg!- jelentette ki Manci. - Igen az, de nem látszik rajta- folytatta Bogi. - Zsombi rendszeresen tisztítja a kalitkát és gondozza Pötyit. Nagyon szereti és óvja. Már akkor megvolt, amikor ő született. Láttam még a ketrecben egy faágat, amit nagyon szeretett. Egy fürdetőt, amiben gyakran pacsált. - Lics- loccs, liccs- loccs- szajkózta Manci. Aztán Bogi folytatta az élménybeszámolót. - Volt neki madárhomok, amiből csipegetni szokott, csőrkoptató, ami vitamin a számára, enni- és innivaló, valamint egy icipici hinta és egy csilingelő csengettyű is. Zsombi minden nap kiengedte egy kicsit hadd repüljön szabadon, persze nagyon vigyázott arra, hogy semmi baj ne érje. Mit gondolsz Pötyivel kapcsolatban? - Először is kellene neki egy, vagy két társ- mondta Manci. - Persze akkor még nagyobb a felelősség és még több vele a munka is - folytatta Boglárka - Nem kellene papagáj, semmi pénzért, hiába szép és aranyos, mert egészen biztos, hogy nem érezné magát jól a kalitkában - felelte Manci. - Sajnálom őt. Magányos szegény - folytatta Manci. - Elég nekünk Bukfenc. Ő a leghűségesebb barát az egész világon! - Igen én is így gondolom!- bólogattak hozzá Bogi. Ekkor a kicsik kiviharzottak a kertbe foglalkozni Bukfenccel, aki ennek nagyon, de nagyon örült.

Gani Zsuzsa: Zotya vörösfarkú boát kap

Zotya mesélte, hogy amikor az apukájával egy állatkereskedés előtt sétáltak, érdeklődve nézegették a hüllőket.

Egyszer csak megkérdezte: - De jó lenne egy ilyen kígyó! Apa, megveszed? - Hm...hadd gondolkodjam egy kicsit. Egy állat tartása nagy felelősséggel jár. Fogod gondozni? Takarítani?

-Igen, fogom! -  Nem kell majd noszogatni?

- Nem! -

Rendben, megveszem! – mondta édesapja. Így is történt. Vettek mellé egy robosztus terráriumot, talajfűtőt, termosztátot, világítást, hozzá natúr virágföldet tőzeggel keverve, egy gigászi vizestálat, amiben fürödhet, egy búvóládát, egy hosszú, vaskos faágat, egeret, pockot és patkányt ennivalónak, vizestálat, mindenféle vitamint. Ja és persze a legfontosabb, hogy a tartásához az engedélyt is meg kellett szereznie. Mikor édesapja kifizette, a fejéhez kapott: - Elment vele majdnem az egész fizetésem! Zotya, ugye nem felejted el, hogy mit ígértél? Hogy gondoskodsz majd Vöröskéről? Takarítod is majd rendszeresen? - Ó, hát persze!- felelte nagy hangon. Aztán ha megnő, pároztatjuk és lesz még több kígyónk is. – folytatta Zotya. Miután hazavitték, az anyukája meglátta, halottsápadt lett. Bizony nem lelkesedett érte valami nagyon, de Zotyát és az apukáját ez egy cseppet se zavarta. Nagyon boldogok voltak az icipici kígyójukkal. Telt az idő, múlt az idő Vöröske három éves lett. Hatalmasra nőtt. Egyre nagyobb terhet jelentett a családnak. Gondoskodni róla, takarítani, tisztítani, örökös vita forrása volt, hogy kire háruljon, nem beszélve az anyagiakról. Nagyon drága volt a fenntartása. Majdnem ugyanaz az eset történt, mint Pötyivel, a papagájjal, vagy talán Palkó pincsijével. Viszont mégsem egészen ugyanaz. Egyik nap, amikor valahogy kiszökött, szorításával megfojtott egy éppen erre kószáló mezei nyulat. Nem tudják, hogy ez hogyan történhetett. Viszont ekkor végérvényesen döntött a család. - Hidd el, jobb lesz neki így! Nagyon megnőtt, sokkal nagyobb helyre van szüksége, mint amit mi biztosítani tudunk neki. Ráadásul rengeteget eszik, rámenne a fizetésünk. Arra már nem is merek gondolni, hogy mi lenne, ha szaporodna! Nem beszélve arról, hogy nagyobb baj is történhetett volna, amikor megszökött. Nem is értem, hogy hogyan történhetett. - mondta az édesapa. - Azzal telefonon tárcsázta a vadállatbefogó illetékest, aki a terráriummal együtt elszállította Vöröskét. Még  néhány könnycsepp is kibuggyant Zotya szeméből. Köszönöm, hogy engem hívtak! Ugyanis, nem is olyan régen egy ehhez hasonló kígyót engedett valaki szabadon, itt a közelben. Egy gyanútlan járókelő talált rá az utcán, egy hajnalon. Egy másikat már holtan találtak meg. Ilyenkor már az állatvédők, azaz mi se tehetünk semmit. Nagyon szomorú, hogy ennyi a felelőtlen ember! Azzal elbúcsúzott. Zotyáék még sokáig néztek az egyre jobban távolodó autó után.

