Jönne és Menne manó

Hol volt, hol nem volt, volt a világon két szomszéd. A Mátrában laktak a hegytetőn gyermekeikkel. Üde, friss volt a levegő és madárcsicsergéstől hangos. A kicsik még kis mókusokat is láttak ugra-bugrálni, ágról-ágra szökkenni. Ilyenkor meg se moccantak, meg se pisszentek, nehogy elriasszák őket. A kis Emese öt esztendős volt, Álmos pedig, a szomszéd hatesztendős fia. Sokat játszottak együtt, hisz jó barátok voltak. Tavasz lett. Pattantak a rügyek a fán, bimbót bontottak a virágok: a nárcisz és a jácint, menyegzőre készültek a fák. - De szép virág! - gyönyörködött benne a kislány. - Nézd! - egy szarvasbogár! - kiáltott fel a kisfiú. Ahogy rácsodákoztak a természet kincseire, egyre beljebb és beljebb mentek a sűrűbe. Mikor ráeszméltek, hogy eltévedtek, már este lett. Egy hatalmas, öreg korhadt fa ürege nyújtott nekik menedéket éjszakára. Arra ébredtek, hogy igencsak fáznak. Hűvös volt a reggel. Nekikészülődtek és elindultak hazafelé. Ám de sehogy se találták meg a hazavezető utat. Nagy búsan leültek egy fa tövében. Egyszer csak valahonnan hangokat hallottak. Hát felettük a faágon beszélgetett két apró manócska. Három arasznyi volt mindkettő, három ujjnyi a bajusza, öklömnyi a szakálla. Azt kiabálta az egyik vég nélkül a fán: - aki kitalálja a nevemet, annak teljesítem a kívánságát! - Hallgass, Jönne! - még meglát valaki! - mondta - Az ki van zárva, mondta erős hangon! - felelte. Aztán a másik is rákezdte, kiabálta vég nélkül a fán: - aki kitalálja a nevemet, annak teljesítem a kívánságát! - Hallgass, Menne! - még meglát valaki! - mondta gyenge hangon. - Az ki van zárva!- felelte- még sose fordult elő ilyesmi! - Ekkor a két gyermek örömében felugrott a fa tövéből és ugyan tényleg nem látták a manócskákat, mert a levelek eltakarták, de a hangjukat bíz meghallották. Hangosan felkiáltottak: - Tudjuk, hogy itt vagytok manócskák! Gyertek le a fáról. Megmondjuk a neveteket, ti pedig teljesítitek a kívánságunkat, hisz megígértétek! - Mit volt mit tenni, a kis manók lemásztak a fáról. - Na, mondjátok meg a nevünket! - mondták egyszerre még mindig mosolyogva, mert nem hitték azt, hogy kitalálják. Arra gondoltak, hogy hátha összetévesztik a nevüket. - A tied: Jönne - mutatott rá Emese. - A tied: Menne - mutatott a másikra Álmos. Lehervadt a vigyor mindkét manó arcáról: - Hát mondjátok meg, mi a kívánságotok? - Haza szeretnénk jutni! - felelték a gyerekek. A két manó csettintett egyet és abban a szempillantásban ott voltak a házuk kapuja előtt. Épp jókor, mert a szüleik már majd kisírták szemüket bánatukban. Bocsánatot kértek és megígérték, hogy többé nem fognak elkószálni az erdőben. Így volt, mese volt! Itt a vége fuss el véle, ha gondolod, járj a végére!