Zsuzsa blogja
EgyébÁramszünet
Fürge Ürge a tanyán lakott. De hogy pontosan hol, azt ti is kitalálhatjátok, hiszen lépten- nyomon új lyukat ásott, hogy mindig friss élelmet találjon magának. Föld alatti járataiban sok helyiség volt: szoba, konyha, pince, verem, kamra, ásott kút és még ki tudja, hogy mi minden. Egyik este elment az áram. Fürge nem ijedt meg, pedig koromsötét volt odalenn. - Ó, ma pedig annyi teendőm lenne! Sebaj, áram nélkül is megoldom- mosolyodott el. - Hova is tettem a petróleumlámpám? – Ohó, itt van! Tudjátok, hogy működik? Elmondom. A kanóc alja a petróleumba ér, a felső vége pedig felül kilóg. Teljesen átitatódott petróleummal. A kanócot meggyújtom gyufával és máris ég. De jó, világos van! Óvatosan, vigyázva a polcra teszem, nehogy eldűljön! Jaj, hiszen most a hűtő is használhatatlan, mert az is árammal működik! Ha kinyitom, minden kiolvad. Sebaj, itt van a pince, és a földbe ásott verem. De mit látok? Jól látom? Még a mozsaram is megvan, no meg egy faszenes vasalóm. Ezeknek most jó hasznát vehetem. De jó, hogy nem dobtam ki őket, vagy nem adtam át másnak! Most épp szükségem van rájuk. Ezek mind- mind, nagy- nagy kincsek. Ha hideg lenne, begyújthatnék a búbos kemencébe. Láttatok már olyat? Tudjátok, hogy milyen jó meleget ad? De most nincs rá szükség, mert nem fázok. Ráadásul a sok teendőtől, ami vár még rám, egészen biztosan ki fogok melegedni. Na, hozzá is kezdek. A spóron sütök le egy kis sült húst, combot, meg oldalast. Így ni! Zsírral leöntöm. Sokáig eláll a lábosban, ha netán hosszú ideig tartana az áramszünet. Ebből Nyest szomszéd is kaphat, ha netán megéhezik. A kecskét még reggel megfejtem, tehenem az sajnos nincs. De sebaj, a kecske is tökéletesen megfelel. A lefejt tejet félreraktam. De jó, a zsírja feljött a felszínére, így már tejszín is van. – Kop! Kop! Kop!- Ki lehet az? – Jöjjön be! – Üdvöske vagyok! – Gyere be, Üdvöske Ürge, drága kerim! – Nálatok is áramszünet van? – kérdezte.- Igen! – Tudok valamiben segíteni? – Igen, mert nagy munkában vagyok. Ha segítesz, mindenből kaphatsz egy adagot. – De jó! Máris hozzákezdek. – Köszönöm! – Úgy látom, épp az aludttejet csinálod. Átveszem. A forralt tej, amit kakaónak megiszunk látom, hogy már félre van rakva. A forralatlan tej másik részét nem forralom fel, még pár nap és megalvad, savanykás ízűvé válik, aludttej lesz belőle. A tetején gyűlik össze a tejföl.Látom, itt már van is egy adag. Nagyon jó. A tejszínből vajat készítek, úgy, hogy a köpülőben megköpülöm. Elválasztom az írótól. Az író édességbe jó lehet. – Elkészítem a túrót – mondta Fürge. – Az aludttejet langyosra melegítem, majd vászonzsákba kötöm, hogy a benne lévő savó kicsurogjon. Így ni, kész is van! A lecsöpögött túróból icipici gömböket gömbölyítek, melyeket finom fűszerekkel ízesítek. – Na, most megkóstolom. Hű, de finom! - Megízleled Üdvöske? – Meg! – Ez igen! Isteni! - A kis gömböket felviszem a veranda legfelső gerendájára, ott ráér kiszáradni- folytatta Fürge. – Mit tudok még segíteni? – kérdezte Üdvöske Ürge. – Hozd ide légy szíves azt a zsákot, amelyikben a búza van. Azt megdarálom, megőrölöm, és abból fogok kenyeret, kiflit és zsemlét sütni. Úgy szeretem a finom, friss, ropogós, jó meleg péksüteményeket! – Én is! Megyek, már hozom! – Köszönöm! – Szívesen! Mit tudok még segíteni? - Reggel szedtem a kertből friss zöldségeket. Ott vannak a kredencen. A fehérrépát, a sárgarépát, a karalábét és a zellert vidd le légy szíves a pincébe és jó mélyen dugd bele a homokba. Ugyanott a hagymákat fond össze, mint a copfot és úgy aggasd föl. A hagymagerezdeket ha megpucoltad, vegyél elő három tisztára mosott üveget. Egy részét sóba, egy részét ecetes páclébe, a maradék hagymagerezdeket pedig