Zsuzsa blogja

Fürge Ürge a tanyán lakott. De hogy pontosan hol, azt ti is kitalálhatjátok, hiszen lépten- nyomon új lyukat ásott, hogy mindig friss élelmet találjon magának. Föld alatti járataiban sok helyiség volt: szoba, konyha, pince, verem, kamra, ásott kút és még ki tudja, hogy mi minden. Egyik este elment az áram. Fürge nem ijedt meg, pedig koromsötét volt odalenn. - Ó, ma pedig annyi teendőm lenne! Sebaj, áram nélkül is megoldom- mosolyodott el. - Hova is tettem a petróleumlámpám? – Ohó, itt van! Tudjátok, hogy működik? Elmondom. A kanóc alja a petróleumba ér, a felső vége pedig felül kilóg. Teljesen átitatódott petróleummal. A kanócot meggyújtom gyufával és máris ég. De jó, világos van!  Óvatosan, vigyázva a polcra teszem, nehogy eldűljön! Jaj, hiszen most a hűtő is használhatatlan, mert az is árammal működik! Ha kinyitom, minden kiolvad. Sebaj, itt van a pince, és a földbe ásott verem. De mit látok? Jól látom? Még a mozsaram is megvan, no meg egy faszenes vasalóm. Ezeknek most jó hasznát vehetem. De jó, hogy nem dobtam ki őket, vagy nem adtam át másnak! Most épp szükségem van rájuk. Ezek mind- mind, nagy- nagy kincsek. Ha hideg lenne, begyújthatnék a búbos kemencébe. Láttatok már olyat? Tudjátok, hogy milyen jó meleget ad? De most nincs rá szükség, mert nem fázok. Ráadásul a sok teendőtől, ami vár még rám, egészen biztosan ki fogok melegedni. Na, hozzá is kezdek. A spóron sütök le egy kis sült húst, combot, meg oldalast. Így ni! Zsírral leöntöm. Sokáig eláll a lábosban, ha netán hosszú ideig tartana az áramszünet. Ebből Nyest szomszéd is kaphat, ha netán megéhezik. A kecskét még reggel megfejtem, tehenem az sajnos nincs. De sebaj, a kecske is tökéletesen megfelel. A lefejt tejet félreraktam.  De jó, a zsírja feljött a felszínére, így már tejszín is van.  – Kop! Kop! Kop!- Ki lehet az? – Jöjjön be! – Üdvöske vagyok! – Gyere be, Üdvöske Ürge, drága kerim! – Nálatok is áramszünet van? – kérdezte.- Igen! – Tudok valamiben segíteni? – Igen, mert nagy munkában vagyok. Ha segítesz, mindenből kaphatsz egy adagot. – De jó! Máris hozzákezdek. – Köszönöm! – Úgy látom, épp az aludttejet csinálod. Átveszem. A forralt tej, amit kakaónak megiszunk látom, hogy már félre van rakva. A forralatlan tej másik részét nem forralom fel, még pár nap és megalvad, savanykás ízűvé válik, aludttej lesz belőle. A tetején gyűlik össze a tejföl.Látom, itt már van is egy adag. Nagyon jó.  A tejszínből vajat készítek, úgy, hogy  a köpülőben megköpülöm. Elválasztom az írótól. Az író édességbe jó lehet. – Elkészítem a túrót – mondta Fürge. – Az aludttejet langyosra melegítem, majd vászonzsákba kötöm, hogy a benne lévő savó kicsurogjon. Így ni, kész is van! A lecsöpögött túróból icipici gömböket gömbölyítek, melyeket finom fűszerekkel ízesítek. – Na, most megkóstolom. Hű, de finom!  - Megízleled Üdvöske? – Meg! – Ez igen! Isteni! - A kis gömböket felviszem a veranda legfelső gerendájára, ott ráér kiszáradni- folytatta Fürge. – Mit tudok még segíteni? – kérdezte Üdvöske Ürge. – Hozd ide légy szíves azt a zsákot, amelyikben a búza van. Azt megdarálom, megőrölöm, és abból fogok kenyeret, kiflit és zsemlét sütni. Úgy szeretem a finom, friss, ropogós, jó meleg péksüteményeket! – Én is! Megyek, már hozom! – Köszönöm! – Szívesen! Mit tudok még segíteni? -  Reggel szedtem a kertből friss zöldségeket. Ott vannak a kredencen. A fehérrépát, a sárgarépát, a karalábét és a zellert vidd le légy szíves a pincébe és jó mélyen dugd bele a homokba. Ugyanott a hagymákat fond össze, mint a copfot és úgy aggasd föl. A hagymagerezdeket ha megpucoltad, vegyél elő három tisztára mosott üveget. Egy részét sóba, egy részét ecetes páclébe, a maradék hagymagerezdeket