Monyó apó könyve és a Halloween

Sok-sok évvel ezelőtt, a kelták földjén, ezen az éjszakán a túlvilág határai megszűntek, és a halottak szellemei képesek voltak jönni- menni a világok között. Legalábbis ők ezt hitték. Az emberek tüzet gyújtottak, állatot áldoztak, és maskarákba öltöztek, hogy elijesszék az elvetemült szellemeket.

Monyó apó hallotta ezt a legendát az ő felmenőitől, ezért elhatározta, hogy ezen az estén nem fekszik le, hogy a saját szemével láthassa az elhunyt emberek csontváz szellemét, akik, halottak napján átjönnek ebbe a világba, hogy együtt legyenek a még élő családtagjaikkal, rokonaikkal.

- Feküdj le, kedvesem, éjszaka van!- mondta kedvesen az ősz, fürtös hajú Monyó anyó, miközben öreg ura ráncos arcát cirógatta a kopott karosszékben ülve.

- Szeretnék utána járni a dolognak- felelte lelkesen, de szeretetteljesen Monyó apó. A kérges kezével kifaragott töklámpás világított az ablakban. Egy darabig ültek az ablak előtt egymáshoz bújva, betakarózva, kéz a kézben, de nem történt semmi. Aztán elnyomta őket az álom. Másnap reggel arra ébredtek, hogy fény szűrődött be az ablakon.

- Megvirradt. Látod? Eseménytelen volt az éjszaka- mondta az öreg néni, aztán lassan, botorkálva, botjára támaszkodva kisétált a verandára Monyó apóval a nyomában.  

Telt- múlt az idő. Sok- sok év eltelt. Egyik alkalommal Monyó Manyi talált egy megkopott könyvet, melynek sárgák voltak a lapjai. Kíváncsian kukkantott bele. Valaki kaligráf betűkkel teleírta. Ekkorra Monyó Matyi is ott termett.

-          Milyen díszes, rendezett és szép írás!- kiáltott fel ámulattal. – Kié lehetett?- kíváncsiskodott.

-          Sok-sok évvel ezelőtt, a kelták földjén…- kezdett bele Manyi. Hirtelen a könyv végére lapozott. A legalján egy név volt: Monyó apó. – A dédapánk – nézett testvérére megrökönyödve Matyi. – Olvassuk el, mit ír- jelentette ki a fiú. Miután elolvasták, egymásra néztek.

-          Mit gondolsz, igaz lehet?-tette fel a kérdést.

-          Hát nem is tudom- tűnődött el Manyi. – Régen hittek benne. Anya azt mesélte egyszer, hogy a mennyországban minden léleknek van egy égő gyertyája és ameddig nem huny ki a lángja, addig él az ember. Úgy vélem, hogy bárhogy is volt, egy biztos….

-          Mi az?

-          Az, hogy most faragjunk ki egy tököt, azaz belőle egy mókás figurát. – jelentette ki határozottan Manyi.

-          Igazad van, maradjunk is ennyiben. Este pedig kitesszük az ablakba, hogy világítson- felelte Matyi.

-          Milyen nap lesz holnap?- kérdezte a kislány.

-          November 1-je, Mindenszentek napja lesz. Azokról szokás megemlékezni, akiket szentté avattak - válaszolta a kisfiú.  Holnapután, 2-án pedig a Halottak napja lesz, ilyenkor pedig a saját halottainkra emlékezünk. Mi is kimegyünk a temetőbe, meglátogatjuk Monyó anyót és Monyó apót. Viszünk nekik friss virágot.

-          Régen a lelkek napjának hívták- válaszolta Monyó Manyi.

-          Igen. Okos vagy-dicsérte Monyó Matyi. A kicsi elpirult, mert jól estek neki a felmagasztaló szavak. Ezzel nekiláttak a tökfaragásnak. Tényleg nagyon vicces lett. Közepébe illesztettek egy mécsest és kitették az ablakba. Pár perccel később vidám gyerekzsivajra lettek figyelmesek. Egyszer csak kopogtattak.

-          Kopp! Kopp! Kopp! – Matyi nyitott ajtót. Vidáman kacarászó, jelmezes gyerekek álltak az ajtóban. Némelyik ismerős volt. Manyi sietve hozta a kosárkát. Csokik voltak benne. Mindenki örömmel vett belőle. Megköszönték, aztán elmentek. Később újabb lurkók érkeztek. Matyi próbálta őket megszámolni, talán tízig, Manyi vagy húszig jutott, amikor egyre jobban elcsendesedett az utca.

-          Hazatérhettek- állapította megy Monyó Manyi.

-          Készüljünk mi is a lefekvéshez. Izgalmas, érdekes este volt- folytatta Monyó Matyi.

-          Igen, az- mosolyodott el a kislány. Lefekvés után még olvasgattak Monyó apó könyvéből, aztán álommanó álomport hintett a szemükre és édes álomba szenderültek.

Hogy miről álmodtak? Ti mit gondoltok?