Hanna lelkiismerete

Hanna otthon felejtette a tornafelszerelését, ezért elhatározta, hogy nem megy be a Pagony iskolába. De hogy ki ne derüljön, kiosont a Nekeresd tisztásra. Elfogyasztotta a tízórais csomagját, majd a táskáját letette a padra és játszani kezdett. Először lepkét, aztán falevelet kergetett, majd botokból tornyot épített. Farönköket, virágokat ugrált át vigyázva rájuk és magára és még sok – sok mindent. Már késő volt, talán vége is volt a tanításnak. Épp arra gondolt, hogy talán most már haza is mehetne, amikor Sün Szilviusz jött vele szembe. Ártatlan tekintettel nézett rá. S minthogy Hanna a táskát tartotta a kezében, Szilviusz nyomban megértette, miről van szó. Úgy döntött, hogy megtréfálja. – Mindjárt ideér a tanító – mondta szigorúan. – Mit fogsz neki mondani? Mi lesz, ha megtudják a szüleid? – Én egész egyszerűen az iskolába indultam. Aztán eszembe jutott, hogy otthon felejtettem a tornafelszerelésem. Ekkor határoztam el, hogy nem megyek iskolába. - Sün Szilviusz  Hanna  őszinte tekintetét látva nem tehetett mást, abbahagyta a tréfálkozást. - Egyébként a tanító másfelé lakik – mondta. Hanna megkönnyebbült. Miután elbúcsúztak egymástól, Sün Szilviusz jobbra, ő pedig balra folytatta útját hazafelé. Hanna magába roskadva ment. Nagyon szégyellte magát. Egyszer csak eltörött a mécses és sírni kezdett. Úgy fájt a szíve a könyörtelen lelkiismeretfurdalástól. Aztán hazaért. Szülei csodálkozó tekintetét látva őszintén elmondta a történteket. Nem haragudtak rá, mert becsületes volt, ezért megbocsájtottak neki. Nagy kő esett le a szívéről.