pedig maci mézbe jó alaposan forgasd bele, majd az üvegeket légmentesen zárd le. Addig én veszek ki egy adag krumplit a veremből a krumplipüréhez. Utána uborkát fogok savanyítani, melyhez kenyeret fogok használni. A kovászos uborkát sóval, kaporral, és borssal fogom ízesíteni. – Kész is vagyok. – Mit tudok még segíteni? – kérdezte Üdvöske Ürge. – A fonott kosárban, a sutban, van alma és körte. Légy szíves azokat göngyöld újságpapírokba, majd tedd fel őket sorban a kamra polcára. Így sokáig eláll. – Máris csinálom! – Látom a mogyoró, a dió és a mandula már jól kiszáradt. – mosolyodott el Fürge. Külön- külön vászonzacskókba teszem és fölakasztom a kampókra. Hű, elfáradtam!- törölgette verejtékes homlokát Fürge. – Gyere, Üdvöske, drága jó keresztanyám, üljünk le egy kicsit!- Az jó lesz, mert én is elfáradtam. Amíg pihentek beszélgettek erről is, arról is, még vicceket is meséltek egymásnak. Jó volt a hangulat.- Pocok Gizit apukája büntetésből bezárta az éléskamrába. Még jól be is reteszelte. Hogy miért? Azért, mert feleselt. Egyszer csak hangos rágcsálásra lett figyelmes.  Ezért úgy döntött, hogy beszól Gizinek: – Ígérd meg, hogy ezen túl nem beszélsz vissza, és akkor kiengedlek. – Jó itt nekem! Nagyon is jó!- kacagott Pocok Gizi. – Hogyhogy? – Kedvencem a búza, a rozs. Legalább kedvemre ehetek, és ráadásul annyit, amennyit csak akarok.  – Jót nevettek mind a ketten, a hasukat fogták úgy kacagtak, majd újra nekiálltak a munkához. A babot, borsót, és a lencsét Üdvöske Ürge sós vízben, egy vaslábosban felforralta. Amikor kihűlt, a kemencében és a spóron megszárította, majd vászonzsákokba téve felakasztotta a szegre. Fürge Ürge a megmosott szilvákat, cseresznyéket, meggyet és a barackokat üvegekbe téve felforralta egy jókora üstben, majd kidunsztolta. – Na, most az üvegeket pár napig száraz, meleg helyen, takaróba csavarva pihentetem, és így jó sokáig eláll majd a befőtt. Már csak a lekvár elkészítése maradt hátra.  Lehozom a padról a jó nagy rézüstöt, mert a szilvalekvárt ebben készítjük, a tapasztott katlanon, míg a tűzhelyen pedig baracklekvárt fogunk főzni. Te az egyiket, míg én a másikat. Pár óráig jó nagy fakanállal kevergetjük- kavargatjuk, rotyogtatjuk. Ha elkészült, az üvegeket pár napig száraz, jó meleg helyen, takaróba bugyolálva fogom pihentetni, és akkor jó sokáig eláll majd a lekvár.  Mára eleget dolgoztunk drága keri. Nem is tudom, hogy lettem volna kész ennyi mindennel nélküled! Hozom a fonott fűzfakosarat, és amiből csak szeretnél, vigyél bátran! Köszönöm a sok segítséget! – Ugyan, szívesen tettem. Nekem épp nem volt dolgom otthon és nem akartam egyedül lenni a sötétben. Most viszont hazamegyek, mert egészen biztosan hazaértek már a többiek. Meglepem őket ezekkel a finomságokkal. Miután elbúcsúztak egymástól Fürge Ürge magára maradt. Gyorsan elmosogatott, kitakarított, rendet csinált a petróleumlámpa fényénél, majd leroskadt a fáradtságtól a lócára. Hirtelen visszajött az áram. Fürge körülnézett. Tudjátok, hogy mit látott? Tengernyi egeret. Mindegyik ott állt mozdulatlanul és csak a szemeik forogtak az óramutató járásával megegyezően. – Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte Fürge Ürge csípőre tett kézzel, szemrehányón. Abban a pillanatban az összes egér: - Cin- cin, cin, cin- megiramodott a szélrózsa minden irányába. Ha a kisegerek nem futottak volna szerteszét, akkor az én mesém is tovább tartott volna!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy gazdaságban három apró bakkecske, három pici bika és egy kicsi kos. Egyik nap, ahogy békésen legeltek, a három apró bakkecske egy gumipuskát, a három pici bika egy kést, a kicsi kos pedig egy csúzlit talált a földön.

