Zsuzsa blogja

Egyszer volt, hol nem volt, a budapesti Városligetben, a csodás Vajdahunyadvár tornyai alatt, élt egyszer egy egér család. A legkisebbek, Cincin és Farkinca, nagyon kíváncsi egérkék voltak.

Egy esős őszi napon besurrantak a vár nagy kapuján, és legnagyobb meglepetésükre a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban találták magukat.

Ahogy megpillantották a hatalmas, fénylő termeket, a két kisegér bajsza ütemesen rezegni kezdett a gyönyörűségtől.

-Hű, odanézz! De gyönyörű!- tátotta el icipici száját Cincin.

- Ó, milyen hatalmas és milyen ékes!- ámuldozott Farkinca.

- A Mezőgazdasági Múzeum kívülről pontosan úgy néz ki, mint a mesebeli lovagvárak, amikben hercegnők és sárkányok laknak! - folytatta Cincin.

- Mintha össze-vissza építették volna. Nem egyforma az egész, hanem olyan, mintha egy óriás négy különböző várat és palotát ragasztott volna össze. Van kerek tornya, csúcsos tetője, sőt még egy kis vizesárok is van mellette, mint az igazi váraknál. -mondta elkerekedett szemekkel, tátott szájjal Farkinca.

- Nézd! A falain rengeteg apró díszítés van, a kapuk felett pedig faragott kőfigurák és ablakok sorakoznak, mintha egy régi királyi palotában járnál. - jelentette ki Cincin.

- Szerintem a tervező lemásolta a múlt legszebb épületeit, és egyetlen hatalmas, varázslatos kastélyba gyúrta össze őket- elmélkedett Farkinca.

Először egy olyan terembe értek, ahol hatalmas baglyok, ölyvek, nyestek, rókák, agancsos szarvasok és vadmalacok laktak. Cincin ijedten bújt Farkinca mögé, de aztán rájött, hogy nincs mitől félni, mert a kitömött állatok békésen figyeltek. A mennyezetről régi halászhálók lógtak, a sarokban pedig egy igazi, fából faragott csónak pihent.

-Nézd, mekkora tutaj! - suttogta Farkinca.

A következő teremben megint tátva maradt a szájuk. Óriási, vörös és zöld színű, százéves traktorok és gőzgépek sorakoztak. Cincin felmászott az egyik óriási vaskerékre, és úgy érezte magát, mintha egy guruló hegy tetején ülne. Itt régi ekéket is láttak, amelyekkel régen, a földet szántották az emberek.

Egy kisebb szobában az aprócska kisegerek otthonos illatokat éreztek. Régi búzakalászok, liszteszsákok és fonott kosarak között találták magukat. Egy maketten megnézhették, hogyan őrölte a lisztet a szélmalom.

-Ide biztosan egy óriási egér pék jár dolgozni!- kuncogott Cincin, miközben megcsodálta a kiállított, fából faragott pereceket és kenyereket.

Végül a szőlőművelés termébe jutottak, ahol hatalmas, fából készült prések és óriási boroshordók álltak. Farkinca bemászott egy üres hordó dongái közé, és a hangja viccesen visszhangzott a sötétben.

-Cin-cin-cin!- visszhangozta édes kis vékony hangja, miközben jókat kuncogott.

Amikor a múzeumi őr léptei koccantak a márványpadlón, a két kisegér fürgén az egérlyuk felé vette az irányt, mert megéheztek. - Korr- korr- kordult meg az icipici gyomruk. Kiszaladtak a várudvarra, egyenesen a puha fészkükbe, és elhatározták, hogy legközelebb, evés után, a múzeum híres lóverseny-kiállítását is felfedezik.  Így is történt.

Cincin és Farkinca, a két kisegér, nesztelen talpakkal osont tovább a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállítótermeiben, de ezúttal a sors egyenesen a legfélelmetesebb szobába, a vadászati kiállításra repítette őket.

Ott állt ő. Egy hatalmas, barna, kitömött medve. Két lábra ágaskodott, a mancsait a magasba tartotta, és az üvegszemei csillogtak a félhomályban.

