Mackó Miska horgászik

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy mackó, akit Miskának hívtak.

Hétvégeken kora hajnalban járt horgászni. – Brumm- brumm, brumm- brumm-  cammogott tenyeres- talpas lábain. Vitte a csalikat, horgászbotot, a horgászhálót, a széket, a sátort és ki tudja még mi mindent. Kényelmesen elhelyezkedett, bedobta a tó közepéig a damilt a csalival és várt.

Ásítva ébredt a nap.  – Jó reggelt! – köszöntötte. – Érzem, hogy jó napom lesz. Jó lesz a kapás, sok halat fogok fogni: kicsit, nagyot, nagyobbat és a legnagyobbat. A legkisebbet majd visszadobom. Hadd nőjön még. A többit hazaviszem.

Ahogy merengett magában egy jókedvű, aprócska béka ugrált el előtte: - bre- ke- ke, bre- ke- ke, bre- ke- ke. – Jó reggelt! – köszöntötte. – Jó reggelt! – felelte, és zsupsz, belecsobbant a tóba, vízgyűrűket hagyva maga után, a víz meg ezerfelé fröccsent. Jaj, még elriasztja a halakat! – dörmögte.

Észre se vette, hogy ezután egy rövid időre elbóbiskolt. – Ne aludj! – mondta neki valaki. Körülnézett, de csak a fényes napot látta, mert egy fia felhő se volt az égen. – Te szóltál hozzám?– Igen. Beszélgessünk egy kicsit. – De miről? – Nézett rá elképedve. De abban a pillanatban kapást észlelt. – Gyorsan a botomat! – gondolta magában és már meg is ragadta. - Gyerünk, kezdődik a horgászat!

Tekerem éberen, sebesen az orsót,

szememet szegezem ez az én mottóm.

Emelem, elviszem, készítem tűzhelyen,

megeszem, egészen eltelek veled. - skandálta csendesen.

– Ekkor hirtelen megrántotta a botot és képzeljétek el, hogy egy aprócska halacska volt a horogra akadva.  A horgot Mackó Miska óvatosan kivette a szájából. – Ó, te csak egy csacska aprócska halacska vagy! De milyen aranyos és milyen pici, de ennivalónak kevés. Visszadoblak. Éld tovább az életed! –

Zzzzz- zzzz-zzzz, - muzsikált egy méhecske a vérvörös pipacson. – Pszt! Csendesebben! Csendesebben! Elriasztod a halakat! – Bocsánat, csak a munkámat végzem! Zzzzz- zzzz-zzzz, - muzsikált tovább méhecske, és tovarepült. Ismét csönd lett.

Medve Miska újra elhelyezkedett, bedobta a tó közepéig a damilt a csalival és várt.  Ezt látta meg a tavi kagyló, aki épp planktonnal táplálkozott. - Nézd, itt egy hal! Épp előttem ficánkol, izeg- mozog, mint a sajtkukac – kiáltotta, de Mackó Miska ebből semmit se hallott. Kapásra várt odafönn, de nem sokáig. A hal egyszer csak bekapta a csalit. Miska meg fogta a botját és sebesen tekerte az orsót. Hirtelen megrántotta a botot és képzeljétek el, hogy egy nagyobbacska halacska volt a horogra akadva. – Ó, ez egy busa! Ez már jó lesz egynek- jelentette ki. Belerakta a hálóba, bekötötte a végét és belelógatta a vízbe, majd újra kényelmesen elhelyezkedett, bedobta a tó közepéig a damilt a csalival és várt. Hamarosan fogott is egy gyönyörű szép, nagy keszeget. Nem sokkal később pedig még egyet, a legnagyobbat. – No, a ponty is megvan, ennyi elég is lesz!- mondta.

Összekészülődött és már indult volna haza, amikor egy sas, mint derült égből a villámcsapás, olyan gyorsan csapott le élesen vijjogva, az egyik halra.  Mackó Miskának majd megfagyott a vér az ereiben, de mégis halált megvető bátorsággal kapta ki a halat a ragadozó szájából.  A halászsas elröpült, Miska meg fellélegzett. – Neked is kellett volna? Hát menj és fogj magadnak, mert ebből nem adok! – dörmögte utána.

Hazamegy, elé szalad a kicsi bocsa, kérdezi a felesége: - No, mit fogtál? Hoztál-e valamit? Milyen napod volt? – Mackó Miska mindent elmesélt töviről- hegyire, hogyan fogta ki a halakat, kivel találkozott.  Az asszonyka elképedve, kicsi bocsa tátott szájjal, elkerekedett szemekkel hallgatta. Miután mindent elmesélt, közösen elkészítették a halászlét, a sült halat és a rántott halat. Olyan finom lett, hogy mindet megették. Ha nem hiszed, járj utána!

Még talán máig is élnek, ha meg nem haltak.