maci mézbe jó alaposan forgasd bele, majd az üvegeket légmentesen zárd le. Addig én veszek ki egy adag krumplit a veremből a krumplipüréhez. Utána uborkát fogok savanyítani, melyhez kenyeret fogok használni. A kovászos uborkát sóval, kaporral, és borssal fogom ízesíteni. – Kész is vagyok. – Mit tudok még segíteni? – kérdezte Üdvöske Ürge. – A fonott kosárban, a sutban, van alma és körte. Légy szíves azokat göngyöld újságpapírokba, majd tedd fel őket sorban a kamra polcára. Így sokáig eláll. – Máris csinálom! – Látom a mogyoró, a dió és a mandula már jól kiszáradt. – mosolyodott el Fürge. Külön- külön vászonzacskókba teszem és fölakasztom a kampókra. Hű, elfáradtam!- törölgette verejtékes homlokát Fürge. – Gyere, Üdvöske, drága jó keresztanyám, üljünk le egy kicsit!- Az jó lesz, mert én is elfáradtam. Amíg pihentek beszélgettek erről is, arról is, még vicceket is meséltek egymásnak. Jó volt a hangulat.- Pocok Gizit apukája büntetésből bezárta az éléskamrába. Még jól be is reteszelte. Hogy miért? Azért, mert feleselt. Egyszer csak hangos rágcsálásra lett figyelmes. Ezért úgy döntött, hogy beszól Gizinek: – Ígérd meg, hogy ezen túl nem beszélsz vissza, és akkor kiengedlek. – Jó itt nekem! Nagyon is jó!- kacagott Pocok Gizi. – Hogyhogy? – Kedvencem a búza, a rozs. Legalább kedvemre ehetek, és ráadásul annyit, amennyit csak akarok. – Jót nevettek mind a ketten, a hasukat fogták úgy kacagtak, majd újra nekiálltak a munkához. A babot, borsót, és a lencsét Üdvöske Ürge sós vízben, egy vaslábosban felforralta. Amikor kihűlt, a kemencében és a spóron megszárította, majd vászonzsákokba téve felakasztotta a szegre. Fürge Ürge a megmosott szilvákat, cseresznyéket, meggyet és a barackokat üvegekbe téve felforralta egy jókora üstben, majd kidunsztolta. – Na, most az üvegeket pár napig száraz, meleg helyen, takaróba csavarva pihentetem, és így jó sokáig eláll majd a befőtt. Már csak a lekvár elkészítése maradt hátra. Lehozom a padról a jó nagy rézüstöt, mert a szilvalekvárt ebben készítjük, a tapasztott katlanon, míg a tűzhelyen pedig baracklekvárt fogunk főzni. Te az egyiket, míg én a másikat. Pár óráig jó nagy fakanállal kevergetjük- kavargatjuk, rotyogtatjuk. Ha elkészült, az üvegeket pár napig száraz, jó meleg helyen, takaróba bugyolálva fogom pihentetni, és akkor jó sokáig eláll majd a lekvár. Mára eleget dolgoztunk drága keri. Nem is tudom, hogy lettem volna kész ennyi mindennel nélküled! Hozom a fonott fűzfakosarat, és amiből csak szeretnél, vigyél bátran! Köszönöm a sok segítséget! – Ugyan, szívesen tettem. Nekem épp nem volt dolgom otthon és nem akartam egyedül lenni a sötétben. Most viszont hazamegyek, mert egészen biztosan hazaértek már a többiek. Meglepem őket ezekkel a finomságokkal. Miután elbúcsúztak egymástól Fürge Ürge magára maradt. Gyorsan elmosogatott, kitakarított, rendet csinált a petróleumlámpa fényénél, majd leroskadt a fáradtságtól a lócára. Hirtelen visszajött az áram. Fürge körülnézett. Tudjátok, hogy mit látott? Tengernyi egeret. Mindegyik ott állt mozdulatlanul és csak a szemeik forogtak az óramutató járásával megegyezően. – Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte Fürge Ürge csípőre tett kézzel, szemrehányón. Abban a pillanatban az összes egér: - Cin- cin, cin, cin- megiramodott a szélrózsa minden irányába. Ha a kisegerek nem futottak volna szerteszét, akkor az én mesém is tovább tartott volna!
Az apróságok veszélyes tárgyakat találnak
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy gazdaságban három apró bakkecske, három pici bika és egy kicsi kos. Egyik nap, ahogy békésen legeltek, a három apró bakkecske egy gumipuskát, a három pici bika egy kést, a kicsi kos pedig egy csúzlit talált a földön.