Cincin hirtelen azt hitte, a maci megmozdult. Ijedtében akkorát ugrott, hogy egyenesen a medve lába mellett álló, igazi százéves fa malomkerék tetején landolt. -Cin-cin-cin!- visította ijedten, de édes kis vékony hangon. Vadul vert icipici szíve. De a medve meg se mozdult. Nem is tudott volna, hisz ki volt tömve. Cincin hamarosan megnyugodott. Cincin és Farkinca tovább haladt a hatalmas múzeumban. Annyi, de annyi csoda volt, hogy az csak csuda!

Ahogy Cincin megkapaszkodott a nagy kerék barázdáiban, valami kemény dolog koppant az orra hegyén. Egy apró, sárgás, tökéletes búzaszem volt az, ami évtizedekkel ezelőtt ragadhatott a fa repedésébe!

-Farkinca, nézd, egy igazi múzeumi vacsora!-cincogta boldogan. Farkinca is fel akart mászni a kerékre a testvéréhez, de a lába megcsúszott a fényes padlón. Ekkor a felettük magasodó menyét bundájáról levált egy puha, barnás- fehér szőrpamacs, és pont Farkinca alá hullott, mint egy puha párna. Farkinca nemhogy megütötte volna magát, de a puha menyétszőr segítségével egyből felrugaszkodott a malomkerék tetejére. A két incifinci kisegér ott, a kitömött menyét lábánál, a régi malomkerék tetején osztozott meg igazságosan, fifti- fifti, a talált búzaszemen. Rájöttek, hogy a múzeum óriásai egyáltalán nem bántják őket, sőt, még ajándékot is tartogatnak a bátor felfedezőknek.

Lassacskán besötétedett és záráshoz készülődött a múzeum. A két aprócska kisegér óvatosan kisurrant a bejárati ajtón és élményekkel gazdagon tért haza a családjához.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Volt egyszer egy öreg, mézbarna fakomód, amely a nappali legtávolabbi sarkában állt.

A fiókjai halkan nyikorogtak. Benne volt a nagymama mancsainak nyoma és a dédpapa faragása. Az illata pedig a régi idők kedves pillanataira, finom süteményre, egy kedves mosolyra emlékeztette kicsi tulajdonosát. Ismerős szaga és tapintása az otthon és a folyamatosság érzését nyújtotta számára. Érezte, és értette, hogy ő egy hosszú láncolat része. Ez a komód volt Cirmi cica legféltettebb kincse. A nagyszüleitől maradt rá, tőlük örökölte.

Cirmi nem csupán egy bútordarabot látott benne. Meggyőződése volt, hogy a komódnak lelke van. Úgy hitte, a görbe lábakon álló faóriás éjszakánként halkan sóhajt, amikor a ház elcsendesedik, és őrzi a család minden titkát, amit az évek alatt a fiókjaiba rejtettek.

- De szép vagy! - dörgölőzött Cirmi a komód lábához minden reggel. Aprócska mancsával féltőn még meg is cirógatta. - Ma is vigyázok rád.

Cirmi komolyan vette a feladatát. Ha a testvérei túl közel szaladtak a komódhoz a játékaikkal, Cirmi egy határozott, de kedves „miau”-val jelezte:- itt bizony egy örökség lakik, tessék tisztelettel bánni vele!- Amikor a portörlővel közeledett, figyelmesen követte minden mozdulatát, nehogy túl erősen dörzsölje meg a komód megkopott tetejét. Gyakran beszélt is hozzá.