Nézték, nézegették, forgatták:- vajon mire való? – kérdezgették egymástól. De egyik se ismerte. Sose láttak még ilyet. Ekkor a gumipuska véletlenül elsült. - Durr! – szólt egy nagyot. Ijedten szorították össze a fogukat, fülüket pedig befogták a megrémült apró bakkecskék. – Mek! Mek! Mek!- mekegték makogva. A fán békésen daloló madárkák megrettenve rebbentek szerteszét. - Csip- csirip! Csip- csirip! – Aúúú!- szisszent fel az egyik bika, aki véletlenül egy kicsit megvágta magát a kezében levő késsel a váratlan hang hatására. – Ez fáj, még vérzik is! Bú! Bú! Bú! - jajdult fel a kibuggyanó vércsepp láttán. Döbbenten, tanácstalanul álltak körötte a többiek, még a legelésről is megfeledkeztek. Eközben a kicsi kos forgatta, próbálgatta a csúzlit.- Nézzétek mit találtam! Beee! Beee! Megmutatom, hogy működik. – Így is tett. – Miután kilőtte belőle a követ, a távolban velőtrázó sírásra lettek figyelmesek. Azonnal elindultak a hang irányába.

Egy aprócska kisnyuszi feküdt aléltan anyukája karjai közt. Az édesanya sírt. – Mi történt? – kérdezte a kicsi kos. – Nézzétek, ez a kő fejen találta a kicsinyemet! – mutatta feléjük.  Tudta a kicsi kos, hogy ezt a követ bizony ő lőtte ki. Meg se fordult a fejében, hogy ebből bizony baj lehet. – Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte megszeppenve a lelkiismeretfurdalástól. – Ez az én hibám volt! – Eközben az aprócska kisnyuszi egy hatalmas puklival a fején lassacskán kinyitotta a szemét.

Mindenki fellélegzett. – Hogy tudnál segíteni? Úgy, hogy máskor ne tégy ilyet! – mondta kedvesen, mosolyogva, immáron megkönnyebbülve a nőstény.  – Ígérem, hogy nem teszek. Nem tudtam, hogy ez az aprócska csúzli, ekkora bajt okozhat. – Rendben, elhiszem neked!

