Kinek szebb a hangja?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony, annak egy kiskutyája és egy kismacskája. Telt-múlt az idő. A két kis állat úgy szerette egymást, mintha testvérek lettek volna. Azért néha ők is hajba kaptak, összeakasztották a bajuszukat, de utána mindig kibékültek. Gyönyörű tavaszi reggel volt, a nap már felbukkant a látóhatáron. Kakas Karcsi erőteljes, hangos kukorékolással jelezte: – Jó reggelt! – Bajusz cica akkora ásítással ébredt, hogy majd bekapta Galuskát, a kutyát. – De jót aludtam! – fordult volna a másik oldalára, de Kakas Karcsi folytatta: – Kukurikú! – Jól van! Kelek már! Nem nagy kedvvel ugyan, de felkelt a cica, és megkezdte a szokásos mosakodást. Galuska már javában reggelizett, később Bajusz is csatlakozott. Miután befejezték, már mosolygott a délelőtt, cirógatta hátukat a nap, a madarak is vígan énekeltek. – Szerintetek ki énekel a legszebben? – kérdezte a rigó. – Rendezzünk egy dalversenyt! – felelte a cinege. – Rendben, rendezzünk! De jó! De jó! – lelkesedtek a kert lakói. – Mi is versenyezhetünk? – kérdezte Bajusz és Galuska. – Hát persze! De kik legyenek a zsűritagok? – kérdezték szinte egyszerre. – Leszek az egyik! – felelte a mezei nyuszi. – A másik én! – mondta a hétpettyes katica. – Szívesen vállalom! – így a sündisznó. Zsűritag lett még a vakond, a pocok, a bodobács és a lepke is. – Hány zsűritag jelentkezett? – kérdezte a cica. – Számláljuk meg! – így a kutya. – 1, 2, 3…7! Nagyon jó! – kiáltották. Nem teketóriáztak sokat, hamarosan el is kezdték a versenyt. A rigó azt füttyögte, hogy “csakk-akk-akk-akk…”. Nagyon tetszett a dala mindenkinek, mert bátran, hangosan, érthetően adta elő, megfoghatatlan szépség áradt belőle, ezért mindenki megtapsolta. Megkapta rá a maximális pontszámot. A cinege következett. Azt dalolta, hogy: “szisziszi”. Szép volt az ő dala is, mert lágyan, kedvesen adta elő, szinte belefacsarodtak a szívek. Ugyanannyi pontot kapott, mint a rigó. A kis veréb következett. Nagyon izgult, pici szárnya, vékony lába remegett. De azért rákezdte: “csuri-csuri-csuri, tett-ett-ett-ett, csvit-csvit-csvit”. – Látod? Nagyon szépen énekeltél te is, kár volt ennyire izgulnod! – mondta a zsűri. Őt is megtapsolták. Természetesen ő is megkapta a tíz pontot. Nagyon, de nagyon örült neki. – Köszönöm! Köszönöm szépen! – rebegte. Bajusz cica következett. Bátran rákezdte: ”Miaú-miaú-miaú”. Nagyon kitett magáért. Ugyan a hangja nem olyan volt, mint a madárkáké, de bájos és kedves, ezért társai tapssal jutalmazták. Maximális pontszámot kapott. Persze Galuska se akart kimaradni, így ő is rákezdte: „Vaú- vaú-vaú”. Az ő előadása is mindenkinek tetszett, annak ellenére, hogy nagyon hangos volt, mert bátran, önfeledten adta elő, ezért mindenki megtapsolta. Megkapta rá a legtöbb pontot. – Hű, mindenki tíz pontot kapott! Most vajon ki lesz a győztes? – suttogták egymás között a versenyzők. Ekkor a csalogány röppent oda közéjük, és rákezdte. Hű, de gyönyörűen zengett a hangja! Mindenki, aki épp arra járt, földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal hallgatta. Lelküket simogatta a dala. Hogy miről énekelt? Arról, amit épp érzett, amiről álmodott. – De szépen énekel! – sóhajtottak. – Ő a győztes! – kiáltotta egyhangúan a bírálóbizottság. Mindenki ujjongott. – Igen, az ő hangja a legszebb! – mondták ámulattal a versenyzők is. Még egy darabig ott álltak, mert a csodálatos, lágy dallam elvarázsolta őket, békét hozott a szívükbe. Aztán mindenki ment csöndben, boldogan a dolgára.