Egyik este, amikor a holdfény ezüstös csíkot húzott a nappali padlójára, Cirmi különös dologra lett figyelmes. A komód legfelső fiókja egy parányit megmozdult. Nem a szél volt, és nem is egy egérke. Olyan volt, mintha halkan pattant volna egy cseppnyit - mintha a komód kinyújtóztatta volna fáradt tagjait. Ugyanis, képzeljétek el, hogy télen a régi bútorok halk pattanásokkal jelzik, ha fáznak, vagy száraz a levegő, nyáron pedig kicsit megduzzadnak.  Egyszóval Cirmi biztos volt abban, hogy lélegzett. Felugrott a komód tetejére, és halkan dorombolni kezdett. Átadta a testmelegét a hűvös, öreg fának, és mancsával megsimogatta a rézfogantyút. Abban a pillanatban a szobát újból átjárta a nyugalom. Cirmi úgy érezte, hogy a komód hálás érte. Nem volt szükség szavakra: Cirmi cica jól tudta, hogy amíg ő ott van, az örökség és annak minden emléke biztonságban pihenhet. Ezt a hagyatékot, a jusst pedig a testvérei, és azok utódai viszik majd tovább.

Így telt el minden nap: a komód őrizte a múltat, Cirmi pedig őrizte a komódot.

Mert tudta jól: a tárgyak csak akkor élnek igazán, ha van valaki, aki megbecsüli és szívből szereti őket.

 

 

Egyik nap, gondolt egyet Mogyi és elutazott a fővárosba. Megtetszett neki a budapesti Múzeumkert legöregebb tölgyfája, és azt gondolta, hancúrozik rajta egyet. Egyszer csak érdekes dologra figyelt fel, mivel Őt a makkok mellett az olyan hatalmas, oszlopos épületek is lázba hozták, aminek lépcsőjén mindennap rengetegen sétáltak fel és le.

Egy tavaszi délutánon Mogyi meglátta, hogy a múzeum nagy, nehéz tölgyfa ajtaja résnyire nyitva maradt. Nem tehetett róla, a kíváncsisága győzött: nesztelenül besurrant, s fel a fényes márványpadlón.

Ahogy belépett, a tágas termekben Magyarország múltja elevenedett meg előtte. Ámulva ugrált teremről teremre, és apró mókusszemével mindent, de mindent megcsodált:

Az első teremben csillogó tarsolylemezeket és régi nyílhegyeket látott. Elképzelte, ahogy a bátor honfoglaló lovas magyarok vágtáznak a végtelen sztyeppéken. Megtudta, hogy a honfoglaló magyarok, Árpád vezérletével érkeztek a Kárpát-medencébe. Törzsszövetségben éltek. Lovakat, marhákat és juhokat tartottak, és mellette földműveléssel foglalkoztak. Félelmetes hírű, reflexíjat használó, könnyűlovas harcosaik voltak. Kedvelt taktikájuk volt a színlelt megfutamodás, majd a hirtelen ellentámadás. Igy jól összezavarták az ellenséget. A honfoglalás korában és az államalapítás előtt az ősi magyarok a székely-magyar rovásírást használták, amelyet fára vagy kőre róttak, és jobbról balra olvastak. Hallottatok róla? Ha lehetőségetek van rá, ismerkedjetek meg vele. Őseink hittek a sámánokban, és a hozzájuk kicsit hasonló táltosokban. Hallottatok már a turulmadárról? Talán sas, vagy sólyom lehetett. Mogyi Tatabányán látott egyet, hatalmas és csodálatos volt! Ismeritek a csodaszarvas legendáját? Ha nem, ismerkedjetek meg vele. Nagyon érdekes!

A következő szobában Mátyás király udvarának pompája fogadta. Megcsodálta a gyönyörűen díszített kódexeket és a lovagi páncélokat, amik úgy ragyogtak, mintha ezer apró szentjánosbogár világítana bennük. Azt kérdezitek, hogy mi a kódex? Egy réges régi, épségben vagy töredékesen előkerült és fennmaradt latin, majd a későbbiekben már magyar nyelven, kézzel írott könyv. Nem fákból csinálták a lapokat, mint manapság, hanem vékonyra csiszolt állatbőrből, amit pergamennek hívtak. Nagyon tartós volt, de kicsit büdös. Akkoriban még nem golyóstollal írtak, hanem madártollal, lúdtollal, azt mártogatták a tintába. Ha hibáztak, egy kis késsel lekaparták az eltévesztett betűt a bőrről. A fejezetek első betűje akkora volt, mint egy ház, és telerajzolták kúszó indákkal, virágokkal, sőt, néha még aranyporral is, hogy minél jobban csillogjon. Egyetlen könyv megírása hosszú- hosszú ideig, évekig tartott, ezért olyan értékesek. Ma már csak múzeumban, üveg mögött szabad őket megnézni. A kódexek, ezek a könyvek a legfontosabb forrásai a magyar nyelv- és irodalomtörténetnek, melyek a magyar könyvtárak féltve őrzött kincsei.

