Zsuzsa blogja

Hóanyó serényen rázta a felhőkből a hófehér havat. Hatalmas hópelyhekben hullott. A tél vastag paplant terített a világra.  Hómuki, a különleges jármű se lustálkodott ezen a napon.  Nem beszélt sokat, nem dudált feleslegesen, mégis mindenki ismerte. A síneket seperte. Mogyi ámulattal nézte egy ideig, majd megszólította:

- Szervusz! Felszállhatok rád? Érdekes a munkád, szeretném nézni.

- Szervusz! Hát persze! Megállok, ülj fel!

- Köszönöm!

- Szívesen!- Narancssárga volt, oldalán apró karcolásokkal, amiket hosszú telek emlékei hagytak rajta. Elöl széles, nagy, lapátot viselt, amely halkan zümmögött, amikor munkába lendült. Hómuki nem bánta a hideget. Amikor a hó elkezdett hullani, ő boldogan indult útnak.- Ideje segíteni - gondolta. Éjszakánként dolgozott a legszívesebben. Amikor mindenki aludt, és az utcák csendben pihentek. Hómuki végig gurult rajtuk, és óvatosan félreseperte a havat. Nem sietett. Tudta, hogy reggel megindul az élet, kezdődik a bölcsőde, az óvoda, az iskola és persze a munka - és neki az a dolga, hogy az út biztonságos legyen. Ezen a különösen hideg éjszakán a hó vastagabb volt, mint valaha. Hómuki lapátja lassabban forgott, a kerekei csúsztak egy kicsit. Ekkor észrevett valamit: a sínen egy elakadt bicikli állt, mellette egy mókusmama, aki aggódva nézett maga elé. Nem tudott tovább menni. Hómuki halkan odagurult. Nem tudott beszélni, de a motorja megnyugtatóan duruzsolt. Lassan, türelmesen leseperte az utat a kerékpár előtt, mögött és körötte, majd indult tovább. A nagymama mosolygott, és bár Hómuki nem látta, érezte. Ettől a motorja mintha melegebben járt volna.

- Szeretnék leszállni!- jelentette ki Mogyi, amikor meglátta mókusmamát. - Nagyon hasznos a munkád! Köszönöm, hogy megengedted, hogy figyelemmel kísérjem!- mondta kedvesen Hómukit dicsérve.

- Szívesen!- Miután elbúcsúztak, Mogyi odament a nagyihoz és felajánlotta neki a segítségét.

- Köszönöm szépen, légy szíves segíts felülni a biciklire, utána már haza tudok vele menni!- A kismókus így is tett. Elköszöntek egymástól, majd mókusmama elkerekezett. - Mogyi hosszan nézett utána. Akár az én mamám is lehetett volna- tűnődött, aztán eszébe jutott neki a különleges jármű. Mogyi hazament és elmesélte élményét a családjának.

Ahogy telt az éjszaka, Hómuki egyre fáradtabb lett. A seprűje már nem forgott olyan könnyedén.- Még egy utcát - gondolta. - Csak még egyet. És amikor végzett, megpihent. Boldog volt. Tudta, hogy amit ma lesepert, az reggel mosollyá, biztonságos léptekké és örömmé fog válni.

A hó aztán újra hullani kezdett. Először apró pelyhek szálltak, aztán egyre sűrűbben, s a pihe-puha, bélelt takaró még vastagabban takarta be a földet. Hómuki és a hókotró ekkor már kipihenten újra munkába állt. Reggelre tiszta, hó és jégmentes lett minden sín, és a hókotró jármű jóvoltából minden utca. A házak lakói korán keltek, mindenki a házuk előtti járdát sepregette szorgosan, majd amikor hómentes lett, letette a lapátot. Senki se csúszkált, nem esett el, balesetmentesen érkezett meg mindenki oda, ahova tartott. Kevesen gondoltak arra, ki dolgozott értük egész éjjel. De Hómuki és a hókotró jármű nem vágyott köszönetre. Elég volt nekik az a tudat, hogy tudták, mások útját könnyebbé tették.