Nézték, nézegették, forgatták:- vajon mire való? – kérdezgették egymástól. De egyik se ismerte. Sose láttak még ilyet. Ekkor a gumipuska véletlenül elsült. - Durr! – szólt egy nagyot. Ijedten szorították össze a fogukat, fülüket pedig befogták a megrémült apró bakkecskék. – Mek! Mek! Mek!- mekegték makogva. A fán békésen daloló madárkák megrettenve rebbentek szerteszét. - Csip- csirip! Csip- csirip! – Aúúú!- szisszent fel az egyik bika, aki véletlenül egy kicsit megvágta magát a kezében levő késsel a váratlan hang hatására. – Ez fáj, még vérzik is! Bú! Bú! Bú! - jajdult fel a kibuggyanó vércsepp láttán. Döbbenten, tanácstalanul álltak körötte a többiek, még a legelésről is megfeledkeztek. Eközben a kicsi kos forgatta, próbálgatta a csúzlit.- Nézzétek mit találtam! Beee! Beee! Megmutatom, hogy működik. – Így is tett. – Miután kilőtte belőle a követ, a távolban velőtrázó sírásra lettek figyelmesek. Azonnal elindultak a hang irányába.
Egy aprócska kisnyuszi feküdt aléltan anyukája karjai közt. Az édesanya sírt. – Mi történt? – kérdezte a kicsi kos. – Nézzétek, ez a kő fejen találta a kicsinyemet! – mutatta feléjük. Tudta a kicsi kos, hogy ezt a követ bizony ő lőtte ki. Meg se fordult a fejében, hogy ebből bizony baj lehet. – Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte megszeppenve a lelkiismeretfurdalástól. – Ez az én hibám volt! – Eközben az aprócska kisnyuszi egy hatalmas puklival a fején lassacskán kinyitotta a szemét.
Mindenki fellélegzett. – Hogy tudnál segíteni? Úgy, hogy máskor ne tégy ilyet! – mondta kedvesen, mosolyogva, immáron megkönnyebbülve a nőstény. – Ígérem, hogy nem teszek. Nem tudtam, hogy ez az aprócska csúzli, ekkora bajt okozhat. – Rendben, elhiszem neked!
- Mi folyik itt? Röf! Röf! Röf! – csörtetett feléjük egy kicsi kanmalac a szüleivel. A furcsa
tárgyakat, a riadalmat és a tanácstalanságot látva a Kan így szólt hozzájuk: - Legyetek szívesek és adjátok ide ezeket a holmikat. Ezek veszélyesek. Sem kicsik, sem nagyok kezébe nem valók. Elteszem egy olyan helyre, ahol senki, de senki se találja meg soha többé. - A három apró bakkecske odaadta a gumipuskát. – Tessék! – Köszönöm! Most nagyon dühös vagyok, ezért nem mondok addig semmit se, amíg le nem nyugodtam. – De hát nem tudtuk, hogy veszélyes! – Ne mentegetőzzetek! Ez nem mentség. Hibáztatok, ezért most vállalnotok kell a felelősséget! – Így teszünk. – mondták a megszeppent kicsik.
A három pici bika odaadta a kést. – Tessék! – Köszönöm! Előbb hadd nyugodjak meg, utána beszélünk! – A pici bikák az előbb hallottakból okulva, meg se pisszentek.
A kicsi kos odaadta a csúzlit. – Tessék! – Köszönöm! – Ekkor a kan odafordult feléjük. – Ezt a szüleitekkel is meg kell beszélnünk. – Rendben! – felelték bűnbánóan a kicsik. Így is történt.
Elképedve hallotta a történteket Bika, Bak és Kos. Amikor lehiggadtak, félrehívták a szülők külön- külön a kicsiket. Elbeszélgettek velük és elmondták tettük következményeit is.
A három kicsi baknak elszorult a torka. Így szóltak. – Már tudjuk, hogy mi volt és miért a hiba. Megértettük, megtanultuk a szabályt és ígérjük, hogy soha nem fogjuk megszegni. – Elhisszük nektek! – felelték mosolyogva és megcirógatták a fejüket. – Elmehetünk? – kérdezték. – Igen! – Kicsit később a szülők odamentek a kicsi bakkecskékhez, látták, hogy már megnyugodtak. – Tudjuk, hogy ti is nagyon feszültek voltatok és megbántátok azt, amit tettetek, sőt szó nélkül, duzzogás nélkül elmentetek megnyugodni. Ezért büszkék vagyunk rátok! – mondták szelíden, mosolyogva.
A három pici bika elvörösödve hallgatta a komoly szavakat. Természetesen ők is megbánták már meggondolatlanságukat. Jól tudták, hogy miért volt hibás a tettük, és azt is, hogy azok a dolgok veszélyesek. Őszinte ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy soha többé nem vesznek kezükbe és nem fogják rá senkire és semmire ezeket és az ehhez hasonló veszélyes tárgyakat.
