Nálunk járt a Mikulás

Imola és Harmatka izgatottan tisztogatta piros bélelt csizmácskáját. Miután elkészültek, örömmel nyugtázták, hogy jól sikerült, mert csillog- villog. Párban egymás mellé állították az ablakba. Mire elkészültek, a többieké is a szobaablakban sorakozott. - Vajon eljön a Mikulás?- nézett kérdőn Imola a többiek felé. - Biztosan eljön, hisz jók voltunk!- vágta rá Harmatka. - Igen, hozzád biztosan. Emlékszel, hogy hétfőn, amikor jöttünk hazafelé és egy néninek szétszakadt a bevásárlószatyra, te, én segítettünk összeszedni? Nemes cselekedet volt.- mondta határozottan Emese. - Igaz!- mosolyodott el Imola. - Hozzám vajon eljön?- tűnődött Huncutka. Ekkor eszébe jutott, hogy kedden délután annyira belefeledkezett a játékba, hogy hiába kérte anyukája, nem akart elpakolni. Imolától is elvettem a játékot és még jól meg is lökdöstem. Igaz utána megbántam és bocsánatot kértem tőle. - Huncutka, hozzád is biztosan eljön! - nézett rám mosolyogva Imola. - Miből gondolod? – csodálkoztam. - Emlékszel, hogy szerdán mit csináltál? – gondolkodtam, gondolkodtam, de sehogy se jutott az eszembe. - Letörölted a port a lakásban, összesöpörted és felmostad a földet, pedig senki se kérte. Saját magadtól szereztél örömet. Ráadásul csütörtökön és pénteken is kitakarítottál. Még a megszáradt ruhákat is összehajtogattad és szétválogattad. - Tényleg! Emlékszem!- derült fel az arcom- anya még meg is dicsért és megsimogatta az arcomat. – A gyerekek izgatottan várták, hogy beköszöntsön a mai szombat este. Csípős szél fújt, így most nem mehettek ki a kertbe, a rétre. A szobaablakból nézelődtek. Egyszer csak Emese arra lett figyelmes, hogy egy bácsi a két fiával veszekszik. Megkérte őket, hogy hozzanak a boltból kenyeret. Viszont eljátszották az időt és mire odaértek, a bolt már bezárt. Egy kisebb gyerek jött velük szembe egy friss, meleg, ropogós kenyérrel. Az idősebb hirtelen kikapta a kezéből és még el is zavarta. A gyermek sírva szaladt haza. Ők is hamarosan hazaértek. Amikor megkérdezte tőlük az édesapa, hogy miért ilyen későn hozták a kenyeret, a kisebb azt felelte, hogy mire odaértek már elfogyott és meg kellett várni, amíg egy újabb adag megsül. A nagyobb is bólogatottt. Viszont az apa tudta az igazságot. Nagyon megharagudott a fiúkra és meggondolatlanul kicsúszott a száján: Mindent láttam! Válnátok inkább szarkává! – és mire ezt kimondta, mindkét fiú szarkává változott és felrepült a faágra. Emese döbbenten látta mi történt és természetesen a testvérei is, akik a Mikulást várva az ablak előtt álltak. Néma csend volt. A fiúk apukája kétségbeesetten tördelte a kezét. Szánta- bánta már a gondolatait és a kimondott szavakat. Elkeseredett, letörten bandukolt haza a feleségéhez. Az is sírt, jajgatott. A szarkák is ott cserregtek bánatosan a faágon. Közben a kisfiú apukája is becsöngetett. Az apa beinvitálta. Természetesen bocsánatot kért gyermekei nevében és visszaadta a kenyeret. Aztán elkámpicsorodva, csüggedten mesélte el, hogy mi történt. A három felnőtt ott ült az asztalnál némaságba burkolódzva. Azon töprengtek, hogy hogyan tudnák mindezt visszacsinálni. Emese is összedugta a fejét a többiekkel. Elhatározták, hogy mindegyikük azt kéri a Mikulástól, hogy változzanak vissza a szarkák fiúkká. Idén semmi mást nem fognak kérni. Aztán továbbra is ott leskelődtek az ablakaikban. Először is árgus szemekkel figyelték a pórul járt fiúkat, azaz a szarkákat, és a kandallónál a Mikulás érkezését. Már egyre sötétebb lett. De ezzel még nincs vége a történteknek. Ahogy ott gubbasztottak magukba roskadva az ágon könnyes szemekkel, ami persze azonnal jéggé fagyott a nagy hidegtől, ijesztő, szörnyű hangot hallottak meg odafentről. Mindkét kisszarka reszketni kezdett a félelemtől. Hirtelen, rettentő gyorsasággal csapott le éles, vijjogó hangon egy héja a két pórul járt szarkára. Rémülten rebbentek kétfelé. Így a héja célt tévesztett. De nem adta fel. Üldözőbe vette őket. Nagyon megijedtek Emeséék, a szülők, de még a kisfiú apukája is. Ekkor valami száncsilingelés hallatszott az égből és egy ismerős hang: Ho- ho- ho- hó. A héja rettegni kezdett, feladta a hajhászást és inkább elszállt. Csönd volt, néma csönd. Még a szél se mozdult. De a hó szállingózni kezdett. fehérre festette a földet, a fákat és mindent. Emeséék már nagyon álmosak voltak, de kitartóan ott álltak az ablakban. Imola és Harmatka már eközben elaludt. A két kis szarkát sehol se lehetett látni, ahogy a Mikulást sem. - Csak képzelődtem? – tűnődött Emese. - Ekkor bejött az anyukájuk és lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Álmukban a Mikulás visszavarázsolta a két kis szarkát két kis fiúvá, majd hosszasan elbeszélgetett velük. A fiúk szánták- bánták tettüket. Ekkor beültette őket csengettyűs szánjába, kezükbe egy- egy virgácsot adott és hazarepítette a jóságos Mikulás. A szülők boldogan, tárt karokkal fogadták gyermekeiket. Még egyet integettek a Mikulásnak, aki addigra már hetedhét határon túl járt. A szülők az ölükbe ültették a sok- sok viszontagságon keresztül ment csemetéiket és hosszasan elbeszélgettek velük. A fiúk lelkifurdalást éreztek tettükért. Szánták- bánták, amit tettek. Az édesanyjuk lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Vasárnap reggel Imola kinyitotta a szemét és ott sorakoztak a csizmácskákban a kívánt ajándékok. Nagyon megörültek neki a gyerekek. Aztán eszükbe jutottak az előző este történtek és odasiettek az ablakukba, de sehol se látták a szarkákat. Egyszer csak meglátták az apukát, aki kézen fogva sétált a két fiával. – Vajon csak álmodtuk az egészet? Lehetséges. - tűnődtek. Akkor látták meg, hogy szembe jött velük az a kisfiú is az apukájával, akitől elvették a kenyeret. A két fiú bocsánatot kért a kicsitől. Természetesen megbocsájtottak neki. A közben hó szállingózni kezdett.