Ha télen hajnalban narancssárga fényt látsz a hóesésben, egy csendesen dolgozó járművet, jusson eszedbe, lehet, hogy Hómuki az, aki szívvel-lélekkel sepregeti a te utadat is.

Végre, hosszú-hosszú idő után leesett a hó. De nem ám csak foltokban volt fehér a föld, hanem vastagon takarózott be. Mogyiék csodálkozva bámultak ki a fészkükből.

- Nézzétek, mekkora a hó! - Gyerekek jártak arra a szüleikkel, derékig süppedtek benne. Hamarosan gyerekzsivajtól lett hangos a környék. Szánkóztak, hócsatát vívtak a hógolyóval, hóembert építettek, hóangyalkáztak, nyomokat kerestek, jégszobrokat építettek, meg még sok-sok mindent. Aztán egyszer csak elmentek. Az egyik gyermek anyukája így szólt:

-hagyjuk itt a két szánkót a nagy tölgynél, hogy akinek nincs, használhassa. De használata után illik visszavinni a helyére, hogy más is élvezhesse- mondta, azzal ők is elmentek. Ekkor újra hullani kezdett a hó hatalmas pelyhekben, majd egyszer csak elállt. Addigra betakarta a nyomokat. Csönd volt és csodaszép a Makkosfalvi liget. Mogyiék kimentek a hóba.

- De jó, itt a szánkó! Kettő is, szánkózzunk! Egymás mögé ült az egész család az elsőre, és ahogy látták a gyerekektől, siklani kezdtek vele, sőt száguldani egyre sebesebben a lejtőn.

- Hű, de izgalmas!- kacagott fel Mogyi. Amikor leértek a lejtő aljára, megfogták a madzagot és együtt húzták vissza. Addigra a barátaik is ott gyülekeztek.

- Játszotok velünk?- kérdezte Mogyi.

-Igen!- felelték. - Ők ültek a második szánkóra.

- Készen álltok? - kérdezte Mogyi, miközben a bojtos farkát szorosan a dereka köré tekerte, mint egy biztonsági övet. - Három... kettő... egy...mogyoró! - ordította Mogyi, és ellökte magát, akárcsak a barátai a másikon. Úgy süvítettek lefelé, hogy a fülükön a szőr hátrafelé lobogott a szélben. Egyszer csak Mogyiék egy kiálló farönkben úgy megpördültek, mint egy búgócsiga, velük együtt forogtak a fejük fölött az apró csillagocskák is. Barátai pedig úgy egyensúlyoztak, mintha ők lennének az erdő leggyorsabb versenyzői.

- Vigyázzatok, egy hókupac! - visította Mogyi, de már késő volt. A szánkók telibe találtak egy puha hóbuckát, a két mókuscsapat pedig - zsupsz! - repültek egy hatalmasat, és fejjel előre landoltak, értek földet a puha hóban. Csak a bojtos farkuk ágaskodott ki a fehérségből, mint sok apró narancssárga zászló. Amikor kikászálódtak, pont úgy néztek ki, mint a pici, bundás hóemberek. Egymásra néztek, és olyan hangosan kezdtek el cincogni a nevetéstől, hogy még a szundikáló borz is felébredt a közelben.

- Még egyszer? - kérdezte Mogyi, miközben lerázta a havat magáról.

- Még százszor! - vágták rá a többiek.

- Akkor rajta! - Estig meg sem álltak, amíg a nap narancssárgára nem festette a havat, és a pocakjuk meg korogva nem jelezte, ideje hazamenni egy kis finom, téli mogyoróvacsorára. A szánkókat használat után visszavitték a helyére, oda, ahol találták, hogy más is élvezhesse a játékot, azzal boldogan, kipirult arccal, kellemesen elfáradva hazamentek.