- Mi folyik itt?  Röf! Röf! Röf! – csörtetett feléjük egy kicsi kanmalac a szüleivel. A furcsa

tárgyakat, a riadalmat és a tanácstalanságot látva a Kan így szólt hozzájuk: - Legyetek szívesek és adjátok ide ezeket a holmikat. Ezek veszélyesek. Sem kicsik, sem nagyok kezébe nem valók. Elteszem egy olyan helyre, ahol senki, de senki se találja meg soha többé. - A három apró bakkecske odaadta a gumipuskát. – Tessék! – Köszönöm! Most nagyon dühös vagyok, ezért nem mondok addig semmit se, amíg le nem nyugodtam. – De hát nem tudtuk, hogy veszélyes! – Ne mentegetőzzetek! Ez nem mentség. Hibáztatok, ezért most vállalnotok kell a felelősséget! – Így teszünk. – mondták a megszeppent kicsik.

A három pici bika odaadta a kést. – Tessék! – Köszönöm! Előbb hadd nyugodjak meg, utána beszélünk! – A pici bikák az előbb hallottakból okulva, meg se pisszentek.

A kicsi kos odaadta a csúzlit.  – Tessék! – Köszönöm! – Ekkor a kan odafordult feléjük. – Ezt a szüleitekkel is meg kell beszélnünk. – Rendben! – felelték bűnbánóan a kicsik. Így is történt.

Elképedve hallotta a történteket Bika, Bak és Kos. Amikor lehiggadtak, félrehívták a szülők külön- külön a kicsiket.  Elbeszélgettek velük és elmondták tettük következményeit is.

A három kicsi baknak elszorult a torka. Így szóltak. – Már tudjuk, hogy mi volt és miért a hiba. Megértettük, megtanultuk a szabályt és ígérjük, hogy soha nem fogjuk megszegni. – Elhisszük nektek! – felelték mosolyogva és megcirógatták a fejüket. – Elmehetünk? – kérdezték. – Igen! – Kicsit később a szülők odamentek a kicsi bakkecskékhez, látták, hogy már megnyugodtak. – Tudjuk, hogy ti is nagyon feszültek voltatok és megbántátok azt, amit tettetek, sőt szó nélkül, duzzogás nélkül elmentetek megnyugodni. Ezért büszkék vagyunk rátok! – mondták szelíden, mosolyogva.

A három pici bika elvörösödve hallgatta a komoly szavakat. Természetesen ők is megbánták már meggondolatlanságukat. Jól tudták, hogy miért volt hibás a tettük, és azt is, hogy azok a dolgok veszélyesek. Őszinte ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy soha többé nem vesznek kezükbe és nem fogják rá senkire és semmire ezeket és az ehhez hasonló veszélyes tárgyakat.

A kicsi kos a mellkasában érzett nyomást a dorgáló szavak hallatán. - Tudjuk, hogy túlságosan fel voltál pörögve, túlságosan fáradt voltál, de ez nem mentség. Egy ilyen tettre semmi se az. – Igen, igazatok van. Ne haragudjatok! Bocsánatot kérek! Tudom, hogy nagyot hibáztam, de tanultam belőle. – Elhiszem. Azonban azt jól jegyezd meg, hogy döntéseket csak nyugodtan, átgondolva hozunk. – Megjegyzem! Ígérem, hogy megjegyzem. – Suttogta bánatosan a kicsi.  Ekkor jerke mama odament a kicsinyéhez átölelte, majd megpuszilta jobbról is, balról is.

Kan a veszélyes tárgyakat egyelőre az udvari ládába tette, majd, mint aki jól végezte dolgát elment valahova. Ekkor ért oda a kiscsikó, aki mindent látott. Csődör apukájával jött látogatóba, aki beszédbe elegyedett Bikával, Bakkal és Kossal.  – Ha a barátaim akartok lenni, adjátok nekem ezeket a tárgyakat!- jelentette ki félelemkeltés céljából. – Nem adjuk, mert veszélyesek! – mondták higgadtan a kicsik. – Na, most jól felmérgesítettetek, ezért lesz nemulass! – fenyegetőzött, még a tekintete se ígért semmi jót, ám a kicsik határozottan, bátran állták a sarat. – Hiába akarsz bennünk félelmet kelteni, hiába zsarolsz, még egyszer mondjuk, hogy nem adjuk oda, mert ezek az eszközök nem jók, fájdalmat okoznak. – Ekkor a kiscsikó hirtelen taktikát váltott és elkezdett hisztizni. – Most meg sajnáltatod magad? Nem éred el a célod így se. Hidd el, hogy nem kellenek neked ezek a haszontalan, veszélyes holmik.  - Látta már a kiscsikó, hogy sehogy se ér célt, így inkább feladta.