Mogyi miután mindent megtudott, amit szeretett volna, tovább haladt a múzeumban. Végül egy olyan terembe ért, ahol régi, piros-fehér-zöld zászlók és kokárdák sorakoztak. Kicsi szíve nagyon büszkén dobbant, mert eszébe jutott, hogy látta a tévében, hogy a kertben álló szobornál minden évben, márciusban, erről a csodás ünnepről, a forradalom emlékeiről énekeltek.

Amikor a nap lebukott a látóhatáron, és a múzeum őrei lekapcsolták a lámpákat, Mogyi halkan kiosont és a látottakon még sokáig elmerengve hazament.

Otthon letelepedett egy ágra, álmosan rágcsált egy makkot, és boldogan gondolt arra, mily gazdag és gyönyörű ez az ország, mennyi példaértékű emléke van, és mennyire örömteli, hogy ő is itt él.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bájos, madárdalos falu, ahol minden fán, bokron dalosmadarak csicseregtek, a házak kéményén pedig gólyák kelepeltek.  Annak a legeslegvégén terült el a Csobbanós-tó.

Ez a tó, a természet egyik ékköve volt, egy földbe süllyesztett, óriási ezüsttükör, amelyben az égbolt a saját végtelenségét csodálta. Felszíne nem csupán víz volt, hanem egy élő vászon, melyet a szellő lágy ecsetvonásokkal borzolt fel, apró pikkelyeket vetve a csillogó víztükörre. Partján az ébredező nádas úgy suttogott a szélben, mint a titkokat őrző terebélyes fűz. Amikor a nap lebukott a látóhatáron, a tó aranyat és bíbort kortyolgatott, mélye pedig titokzatos, sötétkék álommá vált, ahol a vízililiomok fehér csillagokként pihentek a néma csendben. Ez egy olyan hely volt, ahol egy pillanatra megállt az idő, és átadta helyét a víztükrön táncoló fények játékának. Aranyos pikkelyű halacskák fickándoztak benne gondtalan.

A tavasz első napsugaraira éledezni kezdett a békahad. A jég már régen elolvadt, de a víz még olyan hideg volt, hogy a barátságos békák legszívesebben nagymama kötött gyapjúzoknijában úszkáltak volna. A tó sztárja, Brekeke volt, a környék legzöldebb és legálmosabb békája. Egy hatalmas tavirózsalevélen üldögélt, és éppen a tavaszi bakancslistáját pipálgatta a fejében:

-Felébredni a téli álomból (Kész!).

-Megkeresni a tavalyi vékony sálat (Még keresem).

-Megnyerni az Esti Brekegő Kórus fődíját (Ez a legnagyobb falat).

Brekeke, torka azonban a hosszú tél alatt berozsdásodott. Amikor megpróbált egy jó öblös „Kvakk”-ot kiereszteni, csak egy halk, rekedt „khm-khm” jött ki a torkán.

- Ez így nem lesz jó! - gondolta. - A békalányok a nádasban a mély baritont szeretik, nem ezt a cincogást.

Elhatározta, hogy edzésbe kezd. Először is bekapott egy korai, kissé kábult legyet reggelire, - ez volt a békaturmix. Aztán elkezdte a torkát köszörülni, majd skálázni: -la-la-la-la, majd:- dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó... - A szomszédos levélen Kurutty, az öreg varangy fél szemmel, meredten nézte.