A kicsi kos a mellkasában érzett nyomást a dorgáló szavak hallatán. - Tudjuk, hogy túlságosan fel voltál pörögve, túlságosan fáradt voltál, de ez nem mentség. Egy ilyen tettre semmi se az. – Igen, igazatok van. Ne haragudjatok! Bocsánatot kérek! Tudom, hogy nagyot hibáztam, de tanultam belőle. – Elhiszem. Azonban azt jól jegyezd meg, hogy döntéseket csak nyugodtan, átgondolva hozunk. – Megjegyzem! Ígérem, hogy megjegyzem. – Suttogta bánatosan a kicsi. Ekkor jerke mama odament a kicsinyéhez átölelte, majd megpuszilta jobbról is, balról is.
Kan a veszélyes tárgyakat egyelőre az udvari ládába tette, majd, mint aki jól végezte dolgát elment valahova. Ekkor ért oda a kiscsikó, aki mindent látott. Csődör apukájával jött látogatóba, aki beszédbe elegyedett Bikával, Bakkal és Kossal. – Ha a barátaim akartok lenni, adjátok nekem ezeket a tárgyakat!- jelentette ki félelemkeltés céljából. – Nem adjuk, mert veszélyesek! – mondták higgadtan a kicsik. – Na, most jól felmérgesítettetek, ezért lesz nemulass! – fenyegetőzött, még a tekintete se ígért semmi jót, ám a kicsik határozottan, bátran állták a sarat. – Hiába akarsz bennünk félelmet kelteni, hiába zsarolsz, még egyszer mondjuk, hogy nem adjuk oda, mert ezek az eszközök nem jók, fájdalmat okoznak. – Ekkor a kiscsikó hirtelen taktikát váltott és elkezdett hisztizni. – Most meg sajnáltatod magad? Nem éred el a célod így se. Hidd el, hogy nem kellenek neked ezek a haszontalan, veszélyes holmik. - Látta már a kiscsikó, hogy sehogy se ér célt, így inkább feladta.
– Nézzétek, mit hoztam nektek! – szólt Kan hozzájuk. Egy bokszzsákot cipelt karjai között. Bika, Bak, Csődör és Kos segítségével felszerelte az udvaron. – Ezzel nyugodtan játszhattok! – mondta kedvesen. – Éjszakára pedig itt egy zseblámpa. Mindenki kap belőle egyet, még te is, kiscsikó. – köszönjük szépen- mosolyodtak el a kicsik, majd azonnal birtokukba vették a játékokat.
Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!
Gerzson és Gertrúd kalandjai /Görények nyara folyt
Emlékeztek arra a mesémre, amikor Gerzson és Gertrúd, a két kis görény kidugta a fejét a vackából, és valaki rájuk köszönt, hogy: -Jó, reggelt? Felidéztétek, hogy ki volt az? Valóban, egy róka kölyök.
Már ősz felé hajlott az idő. Rövidültek a nappalok, hosszabbodtak az éjszakák. Egyre hamarabb besötétedett. Csökkent a hőmérséklet, egyre gyengébben sütötte a nap a földet, egyre erősebben fújt a szél. A lombhullató fák is átöltöztek arany, piros, bordó, narancs, vörös, vagy rőt, majd rozsdás ruhába, aztán azt is levetették. Csak a fenyő és a tuja maradt zöld. Beterítette a földet a zizegő- zörgő száraz levél. A szél olykor- olykor megkavarta, röptette az avart.
- Hát te ki vagy? – Nézett csodálkozó tekintettel a vörös bundásra.
- Rézi vagyok- felelte illendően.
- Hát te?
- Gerzson vagyok, ő pedig a húgom Gertrúd.
- Hova készültök?
- Eleséget szerezni. Nagyon megéheztünk.
- Veletek tarthatok?
- Hát persze! – Így is tettek. Néztek erre, néztek arra, hol lehet a csemege. Találtak gombákat, makkokat, vadgesztenyéket, bogyókat, de egyik se ízlett nekik. Aztán egyszer csak megálltak.
- De szép ez a tisztás!- Kiáltott fel Rézi.
- Játszunk egyet?
- Játsszunk!- felelték. Így hát kezdetét vette a játék. Hancúroznak, fogócskáztak, eközben vékony kis hangjukat próbálgatták. Kacarászva kapkodták a hulló, színes faleveleket. Mindeközben észrevétlenül az eredményes vadászathoz szükséges összes mozgásformát begyakorolták.
Egy idő után azonban megunták az ugra-bugrát és a falevelek kergetését. Valakinek hangosan megkordult a gyomra: krr-krr, krr-krr.