– Nézzétek, mit hoztam nektek! – szólt Kan hozzájuk. Egy bokszzsákot cipelt karjai között. Bika, Bak, Csődör és Kos segítségével felszerelte az udvaron. – Ezzel nyugodtan játszhattok! – mondta kedvesen. – Éjszakára pedig itt egy zseblámpa. Mindenki kap belőle egyet, még te is, kiscsikó. – köszönjük szépen- mosolyodtak el a kicsik, majd azonnal birtokukba vették a játékokat.

Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!

Emlékeztek arra a mesémre, amikor Gerzson és Gertrúd, a két kis görény kidugta a fejét a vackából, és valaki rájuk köszönt, hogy: -Jó, reggelt? Felidéztétek, hogy ki volt az? Valóban, egy róka kölyök.

Már ősz felé hajlott az idő. Rövidültek a nappalok, hosszabbodtak az éjszakák. Egyre hamarabb besötétedett. Csökkent a hőmérséklet, egyre gyengébben sütötte a nap a földet, egyre erősebben fújt a szél. A lombhullató fák is átöltöztek arany, piros, bordó, narancs, vörös, vagy rőt, majd rozsdás ruhába, aztán azt is levetették. Csak a fenyő és a tuja maradt zöld. Beterítette a földet a zizegő- zörgő száraz levél. A szél olykor- olykor megkavarta, röptette az avart.

-          Hát te ki vagy? – Nézett csodálkozó tekintettel a vörös bundásra.

-          Rézi vagyok- felelte illendően.

-          Hát te?

-          Gerzson vagyok, ő pedig a húgom Gertrúd.

-          Hova készültök?

-          Eleséget szerezni. Nagyon megéheztünk.

-          Veletek tarthatok?

-          Hát persze! – Így is tettek. Néztek erre, néztek arra, hol lehet a csemege. Találtak gombákat, makkokat, vadgesztenyéket, bogyókat, de egyik se ízlett nekik. Aztán egyszer csak megálltak.

-          De szép ez a tisztás!- Kiáltott fel Rézi.

-          Játszunk egyet?

-          Játsszunk!- felelték. Így hát kezdetét vette a játék. Hancúroznak, fogócskáztak, eközben vékony kis hangjukat próbálgatták. Kacarászva kapkodták a hulló, színes faleveleket. Mindeközben észrevétlenül az eredményes vadászathoz szükséges összes mozgásformát begyakorolták.

Egy idő után azonban megunták az ugra-bugrát és a falevelek kergetését. Valakinek hangosan megkordult a gyomra: krr-krr, krr-krr.

-          Nagyon éhes vagyok! – így Rézi.

-          Mi is!- felelte Gertrúd és Gerzson.

-          Akkor vadásszunk! – kiáltott fel a kisróka.

-          Vadásszunk!- Hamarosan az egyik elkapott egy egeret, a másik egy kismadarat, harmadik egy tojást. Harapdálták, tépték és ráncigálták a zsákmányt. Pillanatok alatt elfogyott.

-          De jól laktam! - nyalta körbe a száját Rézi.

-          Mi is! – utánozták a kicsike görények.

-          Milyen finom volt! – kiáltottak fel szinte egyszerre az aprócska ragadozók.

-          Menjünk, sétáljunk egyet!- vetette fel az ötletet Gertrúd.