- Brekeke, fiam, ne erőlködj! A hanghoz érzelem kell, meg egy kis pocak! - tanácsolta Kurutty, miközben büszkén kidüllesztette a saját, hatalmas torokzacskóját.

Aznap este tartották a nagy tavaszi szerenádot. A tópart megtelt békákkal. Mindenki feszített a szép zöld gúnyájában, a szitakötők pedig lampionként világítottak felettük.

Amikor Brekeke sora került, hogy múljon a lámpaláza, elszámolt magában háromig, vett egy nagy levegőt, de olyan nagyot, hogy majdnem legurult a levélről. - BRRR-EK-E-KE-KE! - harsogta olyan erővel, hogy a nádas túlsó felén még egy alvó kacsa is felriadt.

A siker hatalmas volt! A békalányok és még a béka ifjak is lelkesen csapkodtak a vízen a lábaikkal, Kurutty pedig elismerően bólintott. Természetesen ő lett a győztes, a tó dalnoka. Mi volt a jutalma, a díja? Nem más, mint egy hatalmas tapsvihar. Hát kell ennél több?

Miután vége lett a tavaszi hangversenynek, mindenki hazatért. Brekeke elégedetten dőlt hátra a kedvenc levelén. Kipipálta az utolsó pontot is.

Másnap Kurutty éppen a vízi-szaltót gyakorolta volna, amikor a tavaszi időjárás bemutatta legszeszélyesebb arcát. Reggel még hétágra sütött a nap, és a barátságos békák vígan napoztatták a pocakjukat, délre azonban morcos szürke felhők gyülekeztek a Csobbanós-tó felett.

-A tavasz már csak ilyen: egyik percben még pólóban, a másikban pedig már nagykabátban vagyunk kint a szabadban. - gondolta. Hirtelen feltámadt a szél, és a tó tükre haragos hullámokat vetett. Sőt, ami még rosszabb! A hegyekből lezúduló hirtelen olvadás és a zápor miatt a közeli patak hatalmas áradással zúdult a tóba.

- Vigyázzatok! - kuruttyolt Kurutty, az öreg varangy. - Ez … ez egy igazi özönvíz! Meneküljön, ki merre lát!- A veszélyhelyzet akkor vált komollyá, amikor Brekeke kedvenc tavirózsája -ami a tó közepén biztonságos horgony volt - elszabadult. A sodrás olyan erősen tódult, hogy a barátságos békákat a tóvégi zúgó felé kezdte repíteni. De jaj, itt még nincs vége! Mert ott éles kövek és egy mély vízesés várta őket. Brekeke észrevette, ahogy a kis ebihalak pánikszerűen próbálnak a nádasba kapaszkodni, de a víz ereje túl nagy volt.

-Kapaszkodjatok fel a hátamra! - kiáltotta Brekeke, és hősiesen a vízbe vetette magát. De a víz őt is sodorni kezdte.  Már hallották a vízesés morajlását, amikor egyszer csak feltűnt a megmenekülés esélye. Hogy mi volt az? Egy öreg, part menti fűzfa hatalmas ága. A viharban mélyen a víz fölé hajlott, majdnem a felszínt súrolta.

- Most! - kiáltotta Brekeke, aki kihasználta rugó lábait, azaz a ruganyosságát, amit a téli álom alatt gyűjtött, és egy hatalmasat ugrott a levegőbe. Röptében elkapta a fűzfa egyik lelógó vesszőjét, a másik lábával pedig belekapaszkodott Kurutty övébe, aki viszont szintén kis ebihalakat tartott a szájában. Úgy festettek, mint egy zöld, nyúlós élő lánc. A szél cibálta őket, a víz marta a lábukat, de nem engedték el egymást. Végül a vihar elvonult, a víz apadni kezdett, és a napocska ismét kidugta az orrát a felhők közül, mintha mi sem történt volna. Brekeke és Kurutty alaposan kifújta magát a parton, mert erősen zilált.
- Na, Brekeke - lihegte -, a tavaszi bakancslistámra felírok még egy pontot: megtanulni vitorlázni, mert ez az úszás néha túl izgalmas!-

Kurutty csak nevetett, és megveregette, Brekeke vállát. A barátságos békák pedig aznap este nem szerenádot, hanem egy igazi hála-kvartyogást tartottak a megmenekülésük örömére.

