Március

Március derék legény volt. Ha a kora tavaszi kertben tett- vett, mindig hordott kalapot a fején. A bajusza még nem serkent ki, pipázni se pipázott. Azt az édesapja szokta.

Most is ott künn a kertben metszette a szőlőtőkéket, majd felásta a földet. Elültette a virághagymákat a járda mentén, és meglocsolta őket. Aztán leült a kerti padra.

- De szép idő van! A fénylő, szelíd nap csalta elő a hóvirágot, a krókuszt, az ibolyát, a jácintot, a

nárciszt, sőt még az aranyfát is.  - A rügyező fákon füttyögtek a dalos madarak. - De milyen édesen dalolnak! Érzem, hogy boldogsággal töltik meg a szívemet-, lelkemet. Olyan jó hallgatni őket!- gondolta magában Március. - Csicseregjetek csak kedves kis madarak! Ébresszétek fel a szunnyadó természetet! -  Ekkor ért mellé egy aprócska kisleány. - Te is kijöttél kishúgom?- Igen! Kicsalogattak a jókedvű, pihe-puha tollú, énekes madárkák. – Gyere, ülj le mellém! Hallgassuk együtt édes hangjukat! – Rendben! Hogy itt milyen nyugalom van és milyen finom illatok szállnak a levegőben és hogy cirógatja az arcom a napsugár! - Ahogy ott ültek mindketten és gyönyörködtek a zsendülő természetben észrevétlenül telt el az idő. Ábrándos orcával merengtek az előttük elterülő csodában, miközben orcájukra rózsás pírt festett a hamvas napfény.

Március derűs arccal tette el a kerti szerszámokat a fészerben, segített neki kishúga is.