 

 

 

Egy cinege ült a havas ágon a Makkosfalvi ligetben, a kövér hóembert nézte.  Épp ma készítették, Újév napján Mogyiék, ugyanis hosszú-hosszú idő után, Szilveszter este szállingózni kezdett a hó. Éjjel már egyre sűrűbben hullott, reggelre pedig már vastag hó borította a földet. Január hozta magával. Vastag hófehér bundába öltözve érkezett. Ki tudja, hogy honnan jött, de éppen itt és most megpihent, leült egy padra. A mögötte levő öreg fán, annak is az egyik ágán gubbasztott a cinege. Amikor elállt a hóesés, Mogyiék kijöttek a fészkükből, és boldogan vették birtokukba a hólepte földet. Először meggyúrták a mosolygós, dici-duci hóembert, utána hógolyóztak egy jót. Tudjátok, hogy mit csináltak utána? Jól gondoltátok, szánkóztak. Hol egymást húzták, hol egymás mögé ülve csúsztak, száguldoztak lefelé a lejtőn, majd fölfelé az emelkedőn, a dombra pedig egymást váltva húzták fel a szánkót. Élvezték, hogy sebesen siklott, még ujjongtak is hozzá. Mogyi egyszer csak megpillantotta a padon pihenő Januárt.

-Jó napot kívánok Január!

- Szervusz Mogyi! Látom, jól érzed magad!

- Igen, társaimmal együtt nagyon örülünk neked.

- Miért? Meg tudod mondani? Ugyan láttam, amit láttam, de a te szádból szeretném hallani.

- Először is azért, mert egy új évet hoztál magaddal. Ahogy szerintem majdnem mindenki, úgy én is elhatároztam, hogy mit fogok megváltoztatni az életemben, mit fogok másként csinálni, mint eddig. Sokat fogok nevetni. Minden lehetőséget megragadok és élek vele.

- Én is pont erre gondoltam!- csatlakozott a beszélgetésbe egyik barátja. - No meg arra, hogy egészségesebben fogok élni: sok gyümölcsöt és zöldséget fogok enni és sokkal kevesebb édességet.

- Sokat fogok mozogni, futni és ugrabugrálni!- folytatta Mogyi.

- Igen-igen, de miért szereted a Januárt, azaz engem?

- Mert elhoztad az egyre hosszabb nappalokat. Igen, bár csak icipicivel, de minden nap egyre később sötétedik. Veled érkezett a hó és szeretek a hóval, hóban játszani. Még az se zavar, hogy- brrrr, de hideg van!- kacagott fel a kicsi mókus. Ha csúszós a föld az se baj, majd óvatos leszek! Viszont olyan jó csúszkálni a jégen! Tudom, tudom veszélyes is, mert éles. No, meg a vízre, ha befagy, csak körültekintően, szüleink engedélyével léphetünk rá, mert ha vékony a jég, a teteje beszakadhat. De nincs gond, mert szót fogadok nekik. Szeretem a gyönyörű deres földet, a zúzmarás fákat, a jégvirágos ablakokat, még a jégcsapokat is az ereszen. Ráadásul azt is tudom, hogy egyre közelebb van a tavasz. Nézd, kisütött a nap! - A kedves kis cinege jókedvűen dalra fakadt. Édesen fuvolázott egy kedves dallamot. - Látod, még ő is szeret téged!

- Csirip-csirip-csirip- válaszolta boldogan. - Minden hónapnak megvan a maga fontossága. Egyik jön a másik után. Oly szép az élet!- dalolta.

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy nagy királyság. Ott élt az aranypalotában egy öreg király a három fiával. Az uralkodónak már megromlott az egészsége, az elméje se volt a régi, ezért feltette magában, hogy annak a gyermekének adja koronáját, aki érdemes lesz rá. Elhatározta hát, hogy próbára teszi őket.