- Nagyon éhes vagyok! – így Rézi.
- Mi is!- felelte Gertrúd és Gerzson.
- Akkor vadásszunk! – kiáltott fel a kisróka.
- Vadásszunk!- Hamarosan az egyik elkapott egy egeret, a másik egy kismadarat, harmadik egy tojást. Harapdálták, tépték és ráncigálták a zsákmányt. Pillanatok alatt elfogyott.
- De jól laktam! - nyalta körbe a száját Rézi.
- Mi is! – utánozták a kicsike görények.
- Milyen finom volt! – kiáltottak fel szinte egyszerre az aprócska ragadozók.
- Menjünk, sétáljunk egyet!- vetette fel az ötletet Gertrúd.
- Rendben!- Ahogy mentek, mendegéltek, közben beszélgettek, kiértek az erdő szélére. Egy autó állt az út szélén. Üres volt, az ajtaja se volt bezárva. Képzeljétek el, hogy még az indítókulcs is benne volt!
- Üljünk bele!- javasolta Rézi.
- Üljünk!- felelték a barátai. Rézi addig-addig próbálgatta az indítókulcsot, mígnem az beindult.
- Indulás! Kapaszkodjatok!- kurjantott fel a kisróka. Valahogyan még a rádiót is sikerült bekapcsolnia. Bömbölt a zene. Az úton munkások tűntek fel, akik épp karbantartást végeztek. Rézi megijedt és félrerántotta a kormányt. Gertrúd és Gerzson ide-oda huppant az ülésen. Amikor végre sikerült egyenesbe hozni, egy süncsalád baktatott át épp a túloldalra. Rézi teljes erőből benyomta féket. A kocsi megpördült és forgott- forgott, mint a körhinta, benne a kölykök is, aztán egy fába csapódva fejre állt. Hirtelen csönd lett. Még a zene is elhallgatott.
Medve család épp arra bóklászott. Kíváncsian, nagy bajt érezve mentek a hang irányába. Medve apó látja ám a kölyköket beszorulva a kocsiban. Erős mancsaival letépte az ajtót, ahogy a másik oldalon Medve anyó is. Óvatosan kihúzták az apróságokat és bevitték az erdőbe, lefektették az avarba. A bocsok vadul verő szívvel nézték.
Rézi, Gertrúd és Gerzson nyöszörgött, jajgatott a fájdalomtól.
- Mi fáj? – kérdezte a kisrókát Medve apó.
- Jaj, a fejem! Jaj, a fejem!- óvatosan megvizsgálta. – Lám-lám. Jó, nagy pukli van rajta, ráadásul még a bőröd is felhasadt. Bocsok, legyetek szívesek szaladjatok haza az elsősegélyládáért! Még jó, hogy itt lakunk a közelben.
- Meg az is, hogy meghallottuk a bajt.- így Medve anyó, aki épp Gertrúd mancsát vizsgálta. – Hát ez kificamodott. Mindjárt a helyére teszem.- Még jó, hogy a minap fejeztem be az elsősegélynyújtó tanfolyamot. Most nagy hasznát veszem a megszerzett tudásnak.
- Jaj!- Jaj!- kiáltotta, amíg Medve anyó helyreigazította a ficamot. – Nicsak, egy jó nagy puklid is van és még az orrod is vérzik. Jól megjártad. – közben megérkeztek a bocsok.
- Tessék anyuci!
- Köszönöm. – Közben már Gerzsont vette szemügyre Medve anyó.
- Aú! –Aú!- kiáltotta. Bizony-bizony, neked megrándult a mellső lábad. Ezt otthon borogatnod és jegelned kell. Mást nem tehetsz.
- Jó!- válaszolta elszontyolodva a kölyök. Ezután visszament a másik kettőhöz és elsősegélyben részesítette őket. A bocsok adogatták a hozzávalókat. Medve apó karjába vette Gerzsont és Gertrúdot, Medve anyó Rézit és hazavitte. Onnan már maguk is bebicegtek és lefeküdtek pihenni. Azonban még előtte megköszönték a segítséget. Magukban pedig megfogadták, hogy legközelebb nem lesznek ilyen meggondolatlanok és nem fognak veszélybe sodorni senkit sem.
Teltek-múltak a napok. Az idő egyre zordabb lett. Az ablakból nézték a változást. Lassan a sebeik is begyógyultak, miközben megkomolyodtak.
Egyszer csak hópihe hullt le az égből, és mindent, mindent betakart. A kölykök óvatosan felkeltek és kibotorkáltak az ajtajuk elé. Megérkezett a tél.
