Iskolás leszek – Zotya szemszögéből

Május végén nagycsoportos társaimmal együtt elballagtam az óvodából. Ott volt mama, papa, keri , a testvérem és a szüleim is. Nagyon jó volt a hangulat. Verseltünk, énekeltünk, még tarisznyát is kaptunk kincsekkel megrakva. Sőt, képzeljétek, még tortáztunk is. Az ünnepség után a szüleimmel fagyizni mentünk. Tetszett ez a különleges alkalom, bár megvallom őszintén nem igazán értettem, de különösebben nem is foglalkoztam vele. Mindig ezt hallottam, hogy: nagyra nőttem, a fogam is mozogni kezdett és olyan okos lettem, hogy már nem vagyok a kicsi óvodások közé való. Szeptembertől iskolás leszek. Jó, jó, de mikor van szeptember? Óvó nénitől megtanultuk sorban a hónapokat, heteket, napokat, napszakokat és még sok- sok mindent, de mégse tudtam evvel mit kezdeni. Na, mindegy, nem is foglalkozom most vele, mert itt a nyár, az óvodában is csak ügyelet van. Anyukám most otthon van a testvéremmel, így nekem se kell óvodába menni. Azt ígérte, hogy minden napra kitalál valami varázslatosat, valami meglepetést. Egyik nap otthon a kis medencében pacsáltunk, másik nap sétálni mentünk, harmadik nap a kertben tettünk- vettünk, negyedik nap a házi munkákban segítettünk, ötödik nap a játszótérre mentünk. Képzeljétek el, a legjobb óvodai barátaimmal találkoztam! De jó volt őket viszont látni! Épp az iskoláról beszélgettek. Az egyik megmutatta az új táskáját, tolltartóját, másik a füzeteit, az új cipőjét, ünneplő ruháját. és még sorolhatnám. Mi még semmit se vettünk. Miután jót beszélgettünk, és jót játszottunk hazamentünk. Megbeszéltük, hogy minden héten egyszer itt fogunk találkozni. Lesz miről beszélgetni, hisz szeptembertől, amikor elkezdenek színesedni a levelek és a vonuló madarak is elindulnak dél felé, kezdődik az iskola. Így is történt. Telt, múlt az idő. Augusztus lett. Nekem még csak az első fogam pottyant ki, de volt olyan pajtásom, akinek kettő, vagy négy. Volt, aki kisebb volt nálam és olyan is, aki picit magasabb. Az egyik szemüveget kapott, a másiknak megműtötték az orrmanduláját. Azért volt számára szükséges, mert kiderült, hogy az egyik fülére szinte nem is hall. Szóval sok változás történt a nyáron. Az egyik nap anyával és a testvéremmel elmentük a tanszereket, füzetcsomagot és mindent, amit kellett megvásárolni, mert megkaptuk a listát a leendő tanító nénitől. Egyébként mostanában egyre többször gondoltam az iskolára. Számomra és néhány pajtásom számára is még új, szokatlan, ismeretlen volt ez a szó. Az ismeretlentől pedig féltem, aggódtam, szorongtam. Szerintem ez mindenkivel így van. Vagy talán mégsem? Nem tudom. De velem igen. Egyik nap elsétáltunk oda anyukámmal és a testvéremmel, hogy megnézzük mi van kiírva a kapujára. Hatalmas volt az iskola, sok- sok ablakkal. A fala matt fehérre volt meszelve. Nekem kicsit komornak tűnt. Az udvara hatalmas volt. A focipálya, kosárpálya és a kis játszótér jókedvre derített. Ekkor jött velünk szembe az egyik barátom bátyja. - Szervusztok! Csókolom!- köszönt illemtudón. - Szervusz! - feleltük. - Ti is az évnyitó napját jöttetek megnézni? - Igen!- feleltem bátran. - Milyen az iskola? – szegeztem felé a kérdést kicsit félszegen. - Ha szeretnéd, elmondom, hogy általában hogyan telik el egy nap. - Rendben, köszönöm! - Ahogy az óvodába is, itt is ugyanabban az időben kell beérkezni. Az első napokban még a szüleid bekísérhetnek az osztályodig, de később a kapunál beljebb nem jöhetnek majd. Bent cipőt kell cseréni, és a kabátod fel kell akasztani a kijelölt helyre. Utána ki kell készíteni a táskából az első órára való felszerelést és amíg nem csöngetnek be lehet beszélgetni a teremben, vagy az udvaron a társakkal. Mindig azt kell csinálni, amit a tanító néni mond. Az óvodában is hasonlóképp volt, ugye? - Igen, kicsit. - Amikor becsöngetnek, le kell ülni a helyedre és csöndben várni a tanító nénit. Az iskolában nem napos van, hanem hetes. Különböző feladatai vannak. Mikor elkezdődik az óra nagyon csendben kell ülni. Az egész órán figyelni kell a tanító nénire, mert Ő lesz az, aki megtanít írni, olvasni, számolni és sok- sok minden mást is. Ha kérdez valamit jelentkezni kell és ha felszólít válaszolni. Ha jól válaszolsz megdícsér. Bekiabálni nem szabad. Óra végén elmondja mi lesz a házi feladat, amit a következő órára meg kell csinálni írásban és meg kell tanulni szóban. Ezeket vagy itt fogod elkészíteni, ha napközis leszel délután, vagy ha tanítás után hazamész, akkor otthon. Az iskolában a napközis tanító néni leellenőrzi, hogy kész van- e, otthon pedig az anyukád segít. Eleinte nem lesz egyszerű, nem lesz könnyű, de hidd, el hamar belejössz és megszokod. Ha jól csinálod meg a feladatot és megtanulod a leckét, megdicsér a tanító néni, ha nem akkor pedig: hm… hát megdorgál: - „ejnye- bejnye!”- mondja, vagy ki tudja. Mindig a tanító nénitől függ. Minden óra után van egy kis szünet. Ilyenkor megmondja a tanító néni, hogy mit lehet csinálni. Általában tízóraizni, beszélgetni a folyósón, vagy játszani az udvaron. - Napközis leszel? - Nem, az első időben tanítás után hazamegyek az anyukámmal. Viszont a későbbiekben igen. - Hidd el jó az iskola, meg fogod szokni. Más, mint az óvoda, de ha szót fogadsz a tanító néninek és jól fogsz tanulni, akkor nagyon megszereted majd. Egészen biztosan lesznek külön programok is. Délután sport, szolfézs, talán lehet hangszeren is tanulni és néha- néha osztálykirándulás is lesz. - Köszönöm, hogy elmondtad nekem ezeket. Most már sokkal jobban érzem magam. - Segítek majd én is mindenben, csak mindig szólj nekem, bármi van!- kérte az anyukám. - Rendben. - Akkor én megyek. Szervusztok! Csókolom!- köszönt illemtudón. - Szervusz! – feleltük, majd mi is elindultunk hazafelé. Nekem is sokkal jobb lett a kedvem és arra jöttem rá, hogy már nagyon várom az iskolát.