-          Rendben!- Ahogy mentek, mendegéltek, közben beszélgettek, kiértek az erdő szélére. Egy autó állt az út szélén. Üres volt, az ajtaja se volt bezárva. Képzeljétek el, hogy még az indítókulcs is benne volt!

-          Üljünk bele!- javasolta Rézi.

-          Üljünk!- felelték a barátai. Rézi addig-addig próbálgatta az indítókulcsot, mígnem az beindult.

-          Indulás! Kapaszkodjatok!- kurjantott fel a kisróka. Valahogyan még a rádiót is sikerült bekapcsolnia. Bömbölt a zene. Az úton munkások tűntek fel, akik épp karbantartást végeztek. Rézi megijedt és félrerántotta a kormányt. Gertrúd és Gerzson ide-oda huppant az ülésen. Amikor végre sikerült egyenesbe hozni, egy süncsalád baktatott át épp a túloldalra. Rézi teljes erőből benyomta féket. A kocsi megpördült és forgott- forgott, mint a körhinta, benne a kölykök is, aztán egy fába csapódva fejre állt. Hirtelen csönd lett. Még a zene is elhallgatott.

Medve család épp arra bóklászott. Kíváncsian, nagy bajt érezve mentek a hang irányába. Medve apó látja ám a kölyköket beszorulva a kocsiban. Erős mancsaival letépte az ajtót, ahogy a másik oldalon Medve anyó is. Óvatosan kihúzták az apróságokat és bevitték az erdőbe, lefektették az avarba. A bocsok vadul verő szívvel nézték.

Rézi, Gertrúd és Gerzson nyöszörgött, jajgatott a fájdalomtól.

-          Mi fáj? – kérdezte a kisrókát Medve apó.

-          Jaj, a fejem! Jaj, a fejem!- óvatosan megvizsgálta. – Lám-lám. Jó, nagy pukli van rajta, ráadásul még a bőröd is felhasadt. Bocsok, legyetek szívesek szaladjatok haza az elsősegélyládáért! Még jó, hogy itt lakunk a közelben.

-          Meg az is, hogy meghallottuk a bajt.- így Medve anyó, aki épp Gertrúd mancsát vizsgálta. – Hát ez kificamodott. Mindjárt a helyére teszem.- Még jó, hogy a minap fejeztem be az elsősegélynyújtó tanfolyamot. Most nagy hasznát veszem a megszerzett tudásnak.

-          Jaj!- Jaj!- kiáltotta, amíg Medve anyó helyreigazította a ficamot. – Nicsak, egy jó nagy puklid is van és még az orrod is vérzik. Jól megjártad. – közben megérkeztek a bocsok.

-          Tessék anyuci!

-          Köszönöm. – Közben már Gerzsont vette szemügyre Medve anyó.

-          Aú! –Aú!- kiáltotta. Bizony-bizony, neked megrándult a mellső lábad. Ezt otthon borogatnod és jegelned kell. Mást nem tehetsz.

-          Jó!- válaszolta elszontyolodva a kölyök. Ezután visszament a másik kettőhöz és elsősegélyben részesítette őket. A bocsok adogatták a hozzávalókat.  Medve apó karjába vette Gerzsont és Gertrúdot, Medve anyó Rézit és hazavitte. Onnan már maguk is bebicegtek és lefeküdtek pihenni. Azonban még előtte megköszönték a segítséget. Magukban pedig megfogadták, hogy legközelebb nem lesznek ilyen meggondolatlanok és nem fognak veszélybe sodorni senkit sem.

Teltek-múltak a napok. Az idő egyre zordabb lett. Az ablakból nézték a változást. Lassan a sebeik is begyógyultak, miközben megkomolyodtak.

Egyszer csak hópihe hullt le az égből, és mindent, mindent betakart. A kölykök óvatosan felkeltek és kibotorkáltak az ajtajuk elé. Megérkezett a tél.