A legkisebb ifjú azon a csillagos éjszakán azt álmodta, hogy megkereste és meg is találta a világ legszebb, legnemesebb és legokosabb királylányát. Másnap jókedvűen ébredt. Nyomban elmesélte álmát az édesapjának és a testvéreinek. Bátyjai jót nevettek rajta. A király pedig azt mondta:

-Olyat úgyse találsz, mert a világ legszebb, legnemesebb és legokosabb lányát én vettem feleségül. De ha mindenáron azt szeretnéd, hát jól van, menj, keresd meg, sőt, mindegyikőtöknek azt a feladatot adom, mert az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy benneteket megházasítsalak. Emellett hozzátok el nekem a Csodakenyeret.

-Hogy mit?- csodálkoztak az ifjak. Soha hírét se hallottuk. Hol van, merre?

-Nem tudom, járjatok utána!-jelentette ki a király, azzal visszaült a trónusára, a három királyfi pedig gondolkodóba esett.   Ekkor a bársonybundás Mirci cica előjött a sutból, félrehívta a legkisebb, Bence nevű királyfit, aki a legtöbbet törődött, foglalkozott vele ez idáig, és így szólt hozzá.

- Az egyik társamtól azt hallottam, hogy bizony van ezen a világon megboldogult édesanyádnál szebb királykisasszony, aki a szomszéd ország királyának az egyetlen lánya. Azonban őt sok- sok évvel ezelőtt elrabolták.

-Elrabolták? De kik és hogyan? – hüledezett Bence.

-Nem tudok mindent, de elmondom azt, amit tudok. Először egy ördög rabolta el, de onnan kiszabadította egy aranyhajú tündér. Elvitte magával Tündérországba. Ott jól ment a sora. A lány barátnőként tekintett megmentőjére. Azonban egyszer megpillantotta őt a vasorrú bába, aki csupán irigységből felkapta a seprűjére és egy vásárban eladta a törpének. Szomorkodott a királylány, amikor nem látták, de a törpe oly boldog volt, hogy észre se vette a lány bánatát. Annyira, de annyira szerette, hogy elhalmozta kincsekkel, szépséges ruhákkal, csillámló ékszerekkel, igazgyöngyökkel, de Anna, amikor nem látták csak sírt és sírt.

-Most is ott van még? – érdeklődött a legkisebb királyfi.

-Dehogy! Amikor az egyik alkalommal kisétált az ezüstrétre, ahol hamvas volt a pázsit, zengő harangvirágok nyíltak, mókuskák ugrabugráltak, mosolyogtak az édes gyümölcsök, s beszéltek az aprócska állatok, leült a gyémánt padra szomorkodni. Hirtelen a felhőből leszállt a pisze orrú hétfejű sárkány, magával ragadta és felszállt vele a felhők fölé a birodalmába. Gyémántpalotája legfelső tornyába költöztette. Ott is jó dolga lehetett volna a lánynak, mert kedvére olvashatott, hisz hatalmas volt a könyvtár. Süthetett, főzhetett, amikor csak akart, sőt segíthetett a szolgálóknak, alamizsnát és otthont nyújthatott az arra kóborló állatoknak. Azonban rab volt, hisz a palota kertjén túl nem mehetett sehova. Az óriás az ajtó kulcsát mindig magánál tartotta, a nyakában viselte. A kertet egy hűséges szolga őrizte. Sajnos csak ennyit tudok. Sokan próbáltak már szerencsét: hercegek, grófok, szegénylegények, de egyiknek se sikerült kiszabadítani.  Hogy mi történt vele az óta, és hogy ott lakik-e még, azt sajnos nem.

-Köszönöm szépen, ez is nagy segítség volt. Elmondom a testvéreimnek, amit most megtudtam, összedugjuk a fejünket és megtárgyaljuk hogyan tovább.

-Rendben, tedd azt!- mondta Mirci és visszafeküdt a sutba dorombolni. Így is történt.

A három királyfi elbúcsúzott a királytól, és Mircitől. Feltarisznyálták magukat hamuban sült pogácsával, felnyergelték lovaikat, felpattantak a hátukra és elindultak a hétfejű sárkány birodalma felé.