Gani Zsuzsa: Az új iskolában

Nagyon jól éreztem magam az új iskolában. Megnyugtatott, hogy majdnem ugyanolyan, mint az előző: az osztálytermek, a padok, a székek, a tábla, még a tornaterem is. Talán a falakat még szebb volt és még több gyerekmunka díszítette. A folyosókon szép virágok, szobrok álltak. A tanító néni már az első pillanattól kezdve nagyon rokonszenves volt. Sötétszőke haját feltűzve hordta, szemén fekete keretes szemüveget viselt. Határozott volt, már ami a fegyelmet és a tanulást illette, de ha beszélgettünk az osztályfőnöki órán, vagy a szünetben, akkor mindig együtt érző volt, kedves és segítőkész. Milyen volt még? Nagy tudású és nagyon csinos. Mindig ízlésesen öltözött. Hosszú fekete szempillája, simára fésült, fényes haja szinte tündökölt. Egyszerű volt, sose sminkelte magát. Felnéztem rá. Az osztályközösség is hasonló volt, mint az előző osztályban. Nagyon hamar akadt barátnőm is az új osztályban. Nagyon csinos volt. Vörös haja a válláig ért, az arcát apró szeplők tették még szebbé. Nagyon jól tanult. Büszke is volt az eredményeire. A fiúknak is nagyon tetszett. Mindig őt nézték az órákon, s a szünetekben. Legalábbis úgy véltem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy engem valamiért észre se vesznek. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy azon aggodalmaskodom, hogy vajon mit gondolnak rólam mások. Egyre inkább magamba fordultam. Egy idő után úgy éreztem, hogy a barátnőm is elpártol tőlem. Azt láttam, hogy valakivel folyamatosan csetel. Többször a fejéhez is vágtam, így egyre gyakrabban kerekedett közöttünk vita. Lehet, hogy talán kicsit féltékeny voltam rá. Persze utána mindig bocsánatot kértem, mert nem akartam elveszíteni. Mi a baj velem? - aggodalmaskodtam. Aztán becsöngettek és folytatódott a tanítás. Mostanában otthon is lobbanékony és kiszámíthatatlan voltam. Szüleim mégis megértőnek bizonyultak. Testvéreim eleinte nem értették a viselkedésemet, de édesanya talán elmondta nekik, hogy miért vagyok ilyen. De jó lett volna, ha én is hallottam volna, hogy mit mond! Otthon mindenki elnéző volt velem. Lassacskán megnyugodtam és egyre bátrabban mentem édesanyámhoz a gondjaimmal. Szavai mindig megnyugtattak, hisz jó tanácsokkal látott el. Adtam rá, mert ő sokkal tapasztaltabb volt. Ha netán vehemensnek látott, akkor megpróbált úgy kezelni, mint ahogyan kisgyerekkoromban tette, amikor nyafogtam. Jólesett az odabújás is. Biztonságérzetet adott nekem, hogy anyu mindig ott volt, ha szükségem volt rá, hisz az is volt a dolga hogy segítsen. Mindig cirógatva, vagy átölelve nyugtatott. - A dolgok egyenesbe fognak jönni, hisz ennek így kell lenni, ez a természet rendje – mondta gyakorta. Ha örültem valaminek, akkor ő is velem együtt örült. Nagyon jó, még bizalmasabb lett a kapcsolat közöttük, talán még annál is jobban, mint eddig. Ez megnyugtatott. Aztán lassacskán újra a régi lettem és egyre többen keresték a társaságom is.