Ha jól fogsz viselkedni egész héten…
Hol volt, hol nem volt, valahol csak volt, de lehet, hogy mégsem? No, mindegy, azért csak elmesélem. Boti és Bogi egy testvérpár volt. A liget közelében laktak egy bérlakásban. Nem voltak szegények, de gazdagok se.
Szüleik nagyon sokat, éjt nappallá téve dolgoztak a betevőért. Így nem is volt csoda az, hogy mindig fáradtak voltak.
A gyerekekre épp a szomszéd vigyázott. Megcsörrent a kulcs a lyukban, a gyerekek meghallották, illedelmesen elköszöntek, és ahogy csak tudtak, siettek az anyukájuk elé. Épp elérték, még mielőtt bement volna a lakásba lepakolni a vásárolt élelmiszereket.
- Szervusz, drága édesanya, már úgy vártalak! – köszöntötték odabújva hozzá.
- Szervusztok, drága gyermekeim! – nézett rájuk meggyötört tekintettel. Ettetek Manyi néninél? Nem vagytok éhesek?
- Igen ettünk, nem vagyunk éhesek.- felelték.
- Mi volt ma az iskolában? – kérdezte, miközben a helyére rakta az élelmet.
- Nem vittem el a tornafelszerelésem- mondta Boti, ezért megszidott a tanító bácsi.
- Állj be a sarokba és gondolkodjál! – mordult rá dühösen az anyukája.
- Dicséretet kaptam! – felelte Bogi.
- Miért?
- Azért, mert minden órán csöndben voltam és a szünetben se szaladgáltam, mint a többiek. - Közben nekikezdett a főzéshez.
- Segíthetek a rántást kavargatni? – kérdezte mosolyogva Bogi.
- Ha szeretnéd!
- Igen!- így megkapta a fakanalat. Bogi buzgón kevergette.
- Vigyázz, mert megég! Azonnal add ide a fakanalat és menj a szobádba!- kiáltott rá. A kislány ijedtében összerezzent és könnyes szemmel iszkolt be a szobájába.
- Boti kész van a leckéd?
- Még nincs teljesen.
- Akkor menj és fejezd be! – Így is történt. Miután elkészültek a házi feladattal, összepakolták a felszerelésüket, és játszani kezdtek. Bogi a babájával, Boti a legóval. Közben az édesapjuk is hazajött.
- Szervusz, drága apuka! De jó, hogy itt vagy!- örvendeztek a kicsik.
- Mi történt ma?
- Megszidott anya, és a tanító néni is, mert nem vittem el a tornafelszerelésem az iskolába!
- Semmi baj kincsem, máskor figyelmesebben pakolj be a táskádba! – ölelte át Botit.
- Rendben!
- Engem anya bezavart a szobába, mert félt, hogy megégetem a rántást!- panaszolta Bogi. – Édesapja nem szólt semmit, csak megcirógatta a kicsi buksiját.
- Úgy látom kész a vacsora, gyertek együnk. Mindenki nekilátott. Tapintható volt a csend, még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Miután befejezték az evést, megköszönték és megkezdték a készülődést a lefekvéshez. Másnap jókedvűen készült mindenki, a kicsik az iskolába, szülők a munkába.
Délután volt. A gyerekek hazatértek az iskolából, szüleik is fáradtan a munkából, ugyanúgy, mint minden nap. A kicsikre ma is a szomszéd néni vigyázott.
Megcsörrent a kulcs a lyukban, a gyerekek meghallották, illedelmesen elköszöntek, és ahogy csak tudtak, siettek az anyukájuk elé. Épp elérték, még mielőtt bement volna a lakásba lepakolni a vásárolt élelmiszereket. Ma csak kenyeret és tejet vett.
- Szervusz, drága édesanya, már úgy vártalak! – odabújtak hozzá, úgy köszöntötték.
- Szervusztok, drága gyermekeim! – nézett rájuk nyúzott tekintettel. Ettetek Manyi néninél? Nem vagytok éhesek?
- Igen ettünk, nem vagyunk éhesek.- felelték és bementek a szobájukba.
- Mi volt ma az iskolában? – kérdezte.
- Semmi különös. - felelték.
- Miután elkészültek a házi feladattal, összepakolták a felszerelésüket, játszani kezdtek. Bogi a babájával, Boti a legóval. Közben az édesapjuk is hazajött.
- Szervusz, drága apuka! De jó, hogy itt vagy!- örvendeztek a kicsik.
- Mi történt ma?
- Semmi! – felelte Boti.
- Dicséretet kaptam! – felelte Bogi.
- Miért?
- Mert ma is minden órán csöndben voltam és a szünetben se szaladgáltam úgy, mint a többiek. – apukájuk megölelgette őket.