Gani Zsuzsa:  Bubu, a szilaj bull terrier

Zolka születésével egyidőben került a családjukhoz mentett kölyökkutyaként Bubu. Sose hagyták őket felügyelet nélkül, Bubuval egyedül játszani a szülők. Pedig rendkívül emberbarát volt és ragaszkodó. Ugyanakkor nagyon makacs is. Már kölyökként hozzászoktatták a fontos szabályokhoz. Nagyon játékos és életrevaló volt, viszont az idegenekkel nagyon bizalmatlan. - Hétfőn, kellemes idő volt. Az utcasoron állt egy elhagyatott ház. Borostyán nőtte be sűrűn a falakat, az ablakokat pók hálózta keresztül-kasul. A kopott kerítésen a faragott tulipánok is egyre jobban kifakultak. Ahogy mentünk hazafelé, velünk szembe Bubut sétáltatta pórázon Zolka. Nem volt rajta szájkosár. Amikor a közelünkbe ért mordult egyet és felénk ugrott. Alig tudta visszahúzni a gazdija. Nagyon megijedtünk. Valószínűleg a gazdija is, mert bocsánatot kért tőlünk. Még jó, hogy Tacsi nem volt velünk, bár nagyon jól van nevelve. Nem tudom, hogy Bubunak miért lett olyan kiszámíthatatlan a viselkedése a jó nevelés ellenére is. Mindenesetre nem árt vele vigyázni - gondoltam magamban. - Ahogy mentünk tovább, egy vályogtéglás ház mellett haladtunk el. Piros muskátlik pompáztak a fakeretes ablakokban, a tető nádból volt rakva. A kerítésnél egy madárijesztő állt őrt. Fején szalmakalap terebélyesedett, ruhája szakadt szövetrongyokból készült. Apró seregélyek figyelték messziről, de nem mertek közelebb menni hozzá. Aztán lassacskán hazaértünk, tettük a szokásos dolgunkat. Néha-néha kinéztünk az ablakon. A közeli fán rigó füttyögött, finom csemege csalogatta őket a kertünkbe, méhecske duruzsolt a virágokon, tiri- tarka lepkék fogócskáztak kacarászva, boldogan.

Gani Zsuzsa: Palkó kölyök pincsit kap

Boglárka az egyik tanítási nap után lelkesen mesélte a Pindurka családban, hogy osztálytársa Palkó egy kölyök pincsit kapott névnapjára. Régóta szeretett volna már egy kis állatot és most megkapta. Mesélte, hogy tanulás után minden nap vele játszik, sokat kell vele foglalkozni, bundáját fésülni és nyírni, karmait rendszeresen levágni, fogait rendszeresen alaposan megmosni és még tanítani is szükséges. - De jó lehet neki! Azért én se panaszkodhatok, hisz Tacsi rendkívül hűséges, odaadó, és szeretetreméltó. Semmi pénzért nem adnám oda senkinek! Palkó mesélte, hogy a kiskutya nagyon aranyos és játékos. Még kenelt is kapott a kertben. - Rá egy hétre mikor Bogi a kiskutya felől érdeklődött, Palkó már nem lelkesedett annyira, mint a múltkor. - Nagyon csodálkoztam és furcsálltam. Elmondta, hogy hiába kapott kenelt, mindig bekéredzkedik a lakásba, aminek anyukája nem örül. Mindig az alom mellé pisil, kakil és Palkónak kell utána takarítani. Amerre megy, a kutyus mindenhova követi. - Pedig milyen aranyos lehet! - gondoltam magamban. - Amikor magányos volt éjszaka a kenelben, sokat sírt és Palkónak olyan lelkiismeretfurdalása lett, hogy beengedte. Aztán így történt minden éjjel. Ráadásul megrágta anyukája kedvenc bojtos papucsát. Aztán apukája panaszkodott, hogy milyen sokba kerül az étel, az oltás, a tartásához való felszerelés. Meséltem neki a mi Tacsinkról is, hogy milyen jó hogy velünk van, mert megszépíti napjainkat. Sokat, nagyon sokat meséltem neki róla. – Aztán eltelt megint egy újabb hét. Ismét érdeklődtem a kis pincsi felől. Palkó nagyon kurtán válaszolt. - Úgy döntött a családom, hogy megválunk tőle. Még nem készültünk fel kellőképpen az új jövevényre. Tegnap elvittük a menhelyre. - Szinte sóbálvánnyá váltam a hír hallatára, még a könnyem is kicsordult. Ezután Palkó faképnél hagyott. Milyen bánatos lehet most az a kis pincsi! - gondoltam magamban. De hátha hamarosan rátalál az igazi gazdi! - mosolyodtam el.