Mentek, mendegéltek három nap és három éjjel, az Óperenciás tengeren keresztül, hegyeken-völgyeken által, míg el nem érkeztek egy ezüstösen csillogó folyóhoz. Megpillantottak benne egy aranyhalat. Bence illedelmesen megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre menjünk?- A hal elgondolkodott.

-Nem tudom sajnos, viszont a nővérem lehet, hogy tudja.

-Hol lakik?

-Ott szokott úszkálni annál a nagy kőnél. Látod?

-Igen, látom.

-Köszönöm szépen a segítséget.- mondta illendőképp az ifjú.

- Szívesen-felelte az aranyhal. Elvágtattak a nagy kőig. Valóban ott lubickolt az aranyos hal. Bence megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre keressük? - A hal elgondolkodott.

-Nem tudom sajnos, viszont a nővérem lehet, hogy tudja.

-Hol lakik?

-A partközelben szokott úszkálni, ott, ahol az a lángcsóva van. Látod?

-Igen, látom.

-Köszönöm szépen- mondta illendőképp az ifjú. Elvágtattak a lángcsóváig. Valóban ott lubickolt az aranyhal. Bence megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre menjünk? -A hal elgondolkodott.

-Igen, tudom. Menjetek tovább addig, ahol háromfelé ágazik el az út. A középsőn menjetek tovább, amíg el nem értek az égig érő aranyalmafához. Azon menjetek fel a fenti világba. Ennyit tudok segíteni.

-Köszönöm szépen- mondta illendőképp az ifjú. Elvágtattak a fához, melynek gyümölcsei úgy ragyogtak, mint ezernyi apró lámpás, s levelei lágyan, dallamosan susogtak. Lovaikat kikötötték a fa törzséhez. Először elfogyasztottak egy-egy a hamuban sült pogácsát, amitől háromszor erősebbek lettek. Aztán elkezdtek mászni a fán fel, egyre feljebb három nap és három éjjel, mire megérkeztek. Először elfogyasztottak egy-egy újabb hamuban sült pogácsát, amitől hétszer erősebbek lettek, majd szétnéztek. Úgy elcsodálkoztak, hogy tátva maradt a szájuk. Álomszép volt a táj. Hétágra sütött a nap, édesen daloltak a kedves kismadarak, kellemes illatot fújt a fuvallat, s a csörgedező patakban domolykók úszkáltak gondtalan. Nyugalom és csend honolt a birodalomban, csak a szelíd erdei állatok neszeztek az oltalmat nyújtó fák között. Mintha távolban cimbalom muzsikált volna. Elindultak a hang irányába, s estére megérkeztek a sárkánykirály palotájához. Bekopogtak az ajtón. Maga a hétfejű sárkány nyitott ajtót. Rettentően elcsodálkozott.

-Hát ti kik vagytok és mit kerestek itt, ahol a madár se jár?- kérdezte.

-A testvéreimmel Anna királykisasszonyt keressük- válaszolta Bence.- Úgy tudjuk, hogy a te palotádban él. Haza szeretnénk vinni.

-Nincs már itt- mondta lehorgasztott fejjel a sárkány, de azért kerüljetek beljebb.

-Hogyhogy?- kérdezte meglepődve a legkisebb ifjú.

-Az úgy történt, hogy az egyik nap, amikor nem voltam itthon, váratlanul megjelent egy haragosom, aki hajdanában a jó barátom volt és elvitte. Azóta se láttam. Mintha a föld nyelte volna el, hiába kerestem– nyoma veszett.

-Haragosod, aki jó barátod volt? Nem értem.

-Ez már egy régi és hosszú történet.

-Kérlek, mondd el!

- Gyerekkori barátság volt, azt gondoltam, hogy egy életen át fog tartani, de nem így történt. Néhány pillanat alatt ellenségek lettünk- folytatta szomorúan a sárkány -Anna miatt történt, mert ő is szemet vetett a lányra.

-Nem lehet visszacsinálni?

-Sajnos nem, mert, ahogy mondtam az imént, mintha a föld nyelte volna el, hiába kerestem, nyoma veszett.