- Látom kész a vacsora, gyertek együnk. Mindenki nekilátott. Tapintható volt a csend, még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Miután befejezték az evést, megköszönték és megkezdték a készülődést a lefekvéshez. Azaz még előtte Boti:
- Szombaton születésnapi buli lesz Bubiéknál. Hét éves lesz. Elmehetek? – intézte a kérdést szüleihez.
- Ha jól fogsz viselkedni egész héten, és azt teszed, amit mondok, akkor igen!- válaszolta édesanyja.
- Rendben. Bogi is felbátorodott.
- Vasárnap születésnapi buli lesz Barbiéknál. Nyolc éves lesz és engem is meghívott. Elmehetek? – intézte a kérdést szüleihez.
- Hánykor kezdődik?
- Délután három órakor.
- Rendben. De négyre itthon kell lenned!- válaszolta édesanyja.
- Igen anyukám, köszönöm.
- Szívesen. – Örömmel készülődtek a lefekvéshez. Azon gondolkodtak, mivel ajándékozzák meg az ünnepeltet. Hamarosan édes álomba szenderültek. Teltek- múltak a napok, péntek lett.
- Jókedvűen készült mindenki, a kicsik az iskolába, szülők a munkába. Délután volt, a gyerekek hazatértek az iskolából, a szüleik is fáradtan a munkából, ugyanúgy, mint minden nap. A kicsikre ma is a szomszéd vigyázott.
Megcsörrent a kulcs a lyukban, a gyerekek elköszöntek, és ahogy csak tudtak, siettek az anyukájuk elé. Épp elérték, még mielőtt bement volna a lakásba.
- Szervusz, drága édesanya, már úgy vártalak! – köszöntötték.
- Szervusztok, drága gyermekeim! – nézett rájuk kimerülten. Ettetek Manyi néninél? Nem vagytok éhesek?
Igen ettünk, nem vagyunk éhesek.- felelték.
- Minden rendben volt ma az iskolában?
- Igen! – felelte lesütött szemmel Boti. Valójában nem, mert a szünetben az új osztálytárs ma is, mint egész héten ki tudja, hogy miért, de folyamatosan piszkálta. Botinak elfogyott a türelme és meglökte. Ezt meglátta a tanító néni és megszidta.
- Igen! - felelte lesütött szemmel Bogi. Valójában nem, mert, amikor az osztálytársai megtudták, hogy csak egy órára lett elengedve a buliba, kinevették. Neki meg olyan rosszul esett, hogy megcibálta Trixi haját. Ezt meglátta a tanító néni és őt is megszidta. Közben az édesapjuk is hazaért a munkából.
- Szervusz, drága apuka! De jó, hogy itt vagy!- örvendeztek a kicsik.
- Mi történt ma?
- Semmi! – felelte Boti.
- Semmi! – felelte Bogi. Apukájuk szokás szerint magához ölelte őket.
- Úgy látom kész a vacsora, gyertek együnk. Mindenki nekilátott. Csendben, szótlanul ettek. Miután befejezték, megköszönték és bementek a szobájukba, hogy befejezzék a házi feladatot. Hétvégén nem lett volna jó evvel foglalkozni. Megkezdték a készülődést a lefekvéshez, amikor megcsörrent a telefon.
- Jó estét kívánok! Boti tanító nénije vagyok. Nem zavarok?
- Jó estét kívánok! Nem, dehogy! - Nézett meglepetten az édesanya maga elé.
- Azért telefonálok- bár szerintem már tudja-, mert biztosan elmondta Boti azt, hogy mi történt ma. Meglökte az egyik osztálytársát, aki ezután elesett. A mi osztályunkban ez elfogadhatatlan. – Az anya tekintete gondterhes lett. Egy ideig még beszélgettek erről-arról, aztán elköszöntek egymástól. Épp indult volna a kicsi szobája felé, amikor újfent megcsörrent a telefon. Felvette.
- Jó estét kívánok! Bogi tanító nénije vagyok. Nem zavarok?
- Jó estét kívánok! Nem, dehogy! – csodálkozott az édesanya.
- Azért telefonálok, - bár szerintem már tudja-, mert biztosan elmondta Bogi, hogy ma meghúzta az egyik osztálytársa haját. – Az anya tekintete elkomorult. Egy ideig még beszélgettek, aztán elköszöntek egymástól. Haragosan indult a gyerekek szobája felé.
- Mi történt? – nézett rá kérdőn a családfő.
- Mindjárt megtudod! – felelte bosszúsan.
- Gyertek csak ide! – hívta őket baljósló hangnemben. A kicsik szorongva, reszkető kézzel, lehorgasztott fejjel mentek a szüleik elé.