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy aprócska lyuk a kamra fala mögött, ahol hét kisegér lakott a szüleivel. Miután kiürült az éléskamrájuk, Cincogi néni és Sajti bácsi elindult ennivalót keresni.

Ettől a naptól minden megváltozott. Anya nem jött haza. Sajti bácsi mikor hazaért, magához hívta a gyermekeit és töviről-hegyire elmondta nekik, hogy mi történt. Szomorúan újságolta a hét incifinci kisegérnek, akik immár félárvák lettek:

-Anya egércsapdába került. - Mi nem pontosan értettük, mit jelent ez, hiába mondta el részletesen, ezért megkérdeztük:

-Az mit jelent? Nem tudjuk kiszabadítani?

-Sajnos nem, mert meghalt, elpusztult.

-A „meghalt”, szónál csak azt éreztük, hogy hirtelen nagyon nagy lett a fészek, dermesztően hideg és olyan furcsán üres.

-Biztos csak elment egy messzi-messzi búzamezőre, ahol óriási sajthegyek vannak - mondta Masni, és közben rezgett az orra hegye.-

-De miért nem vitt minket is? – kérdezte Pöttöm, egy kicsit mérgesen.

- Itt hagyott minket a sötétben, pedig tudja, hogy félek a pókoktól! - Szőrmók, aki a legidősebb volt, gombóccá húzta össze magát.
– Anya nem akart elmenni. Csak... elaludt , és fent van az angyaloknál, és most ő lett a legfényesebb csillag, nézzétek, a padlás felett! Onnan figyel és vigyáz minket- válaszolta édesapjuk könnyekben úszó szemmel. A kicsik sírni kezdtek, csak úgy záporozott a könnyük.

A kicsik eleinte minden este várták az ismerős kaparást a falban. Ha megzördült egy papír, azt hitték, ő az, és hozott nekik egy darabka kiflivéget. Több nap is eltelt, de nem jött. Aztán amikor rájöttek, hogy már biztosan nem is fog, újra elkezdtek sírni. Úgy sírtak, ahogy csak a kisegerek tudnak: vékony, éles hangon, hangosan, gyorsan, szaporán és remegve. De tudjátok, mi segített? Először is az, hogy egymáshoz bújtak. Heten pont kiadták azt a meleget, amit anyukájuk adott. Aztán elkezdtek mesélni róla.
- Emlékeztek, milyen puhák voltak a fülei? – kérdezte Cincogó.
- Meg, ahogy mindig ránk szólt, hogy ne rágjuk meg édespapa bajuszát, amikor alszik! – kuncogott fel Pöttöm.

-Emlékeztek, hogyha bánat ért megvigasztalt, megcirógatott és megpuszilt?

- Milyen sokat játszottunk együtt, és minden este mesélt nekünk! – Közben rájöttek, hogy anyukájuk valójában nem tűnt el egészen. Ott maradt a mozdulataikban, ahogy az orrukat tisztítják, ahogy lopakodnak óvatosan, lábujjhegyen az elemózsiáért. Olykor, mintha érezték volna az illatát a puha fészekben. Ott élt a szívükben, az emlékeikben, és ott legbelül, örökké élni is fog. Amikor találtak egy szem mogyorót, elképzelték, ahogy büszkén rájuk néz a csillagok közül, és azt mondja:

-Ügyesek vagytok, kicsinyeim! - Már nem voltak olyan szomorúak. Tudták, hogy bár a sajt néha elfogy, és a falak hidegek, az a szeretet, amit tőle kaptak, örökre beléjük ívódott, és pont olyanok szerettek volna lenni majd felnőttként, mint ő, aki a példaképük volt. Érezték, hogy vigyáz rájuk, bárhol is jár a nagy égi búzamezökön.