-Értem. Segítünk. Megkeressük. Útbaigazítanál minket? Merre lakott a jóbarátod, s ki ő?

-Egy egyszemű óriás, aki a repülő kastélyban lakik. Adok neked egy iránytűt, hátha segít. Az övé volt, barátsága jeléül adta annak idején. Adok nektek egy-egy táltos paripát, üljetek fel rájuk, ők tudják a dolgukat.

-Köszönjük -felelte Bence. Felültek a lovak hátára, majd elköszöntek egymástól. A táltos paripák, mivel szárnyuk is volt, huss, felrepültek. Szálltak, mint a szél, sőt még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat. Üde, buja erdőn, zöldellő mezőn, csipkés hegyen keresztül, végtelen tenger felett, jámbor felhők és cirógató sugarak alatt suhantak, míg egyszer csak Bence megpillantotta a repülő kastélyt. -Ott van, nézzétek!- A táltosok leereszkedtek és legelészni kezdtek a selymes réten. Az ifjak pedig megették az utolsó hamuban sült pogácsát, amitől tizenkétszer erősebbek lettek. Elindultak hát az óriás palotája felé. Bence ment elől. Felmentek a grádicson és bekopogtak a házba. Anna nyitott ajtót. Olyan szépséges szép leányt, mint amilyen ő volt, még emberi szem nem látott. Szeme kék volt, mint az ég, haja aranybarna, selymes, mint a pázsit, és orcája, mint a rózsa szirma. Ott mindjárt egymás nyakába borultak. 

-Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!- mondták szinte egyszerre. A lány behívta az ifjakat a konyhába. Az asztalon gőzölgött a kemencében sütött Csodakenyér. Azt kérdezitek, hogy miért ez volt a neve? Azért mert aki beleharapott, annak szinte elolvadt a szájában, mint a vaj, a puha veknibél. Kovászból, vízből és egy kis sóból dagasztotta Anna. Még dúdolt is hozzá, amikor készítette.  Már épp fel akarta szelni, hogy megkínálja a vendégeket, amikor egy hatalmas buzogány csapódott a palota falába.

-Jaj, jön haza az óriás!- kiáltotta rémülten a királylány. Bence egy gyors mozdulattal az asztalra tette az iránytűt, egy konyharuhába bugyolálta a kenyeret, magához vette, s majd mintha csak egy pihetoll lenne, felkapta a lányt és amilyen gyorsan csak tudott, futott vele a táltoshoz. Az ifjak is felpattantak a paripákra. Bence maga mögé ültette a lányt és a táltosok, huss, felrepültek. Szálltak, mint a képzelet, erdő, mező, hegy, a végtelen tenger felett, a békésen szundikáló bárányfelhő és a tündöklő Nap alatt, míg egyszer csak megszólalt az első paripa, amin Bence és Anna ült.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- Az ifjú így is tett. Pillanatok alatt égig érő erdő nőtt ki a földből, amely lelassította az óriást. A sűrű, szövevényes ágak között nehezen haladt. Már az óriás palotája és a lejáró között, az út felénél jártak, amikor újra megszólalt a táltos.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- A fiú így is tett. Pillanatok alatt koromsötét lett, még az orráig se látott az óriás. Botorkált, botladozott, bukdácsolt, hiába volt rajta a hétmérföldes csizma. A táltosok szemei csillagként tündököltek és világítottak nekik. Ekkorra odaértek a lejáróhoz, ahol véget ért a sötétség. Ott várta őket a hétfejű sárkány. Bence röviden elmondta, hogy, s mint történt, megköszönte a táltos paripák segítségét, még egyszer megcirógatta selymes sörényüket, aztán elbúcsúztak egymástól és elkezdtek mászni az égig érő aranyfán lefelé. Ott már nem volt hatalma az óriásnak, aki épp akkor ért oda.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- kiáltotta még utoljára a táltos. Az ifjú így is tett. A hatalmas fa egyszer csak elkezdett zsugorodni, ezért szinte pillanatok alatt leértek a földre. Felszálltak a lovaikra és elindultak hazafelé. Elhaladtak a három segítőkész aranyhal mellett. Egy ideig önfeledten nézték, ahogy az aranyos pikkelyű halak békésen, gondtalanul úszkáltak a vízben a ringatózó növények között, s a szívüket melegség járta át, aztán tovább mentek. Hamarosan hazaértek a királyságba, a palotába. A király már számolta a napokat, annyira várta drága gyermekeit. Amikor megpillantotta őket, még egy könnycsepp is kibuggyant a szeméből a határtalan örömtől.