Most hívott a tanító néni. Mit képzeltek? Hogy viselkedtek az iskolában? Ráadásul, amikor kérdeztem, hogy: - mi történt az iskolában – azt mondtátok, hogy semmi. Helyettetek is szégyelltem magam. Természetesen egyikőtök se mehet el hétvégén.
- De édesanya! – kezdett bele Boti. – Az történt, hogy…- Elég, ne keress kifogást! Menj be a szobádba és ne is lássalak! Ahogy mondtam, nem mehetsz el a zsúrra!- a kicsi zokogva futott be a szobájába.
- De anyukám! Drága anyukám! – kezdett bele Bogi. – Az történt, hogy…- Elég, te se keress kifogást! Menj be a szobádba! Ahogy mondtam, nem mehetsz el a buliba!- a kicsi sírva-ríva futott be a szobájába.
- Nagyon szigorú voltál hozzájuk. Ráadásul azt se tudod, hogy valójában mi történt. Őket is meg kellett volna hallgatni!
- Te csak ne szólj bele! – az apa elcsöndesedett és elkomorodva ment az ágyába. Egész éjjel forgolódtak, sehogy se jött álom a szemükre. A kicsik is sírva, könnyektől átázott párnán aludtak el.
A szülők nagyon korán ébredtek.
- Beszélnünk kell!- intézte a szavakat komoly képpel a férj. – Ez így nem mehet tovább.
- Tudom.
- Jól állunk anyagilag, még ha nem is vagyunk gazdagok. Kérlek, dolgozz fele annyi ideig. Nagyon kimerült vagy. Ezért vagy feszült is. Ha mégis anyagi gondjaink támadnának, leülünk, megbeszéljük és igyekszünk megoldást találni rá.
- Igen, igazad van, már gondolkodtam ezen. Hétfőn beszélek a főnökömmel. A gyerekeknek kipihent, jókedvű anyukára van szükségük. Aki kellőképpen odafigyel rájuk és mindig számítani lehet rá.
- Igen, én is így gondolom! Még semmire sincs késő. – A férj lágyan, pihe-puha csókot lehelt felesége homlokára és elment tenni-venni, a dolgára. A feleség pedig bement Boti szobájába, aki épp akkor nyitotta ki a szemét.
- Beszélnünk kell. Ne haragudj, hogy mostanában feszült voltam és nem jól reagáltam a dolgokra. Kérlek, meséld el, hogy mi is történt valójában az iskolában.
- Az történt, hogy az új osztálytárs tegnap is, mint egész héten ki tudja, hogy miért, de folyamatosan piszkált. Egyszer csak elfogyott a türelmem, meglöktem és elesett. Ezt meglátta a tanító néni és megszidott.
- Mi történt vele?
- Semmi, a haja szála se görbült meg.
- Értem. Nem helyeslem az ilyen viselkedést egyik fél részéről se. Azt kellett volna tenned, hogy szólsz a tanító néninek. Ő tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni.
- Tudott róla, már szóltam is neki, de hiába. Vele mindig problémák voltak. Ezért is hozták át ide, hátha itt másképp lesz. De hiába.
- Sajnálom. Ne haragudj. Természetesen elmehetsz a buliba. De próbáld meg kerülni a nézeteltéréseket. Ha helyzet van, kérj segítséget.
- Rendben! Köszönöm szépen!- ujjongott Boti. Édesanyja ezután bement Bogi szobájába is, aki épp az ágyban búslakodott.
- Beszélnünk kell. Ne haragudj, hogy mostanában feszült voltam és nem jól reagáltam a dolgokra. Kérlek, meséld el, hogy mi is történt valójában az iskolában.
- Az történt, hogy amikor az osztálytársaim megtudták, hogy csak egy órára lettem elengedve a buliba, kinevettek. Nekem meg ez olyan rosszul esett, hogy megcibáltam Trixi haját. Ezt meglátta a tanító néni és megszidott.
- Mi történt Trixivel?
- Semmi, a haja szála se görbült meg.
- Értem. Nem helyeslem az ilyen viselkedést egyik fél részéről se. Azt kellett volna tenned, hogy szólsz a tanító néninek. Ő tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni.
- Igen, tudom. De hirtelen történt, nem gondolkoztam.
- Természetesen elmehetsz a buliba, háromtól hat óráig. De próbáld meg kerülni a nézeteltéréseket. Ha helyzet van, kérj segítséget.
- Rendben! Köszönöm szépen!- örvendezett Bogi.
Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. Édesanyjuk fele annyit dolgozott. Szomszéd néni helyett ő várta tárt karokkal, finom ebéddel és mosolyogva csemetéit. Tanulás után, amikor csak tehették, kimentek a ligetbe sétálni, labdázni, vagy kerékpározni, hétvégén pedig az egész család kirándulni. Nem volt többé rosszkedv, vita és veszekedés sem.
Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!