Lassú Lajhár Lajcsi

Lajcsi egy lajhár volt. Állandóan a fán töltötte napjait. Fejjel lefele lógott az ágakon, hol aludt, hol meg leveleket rágcsált. Egyik hétvégén rokonlátogatásra érkezett a Hangyász család. Mivel egész eddigi életében nagyon lassan mozgott, még a csigánál is lassabban, ezért zöldmoszat növekedett a bundáján. Amikor odaért a Hangyászcsalád, még akkor is olyan mélyen aludt, hogy észre se vette a vendéget. Hangyászcsalád meg őt nem vette észre, mert a bundáján nőtt zöldmoszat miatt szinte egybeolvadt a levelek színével és alig volt észrevehető. Egy ideig ott álltak a fa alatt a vendégek. Aztán már- már elindultak, mikor megmozdult Lajhár Lajcsi. - Jó, napot rokon!- köszöntötte a Hangyász család. Lajcsi álmosan, ásítozva nézett körül a lombok közt, de senkit se látott. – Biztosan csak képzelődtem!- gondolta és már kezdett volna bele újra a szundikálásba, amikor: - Jó, napot rokon!- köszöntötte a Hangyász család. Lajcsi álmosan, ásítozva nézett körül a lombok közt, de senkit se látott. Körülnézett a lombok fölött, de senkit se látott. Körülnézett a lombok alatt és végre meglátta a rokonait. Lassan nekikészült lekecmeregni a fáról. Mire leért már ébredezett a hold, öreg este lett. Így hát a Hangyász család elköszönt tőle: - Viszontlátásra rokon! Jó volt újra látni!- és elindultak hazafelé. Lajcsi viszonozta a köszönést, és lassan visszamászott a fára. Közben magában dünnyögött: lassú vagyok, tudom nagyon lassú. De miért baj ez? Így legalább nem lát meg a jaguár, az ocelot és a hárpia sem. Pedig milyen jó lett volna egy kicsit beszélgetni. Reggel lett mire felért.

Ha Lajcsi nem lett volna olyan lassú, az én mesém is tovább tartott volna.