Hómuki 8.

Hóanyó serényen rázta a felhőkből a hófehér havat. Hatalmas hópelyhekben hullott. A tél vastag paplant terített a világra.  Hómuki, a különleges jármű se lustálkodott ezen a napon.  Nem beszélt sokat, nem dudált feleslegesen, mégis mindenki ismerte. A síneket seperte. Mogyi ámulattal nézte egy ideig, majd megszólította:

- Szervusz! Felszállhatok rád? Érdekes a munkád, szeretném nézni.

- Szervusz! Hát persze! Megállok, ülj fel!

- Köszönöm!

- Szívesen!- Narancssárga volt, oldalán apró karcolásokkal, amiket hosszú telek emlékei hagytak rajta. Elöl széles, nagy, lapátot viselt, amely halkan zümmögött, amikor munkába lendült. Hómuki nem bánta a hideget. Amikor a hó elkezdett hullani, ő boldogan indult útnak.- Ideje segíteni - gondolta. Éjszakánként dolgozott a legszívesebben. Amikor mindenki aludt, és az utcák csendben pihentek. Hómuki végig gurult rajtuk, és óvatosan félreseperte a havat. Nem sietett. Tudta, hogy reggel megindul az élet, kezdődik a bölcsőde, az óvoda, az iskola és persze a munka - és neki az a dolga, hogy az út biztonságos legyen. Ezen a különösen hideg éjszakán a hó vastagabb volt, mint valaha. Hómuki lapátja lassabban forgott, a kerekei csúsztak egy kicsit. Ekkor észrevett valamit: a sínen egy elakadt bicikli állt, mellette egy mókusmama, aki aggódva nézett maga elé. Nem tudott tovább menni. Hómuki halkan odagurult. Nem tudott beszélni, de a motorja megnyugtatóan duruzsolt. Lassan, türelmesen leseperte az utat a kerékpár előtt, mögött és körötte, majd indult tovább. A nagymama mosolygott, és bár Hómuki nem látta, érezte. Ettől a motorja mintha melegebben járt volna.

- Szeretnék leszállni!- jelentette ki Mogyi, amikor meglátta mókusmamát. - Nagyon hasznos a munkád! Köszönöm, hogy megengedted, hogy figyelemmel kísérjem!- mondta kedvesen Hómukit dicsérve.

- Szívesen!- Miután elbúcsúztak, Mogyi odament a nagyihoz és felajánlotta neki a segítségét.

- Köszönöm szépen, légy szíves segíts felülni a biciklire, utána már haza tudok vele menni!- A kismókus így is tett. Elköszöntek egymástól, majd mókusmama elkerekezett. - Mogyi hosszan nézett utána. Akár az én mamám is lehetett volna- tűnődött, aztán eszébe jutott neki a különleges jármű. Mogyi hazament és elmesélte élményét a családjának.

Ahogy telt az éjszaka, Hómuki egyre fáradtabb lett. A seprűje már nem forgott olyan könnyedén.- Még egy utcát - gondolta. - Csak még egyet. És amikor végzett, megpihent. Boldog volt. Tudta, hogy amit ma lesepert, az reggel mosollyá, biztonságos léptekké és örömmé fog válni.

A hó aztán újra hullani kezdett. Először apró pelyhek szálltak, aztán egyre sűrűbben, s a pihe-puha, bélelt takaró még vastagabban takarta be a földet. Hómuki és a hókotró ekkor már kipihenten újra munkába állt. Reggelre tiszta, hó és jégmentes lett minden sín, és a hókotró jármű jóvoltából minden utca. A házak lakói korán keltek, mindenki a házuk előtti járdát sepregette szorgosan, majd amikor hómentes lett, letette a lapátot. Senki se csúszkált, nem esett el, balesetmentesen érkezett meg mindenki oda, ahova tartott. Kevesen gondoltak arra, ki dolgozott értük egész éjjel. De Hómuki és a hókotró jármű nem vágyott köszönetre. Elég volt nekik az a tudat, hogy tudták, mások útját könnyebbé tették.

Ha télen hajnalban narancssárga fényt látsz a hóesésben, egy csendesen dolgozó járművet, jusson eszedbe, lehet, hogy Hómuki az, aki szívvel-lélekkel sepregeti a te utadat is.