-Végre itt vagytok és elhoztátok hát a legszebb, legnemesebb és legszorgalmasabb királykisasszonyt kerek e világon!-jegyezte meg a király meghatottan. Az ifjak elmesélték, hogyan szabadították ki Anna királylányt, majd Bence átadta édesapjának a Csodakenyeret is.

-De vajon ki érdemli meg a koronát?- tűnődött az uralkodó. A három királyfival összedugta a fejét, gondolkodtak, tanakodtak egy darabig, majd a legidősebb ifjú azt mondta:

-Mindhárman részt vettünk Anna királylány kiszabadításában, de a legtöbbet mégis Bence, a legfiatalabb tette érte, ezért őt illeti meg a korona és persze a lány keze.

-Hát jó, ha így gondoljátok, legyen!- felelte a király.

- Mit gondoltok, vajon kibékült az óriás és a hétfejű sárkány?-tette fel a kérdést Bence.

-Szerintem igen -válaszolta Anna. - Úgy gondolom, hogy amikor az egyszemű ránézett az ismerős iránytűre, eszébe juthatott a közös gyermekkor, a barátjával együtt eltöltött sok-sok örömteli perc, s a szeretet. Ráébredhetett arra, hogy egy ilyen apróság miatt nem érdemes egy tartalmas, törődő és mély barátságot megtörni. Utána pedig a lejárónál még találkoztak is. Hátha egyszer megtudjuk azt, hogy mi történt- mosolyodott el a szépséges és okosan gondolkodó lány, miközben szemében szerelmes fény gyúlt, majd átölelte kedvesét.

- Anna, drága Annácskám!- suttogta Bence elfúló hangon, miközben megcirógatta a lány bársonyos orcáját. Milyen szerencse, hogy rád találtam!- Az esküvőre szétküldték a meghívókat, amelyre még a szomszéd ország királyát is meghívták, aki boldogan ölelte, csókolta egyetlen leányát. Áldást adtak az ifjú párra, jó egészséget, boldogságot, és jólétet kívántak. Lakodalmat csaptak, hét országra szólót. Húzták a cigányok, ropták a vendégek. Még ma is járják a csűrdöngölőt, ha még meg nem unták.

Az öreg király pedig átadta a trónját a legkisebb fiának, aki jó és igazságos uralkodó lett. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!  

 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, egy szegény asszony és annak egyetlen leánya, Emese. Édesapja, a suszter, szorgalmasan dolgozott a betevőért.

Egyre jobban közeledett a karácsony. Hullt a bársonyos, pihe-puha hópihe, mely olyan volt, mint egy átlátszó üvegkristály. Beköszöntött a hideg tél.

A suszter jó ideje azon törte a fejét, hogy mivel ajándékozhatná meg Emesét.

-Nézd, jóuram, már majd leszakad a lábáról a régi cipellője, hát készíts neki egyet!-felelte az asszonyka.

-Remek ötlet!- derült fel a suszter arca. Minden nap jó korán fölkelt, mielőtt még pitymallott volna, vagy megszólalt volna a szomszéd Kornél kakasa, hogy elkezdhesse a munkát. Emese olyankor még olyan jóízűen aludt, hogy a nyála is kicsordult. 

Eltelt egy nap, eltelt kettő, három és készen lett a lábbeli. Azonban ez a cipő nem olyan egyszerű cipő volt, hanem… no de majd hamarosan megtudjátok.

