Orgonaillat

Hamar megérkezett a várva várt jó idő. Olykor- olykor elborult az ég, és a felhők csendes esővel permetezték meg a szomjazó, ébredező földet. Aztán a nap újra bőségesen ontotta fényét, melegét. Egymás után, sorra pattantak ki a rügyek, bontottak bimbót a barkák, szirmukat tárták a világ felé a virágok, mintha csak azt akarnák mondani:- Újra itt a tavasz? De jót aludtam! Milyen szép az élet!

Egyik nap a szokásosnál is édesebb dalt fújt Cinege. Kíváncsian néztem ki a kitárt az ablakon. Elég rossz a szemem, nem látok olyan jól, de valami édes szagot éreztem.  Mi ez a finom illat? Egyre-másra szívtam be az elragadó aromát. Gyorsan összekaptam magam. Megmostam az arcom, icipici fülecskéimet, erős, két metszőfogam. Kikeféltem magamon szürke szőrös bundámat és aprócska lábaimmal igyekeztem, ki a szabadba. – Hű, ez az orgona!- hüledeztem. Teljes pompájával büszkélkedik, ami nem is csoda. Gyönyörű! Egyszerűen nem találok rá szavakat. Leülök mellé a padra. Mennyi, de mennyi színben virul! Kinyíltak a rózsaszínek, a lilák, a kékek és fehérek is. Rendkívül szép ez a sokszínű sövény. De jó, hogy süt a nap! Ezért érzem ilyen erősen az illatát. – Kedves Cinege! Ugye milyen csodálatos? – Az bizony, Cincin! – Gyere, ülj mellém, csodáljuk együtt szépségét és töltsük meg közösen lelkünket üde, friss, bódító illatával. –

Cinege és Cincin egy jó darabig ültek a padon, mert elvarázsolta őket a fenséges orgona.