Ott állt a gyönyörű karácsonyfa a kandalló mellett, az aljában pedig egy szatén szalaggal átkötött dobozka. Emese izgatottan bontotta ki a csomagot.

Hát lássatok csodát! Egy gyönyörű, rózsás topánka volt benne. Mosolyt csalt a leány orcájára. Gyorsan belebújt, illegette-billegette magát a tükör előtt, annyira tetszett neki. Aztán a nyakába borult a szüleinek, megcsókolta őket jobbról-balról, úgy köszönte meg az ajándékot. Annyira örült a lábbelinek, hogy alig akarta levenni. Aztán mégiscsak levette és az ágya elé helyezte.

Másnap reggel, miközben bújt volna bele, valami furcsa dolgot érzett benne. Meglepetten látta, hogy egy csillámló, fényes pénzérme lapul az alján.

Ámult-bámult, nem tudta, hogy mit szóljon a dologhoz. Aztán kiment a szüleihez és megmutatta nekik. Nagyon örültek a pénzérmének, mert bizony nagyon szűkösen éltek. Az asszonyka elővette a malacperselyt, ami eddig üres hassal álldogált a kredencen, Emese pedig beledobta a pénzérmét. 

-Magas fán terem a pénz-mondta az édesanyja vidáman. Aztán így ment ez napról napra, a malacka hasa meg egyre jobban duzzadt.

Valahogyan megneszelte a gazdag szomszéd, hogy a szegény szomszédnál pénz állt a házhoz. Szerette volna megkaparintani, hogy neki még több legyen. Átküldte hát a fiát, hogy szerezze meg. A legény így is tett.

-Adjon isten, jó napot! –köszöntötte a leányt. - Úgy tudom, hogy van egy kicsi malackátok, nekem meg van egy nagy. El is hoztam, jó szívvel elcserélem.

-Emese átlátott a szitán és így szólt: - Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.- Jól tudta már, hogy pénz által lehet az embert megismerni. Mit volt mit tenni, a fiú elköszönt és hazament. Többször már nem is próbálkozott.

Másnap egy pityókás ember járt a házuknál, kezében egy üres üveget lóbált. Jókedvűen danolászott, miközben billegett alatta a föld. Meglátta Emesét, bezörgetett.

-Adjon isten, jó napot! –köszöntötte a leányt. – Nem tudnál adni pár darab pénzérmét? Nagyon kiszáradt a torkom.

-Könnyen jött pénz, könnyen el is megy- felelte kedvesen. Ekkor a pityókás ember tovább dülöngélt.

Harmadnap egy öreg koldus ment arra. Reszketett, dideregve állt meg a leány előtt, és megszólalt:
-Kedves leányka! Nézd, a lábamat kisebezték a kövek, a gallyak. Nincs erőm továbbmenni. Ha csak egy pár cipőm lenne...

-Várjon, egy pillanat! - Emese ekkor beszaladt a konyhába, kinyitotta a malacperselyt és kivett belőle három pénzérmét.

-Tessék, jóember- mondta, miközben gyöngén megsimogatta az öregember arcát- ennyiből tud venni.- Az öreg koldus szeme könnybe lábadt. Hálásan megköszönte, majd elment az üzletbe és megvette a cipőt.

Visszament vele a leányhoz, aki éppen a kertben gazolt. A ház előtt, a padon felhúzta, és hirtelen vakító fény vette körül. Emese abbahagyta a munkát és tátott szájjal, megrökönyödve nézte, hogy az ember nem is koldus volt, hanem maga Áldás, aki próbára tette leányt.

-Kedves Emese!- szólt szelíden -adok neked egy ajándékot: boldogságot és egészséget kívánok, ezen felül bármerre, bárhová lépsz, és szükséged van valamire, mindig találsz majd segítő kezet, s szeretetet.

Úgy is lett.  Emesének élete végéig jól ment a sora. Mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett, hiszen ő volt a szerencse leánya.

Amit egyszer szívből adunk, az százszorosan tér vissza.